Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 19. szám

Tóth Árpád: Mámorosak

(Földi Mihály regénye, Génius-kiadás)

Három generáció története egy regénybe összesűrítve. Olvasása közben önkénytelenül hasonló epikai kompozíciókra gondol az ember, Herman Bang-ra, Thomas Mann-ra. Ez az új író miben nyújt mást, mint a nagynevű elődök? Keressük a lépést, amellyel megtoldotta a mérföldlépő óriások csizmáinak útját. Jutott-e új állomásra, és megérte-e odajutnia? Elvész-e a kitaposott nyomok gödrében, vagy új magaslatra hág, ahonnan érdemes szétnézni, mert külön horizont nyílik róla?

Ez a nagyszabású regény lebilincselően érdekes olvasmány - éspedig nemcsak a nyájas olvasónak, aki a kész, bő sodrú mese széles hátán szeret szórakozva elringatózni -, hanem a szakmabelinek is, aki a műhelytitkokat kémli, a ravasz forrásokat, a csapokat, vezetékeket és zsilipeket, amelyeken át a művészet árad. A jelen regény írója azzal lep meg, hogy az ő művében körülbelül nem fontos a tetten érhető művészeti rész, a mesterségesen megásott meder, az eleve elhatározott kompozíció. Inkább úgy hat a regénye, mintha a szerzőt elragadta volna a lova, mintha írás közben a mondanivaló diktálta volna fejezetről fejezetre a különböző iramot, amiből persze úgynevezett stílustörések lettek. Herman Bang és Thomas Mann aligha írtak volna ilyen változó struktúrájú regényt, mint a Mámorosak, ahol az első generáció története a romantikus alkotás túlzó eszközeivel, abszolút fénybe vagy éjszakába mártott ecsetekkel, sőt meszelőkkel van vászonra csapva - míg a második generáció a naturalizmusnak a legintimebb hajszálakat is kihúzgáló, epeömléseket is epruvettára szedő módszerével zsigereződik ki, hogy végül a harmadik nemzedékről szóló rész a lelki ábrázolások és elemzések gazdag és nagyon finom naplója legyen. De valamit mindjárt hozzá kell tennünk ehhez a kritikai megjegyzéshez. Azt, hogy ezek a stílustörések meglepő módon keveset ártanak Földi új regényének, holott a Bang vagy Mann generáció-eposzainak súlyos foltja lett volna minden ilyen stílusváltogatás.

A dolog magyarázata nem boszorkányság. A Reménytelen nemzedékek és a Buddenbrook-ház írói olyan irodalmi korszak reprezentánsai, amelyben az alkotások művészi vonásai voltak a fontosabbak. Az ő regényeikben valahogyan a forma, a stílus mély átélése hatott vissza a mondanivalóra is: ezért gyakoribb a műveikben a primer, nyers szenvedélyek helyett a kulturáltabb, a művészi gondú megírásra kezesebb érzések rajza. Ezért fővonásuk a szépség, még akkor is, ha a rútról, a hanyatlásról, a felbomlásról írnak. És ezért szentségtörés náluk a stílustörés. Azóta fordult egyet a világ véres levében. Összezúzott szentségek kaotikus törmelékhalmazában járunk, miért törődnénk éppen a művészi formák szétgurult színes cserepeivel?

Új írói generáció nőtt fel, keményebb kifejezésű, bátrabb és valahogy - ezt a szót kell rájuk mondani - prófétaibb. Nekik az írás csak eszköz valami felé, amit ők magasabbrendűnek tartanak a művészetnél. Az eltévedt népek Mózesei akarnak lenni, kőtáblákba vésni istenektől ellesett parancsokat, s ha kell, földhöz sújtani nagyszerű indulatukban a kőtáblákat is, mint egykor Mózes. Földi Mihály legújabb művében ennek a nemzedéknek egyik legerősebb képviselője. Régebben indult ifjú társainál, de igazában mintha most találta volna meg útját, közöttük - és talán máris az élükön. A Mámorosak a felbuzgó életvágynak hömpölygő sodrú eposza, élő alakokban és sorsokban egyik leggazdagabb terméke az egész magyar regényirodalomnak. Tele van gennyel, bánattal, a mélységeiben mindig fekete emberi élet retteneteivel, de a sötét hullámokat valami újra és újra viharosan feltámadó lendület korbácsolja és tanítja táncra, hogy felragyogjanak az optimizmus ősi napfényében. Az író friss tehetségének ez a sodra széttöri és elmossa a kompozíció béklyóit, de a műnek ebben a kétségtelen formátlanságában van valami szilaj, lenyűgöző diadal. Földi regényében hemzsegnek a törvénytelen gyermekek. Három hősének légiószámra menő törvénytelen sarja van, akiknek kacagó hancúrozása, győzelmesen kibuggyanó és továbbplántálódó harsány élete úgy gurul végig minden lejtőkön és temet be minden szakadékokat, mint egy legyőzhetetlen, ujjongó, rózsaszínű lavina. Ezek a gyerekek Földi regényírói tehetségének is szimbólumai lehetnének. A Mámorosak-nak sok olyan lapja van, amely túlzásban, szertelenségben talán nagyon is szabadon váltott csókjait hirdeti a Múzsának. Alakjai modelljeit olykor nagyon is kegyetlenül kiszolgáltatja az olvasónak. Nyelve, főleg ahol népies alakokat beszéltet, nagyon is pongyola. Mindegy. Klasszikusabb nyugalmú, egységesebb regényt írhat még a Mámorosak szerzője, de élettől lüktetőbbet aligha. Szeretettel kell őt köszöntenie mindenkinek, aki örül a magyar irodalom egy-egy jelentékeny meggazdagodásának.