Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 20. szám
Ismeretes dolog, hogy az újabb kor, Locke óta legalábbis, elfordult attól a régi nézettől, mely az erkölcstan elveit velünk született, már minden gyermekben csíraszerűleg meglévő s később csak kifejtekező, tudatosságra vergődő jelenségeknek tartotta. Megcáfolták ezt a nézetet elsősorban a nagy utasok, akik vad népeket látogattak, s azt tapasztalták, hogy ezeknek erkölcsi véleményei a mieinktől s egymáséitól is vajmi sok tekintetben eltérnek. Így lassankint kialakult az az elmélet, hogy az erkölcsi felfogás voltaképp a népeknek egyéni fejleménye: más nép, más erkölcs. Aki evvel a tanítással megbarátkozni igyekszik, abban az a kérdés vetődik fel, vajon egyáltalán tudomány-e az erkölcstan - annak az ismerete, hogy mi a jó, mi a rossz -, ha annyiféle felelet esik rá, ahányféle nép van. Ha nincs annyiféle mennyiségtan vagy természettudomány, ahány a nép, miért van egynél több erkölcstan? Avagy tán olyanféle jelenséget lássunk-e a sokféleségben, mint amilyen az, hogy pl. a csillagászat terén is sokféle népies magyarázattal, egy egész halom kozmológiával találkozunk, de tudvalevőleg csak azért, mert az illető népek még nem jutottak el a helyes, egyedül helyes tudományos ismeret fokáig. Eszerint az erkölcstan tarkasága csak onnét származnék, hogy számos vad nép még nem vergődött fel a mi, egyedül helyes, illetőleg annak tartott erkölcstani ismereteink fokára, még nem tudja, hogy az, amit ő jónak tart, voltaképpen rossz és megfordítva. A tudományt, mint tudjuk, sok babona előzi meg a népek életében, s eszerint talán a vadak erkölcsei is csak a tudományos fokot megelőző babonáknak, tévedéseknek a fokán állanának. Másrészt viszont az is felvetődhetik, ne tekintsük-e az erkölcsi felfogások különbözőségét olyan jelenségnek, mint amilyen a divatok, életszokások, táplálkozás stb. különfélesége - szóval olyasminek, ami a "de gustibus..." elve alá esik. Ez esetben nyilván meg kellene tagadni az erkölcstantól a tudomány címét, vagyis azt, hogy objektíve helyes elveknek az összefoglalása, s el kellene fogadni, hogy mindenféle erkölcsi felfogás paralel, egyenlő értékű jelenség: egyiknek sincs joga, hogy különbnek tartsa magát a többinél.
Ha ebben a zavarban egy kis világosságot igyekszünk teremteni, nem marad más hátra, mint szemügyre venni s indítékaik dolgában megvizsgálni legalábbis azokat a főbb pontokat, melyekben a különféle vad népeknek erkölcsi gondolkozása a mienktől eltér. Én ebben a vállalkozásomban Westermarck-nak lejjebb idézett munkájára támaszkodom, mely, a leghitelesebb adatok alapján, összegyűjtötte különféle népeknek erkölcsi nézeteit. És támaszkodom e munkára sokkal szorosabban, semhogy a jelen értekezésemnek valami nagy önállóság vagy eredetiség képzeletével volna joga fellépnie. Megjelenésének egyetlen jogcíme az, hogy élesebben igyekszik kidomborítani az erkölcsi egységnek azt a gondolatát, mely Westermarcknál is megvan, de jóformán eltemetve az adatoknak óriási sokasága közé.
Westermarck (I. 328) hat csoportra osztja a népeknek mindennemű erkölcsi magatartását. Az első csoportba sorolja mindama cselekedeteket vagy mulasztásokat, melyek a más ember életére, testi épségére, szabadságára, becsületére, tulajdonára vonatkoznak. A másodikba kerülnek azok az elvek, amik az embernek saját magára vonatkozó magatartását illetik, mint amilyenek a mértékletesség, önsanyargatás, öngyilkosság stb. körüli nézetek. A harmadik csoport a nemi élet körül kifejlett felfogást tárgyazza. A negyedik csoportba az állatok iránti viselkedés tartozik. Az ötödik a halottak iránt való magatartást foglalja magában. A hatodik a természetfeletti lényekre vonatkozó, szóval a vallási képzetektől befolyásolt viselkedést írja le. Minálunk e csoportokat az alábbi római számok jelölik meg.
Ha végigtekintünk mindazokon az eljárásokon, miket a különféle népek a másik ember irányában helyesnek tartanak, azt vesszük észe, hogy az egész világon uralkodó, elfogadott elvül ki lehet mondani: a másik embernek bármiféle bántása annál súlyosabb elítélés alá esik, mennél hasonlóbbnak, mennél inkább a maga fajtájának érzi az ember azt a másik embert. "Ne bántsd, hanem gyámolítsd a magad fajtáját", ez az az erkölcsi elv, melyet az egész világnak minden rangú és rendű népe követ, s melytől való eltérés, miként az alábbiakból ki fog tűnni, mindenkor csak különös mozzanatoknak közbelépésén alapszik. Egy másik, nem kevésbé világszerte uralkodó erkölcsi elv úgy szól: "Ne tűrd a magadon vagy a tieiden esett bántalmat, hanem szerezz elégtételt!" Ez vagyis a bosszú érzelme szolgál alapjául a megtorlás, a büntetés mindenütt elterjedt eljárásának. Az előbbi elv burkolt formában kimondja azt, hogy mindenféle idegent, azaz nem magunkszőrű embert szabadon lehet bántalmazni. Ez vonatkozik úgy a gyilkosságra, mint a testi sértésre, megkárosításra stb. Minden erkölcsi tilalom eleinte csakis a családon, legföljebb a törzsön belül, szóval a legszűkebb körben kötelező. Aki azon kívül esik, az "vogelfrei". Ez a szűk körű gondolkozás nyilván a régi világ "bellum omnium contra omnes" állapotából fejlett ki. Az idegen azért volt szabadon bántalmazható, mert eredetileg minden más törzsű egyén valóban ellenségnek bizonyult, s hogy az ellenséget, vagyis azt, akiről támadó szándékot lehet feltételezni, szabad a támadásban megelőzni, ez olyan elv, amelyet a mai háborús morál is betű szerint elfogad. Óriási haladás, mikor már a vendégszeretet szokása kezd kifejlődni, vagyis az az alapjában babonás nézet, hogy az idegen szerencsét hoz (l. lejjebb). A műveltség haladását az jellemzi, hogy tágítja a kímélésköröket, vagyis azokat, amelyeken belül bántalom nem eshetik meg büntetlenül (W. I. 373). Ha eleinte már a szomszéd család is idegen, vagyis ellenség volt, utóbb csak a másik törzs, végre a másik nemzet számít idegennek. Mennél műveltebb az ember, annál inkább hajlandó a tőle szokásokban, nyelvben, nézetekben eltérő egyént is a maga fajtájának fogadni. A műveltsége képesíti arra, hogy e bonyolultabb esetekben, vagyis amikor a külső látszat az idegennek egészen más világba tartozása mellett szól, mégis felismerje ennek magamagával való lényeges egyezését. Minden téren annál nehezebb dolog azonosságokat észrevenni, mennél nagyobb külső eltérés mutatkozik a kérdéses adatok között, más szóval, mennél burkoltabb, nehezebben kihüvelyezhető az a legbelső mag, mely a két adatnak együvé tartozását mutatja. Nagyobb dolog, vagyis nagyobb műveltség dolga, az indiánusban s megtalálni felebarátunkat, mint a csupán nyelv tekintetében tőlünk (a Cortez-kori spanyoloktól!) eltérő európaiakban. S még mélyebb, a dolgok belsejébe hatoló műveltség kell ahhoz, hogy az állatban is meglássuk a "that twam asi"-t, a magunk módjára célok felé törekvő, érzelmektől indított világtársat. Időszakos visszavadulások, amilyen a legutóbbi világháború, nem cáfolják meg az emberiségnek az általános testvériesülés felé törekvéséről szóló közmeggyőződését.
• I.
• II.
• III.
• IV.
• V.
• VI.