Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 19. szám

Benedek Marcell: Halotti beszéd
Anatole France fölött

Régi szokás, hogy a halotti beszéd elmondója az elköltözöttnek utolsó szavait idézi bevezetésképpen. "Maman, maman" - ezt a szót ismételték halkan a nyolcvan és fél esztendős France összelappanó ajkai. Félt a haláltól, mert szeretett élni, és a halálfélelem pillanatában ösztönszerűen abba kapaszkodunk, akit biztos menedéknek érzünk. Maman... kedves, szelíd, vallásos, mesélni szerető Antoinette Gallas, hűséges felesége François-Noël Thibault könyvkereskedőnek, aki harminckét esztendős korodban világra hoztad fiadat, és segítettél neki az emberi szellem legcsudálatosabb munkájában, amelyet mindnyájan elvégzünk: a világ fölfedezésében - Antoinette Gallas, reád volt szüksége fiadnak az utolsó fölfedezés órájában is. Nem kapaszkodhatott másba remegő kezével, csak a te szoknyád szegélyébe. Mert te az Anya vagy, és te vagy az egyetlen szikla, amelyet e nagy romboló sohasem próbált megingatni. Nem kapaszkodhatott Istenbe, mert nem hitt benne, és ha hitt volna, talán még utolsó órájában is édesen mosolyog azon, hogy oly kegyetlenül kifigurázta a Mindentudót a Pingvinek szigete mennyei tanácskozásában. Nem kapaszkodhatott a földi halhatatlanság gondolatába sem, mert tudta, hogy az utókornak minden nemzedéke más-más, hamisított, a maga képére formált Anatole France-ot fog felhasználni arra, hogy önmagát imádja benne. Nem kapaszkodhatott egy Eszmébe sem, mert megvizsgált minden eszmét, valamennyinek látta a túlsó oldalát, és mosolygott mindegyiken. Nem kapaszkodhatott a Művészetbe, mert ama nagy művészek közé tartozott, akik nem írják nagy betűvel a művészetet: játszott és mulatott egész életében, nem voltak tragikus küzdelmei, szent verejtékezései, nem áldozta fel bölcs nyugalmát a vérszívó Moloch oltárán. Nem, nem kapaszkodhatott senkibe, semmibe, csak szoknyádnak áldott szegélyébe, Antoinette Gallas, aki bizonyosan meg is jelentél a halálküzdelem órájában, rátetted puha kezedet fiacskád verítékes homlokára, és gyöngéden lefogtad szemét... Áldassál ezért mindörökké, Antoinette Gallas, Édesanya - Maman...

*

Látjátok feleim, mik vagyunk: bizony nem por és hamu, hanem lélek és gondolat vagyunk. E Halotti Beszéd méltatlan elmondója életének legszebb óráit töltötte azzal, hogy elejétől végig, újra meg újra elolvasta Anatole France írásait. "Fel-felsikoltozott" a gyönyörűségtől egy-egy csodálatos mondat utolérhetetlen, lágy harmóniáján, egyszerűnek látszó, titkos varázsú, merész fordulatján. És az imént el is futotta szemét a könny, Antoinette Gallas-ra gondoltában - de a nyílt sír mellett mégis meg kell vallania az igazságot: nem könnyezett akkor, amikor megtudta, hogy Anatole France életét ím teljes egésszé kerekítette a halál. A test, amelyet a lelkes hívek és a kíváncsi olvasók serege egyaránt fétisként imád, nem érdekelte soha. Párizsi kószálásaiban véletlenül sem vetődött a Villa Said elé, hogy szemtől szemben láthassa és udvarias, üres szavakra kényszerítse kedves könyveinek íróját, aki testetlenül oly sokat tudott mondani neki. A Pantheonban felkeresi majd, ha eljut még Párizsba: ott ismét nem kell üres, udvarias szavaktól félnie.

Mégis, könnytelen, komoly megilletődésben felhasználja e testi életnek lezáródását arra, hogy megvizsgálja a maga lelkét: szép mondatok szerezte hédoné-n kívül mit köszönhet a testben-elköltözöttnek?

Anatole France egy nemzedék szemét nyitotta fel. Nem a teljes igazság látására (mi az igazság?) - de arra, hogy lásson. Világtörténeti szükségességű folytatója, kiegészítője, egységbe-foglalója volt két olyan szellemnek, mint Voltaire és Renan. Voltaire éles, nyílt szatírája és Renan kenetes, idealista igazságkeresése nála nesztelen, kígyósurranású iróniává és minden fennálló hiedelmet kikezdő szkepszissé vonódott össze. Fejlődése Renanból indult ki, és az idők folyamán (aktuális harcok hatása alatt) Voltaire felé kanyarodott vissza. Egyre halványodott az ideál, egyre élesebbé vált az irónia, egyre közelebb jutott a szelíd kétely a határozott tagadáshoz.

Valóban szükség volt arra, hogy ez a gondolkozásbeli pályafutás egy megejtő szépségű próza köntösében hódítóan robogjon el egy egész európai nemzedék szeme előtt?

Igen. Kellett valaki, aki a művészet teljes fegyverzetével fölszerelve megbolygasson minden hazugságot, minden megkövült hit- és gondolkozásbeli, állami és társadalmi, politikai és magánéletbeli dogmát. A sokat emlegetett destrukció rossz kép, sántító hasonlat, ha irodalomról, művészetről van szó. A csákány-végezte rombolás sohasem szép. Az a rombolás, amelyet Anatole France prózája végzett.

Annál veszélyesebb, mert szép: mondják azok, akiknek sok a féltenivalójuk a társadalom régi állapotában. Ugyanezt mondják azok, akik a gyökeres változtatásokhoz szükséges hitet és idealizmust féltik Anatole France ernyesztő hatásától. És végül ugyanezt mondják azok, akik messze Keleten a dogmák zsarnokságának egy új, minden eddiginél kegyetlenebb formáját teremtették meg a szociális forradalom nevében. France-tól félnek a konzervatív lelkek, France-szal szemben állnak a Romain Rolland-fajta idealisták, France-ot indexre teszik a kommunisták...

A mindent minden oldaláról látó France maga sietne elsőnek elismerni, hogy - mindhármuknak igaza van. igen, mindhármuknak veszedelme France... és ez az ő világtörténelmi szükségessége.

A filozófusi kételyre, az esztétikus formában megjelenő iróniára minden korban, de különösen minden válságos korban szükség van. (Vannak nem válságos korok is? - hallom az elköltözött szavát.) Szükség van a Crainquebille-re, amíg szegény és tehetetlen zöldségárusok vergődnek emberbőrbe bújt paragrafusok karmai között, szükség van az Emberi tragédia minden igazságot egy sorba állító abszolút kételyére, amíg dogmák miatt kenyér- és fejvesztés fenyegetheti az emberek ezreit, szükség van destrukcióra, amíg gyökerükben igazságtalan intézmények állanak fenn, és szükség van a destrukció destrukciójára, a Pingvinek szigetének halálosan reménytelen végső lapjaira, amíg az új társadalmi rend fanatikusai vérrel és ekrazittal akarják boldogítani az emberiséget.

Erre szükség van. Ezért a kiábrándulás- és kétely-oltásért hálás lehet France-nak a beteg Európa.

Mire nincs szükség? Nincs szükség France-bálványozókra, France-epigonokra, testestül-lelkestül France-követőkre. Ha jól meggondoljuk: fenntartás nélkül France követőjéül szegődni nem is lehet. El tudom képzelni, milyen pyrrhonikus párbeszéd fejlődhetnék ki France és a tanítványául jelentkező jámbor ifjú között.

- Kételkedel abban, amit tanítok?

- Nem, Mester. Hogyan kételkedném?

- Akkor nem lehetsz tanítványom, mert én azt tanítom, hogy mindenben kételkedni kell.

- Ha így van, akkor kételkedem, Mester.

- De hogyan lehetsz tanítványom, ha kételkedel tanításomban? Eredj békével...

France szelleme oltóanyag, de nem táplálék, olaj a gépezetnek, de nem kőszén. A világ jobb lenne, ha minden bíró és rendőr olvasná Crainquebille-t, minden dogmahívő az Emberi Tragédiát és minden szovjetbiztos az Istenek szomjaznak-ot, a Pingvinek végét és az Angyalok lázadását. A világ nem lenne rosszabb, ha a Romain Rolland-fajta idealisták (hatalomra kerülésük reménytelen esetében) fékezőül használnák France ironikus szkepszisét. De ha Anatole France-szal táplálkoznék a világ - az a teljes megállást, szétbomlást, megsemmisülést jelentené.

Mint fenyegető (tőkét és szovjetet egyaránt fenyegető) veszedelem, mint a fanatizmus ironikus mérsékelője, kizsákmányolásra, vérontásra vezető hazugságok leleplezője teljesítette France a maga nagy, világtörténeti hivatását. Megtépdesett nemes ideálokat is, meg kellett tépdesnie, mert a legnemesebb ideálokat szokták a legaljasabb, legvéresebb célokra felhasználni. Erre is szükség volt: ezen át kellett esni. De az ember nem olyan állat, hogy ideálok nélkül tudna élni. A megtépett, lerombolt ideálok hamar regenerálódnak a lélekben. (Oly hamar, hogy az élősdiek éhen sem veszhetnek a Nihil rövid interregnuma alatt.) Rövid időre elernyesztheti a kényesebb, gyöngébb természetet France reménytelen tanítása - de ha ezek visszavonulnak is egy darabig a közösség életéből, a szemlélődő tétlenség ideje sem vész el hiábavaló módon.

France művész volt: és amit művész alkot, az veszedelmes nem lehet. Tanításai annyit érnek az emberiség számára, amilyen szépek. Az ő tanításai igen-igen szépek, tehát nem is haszontalanok. Veszedelmes rablóvárakat alakított át festői romokká. Csákánya szebb munkát végzett, mint sok vakolókanál. És nem is rombolt mindig. A Pierre Noziere, a Virágzó élet írója épségben hagyta a gyermekszobát és reménységünket a jövendő gyermekszobáiban. Megbolygatta a szerelembe vetett hitünket, de nem bántotta az Anyát, aki a jövendő gyermekszobákat be fogja népesíteni. Megérdemelte, hogy szelíden fogd le fáradt szemét... Maman.