Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 19. szám

Gergely István: Burrian Károly †

Verőfényes júniusi délben - most volt huszonhárom esztendeje - az Operaház szfinxe előtt a nyári vakációról beszélgettem a Műintézet egyik fiatal tenoristájával, amikor egyszerre hozzánk lépett Burrian Károly, Budapest ünnepelt hőse, szólván ekképpen:

- Isten áldjon meg, nem írsz rólam több kritikát, nem térek vissza...

- Csak nem leszel szerződésszegő?! - álmélkodtam, akkor tudniillik még nem bontakozott ki a maga teljes pompájában a cseh énekesnek ez a később annyira ösmert hajlamossága. Elborult arccal és dühösen könnyező szemmel vázolta összekoccanását az intendánssal, mire tréfára fordítottam a dolgot:

- Hátha már nem jössz vissza, legalább add meg mostan régen ígért fotográfiádat...

És ekkor megszólalt a harmadik a társaságban, a fiatal kolléga, aki duzzadó önérzettel - hej, azóta őt is megpuhította, megcibálta az idő! -, az ismeretes tenorális gőggel járt-kelt az életben, minden respektus nélkül lekicsinyelvén a nagyokat: Perottitól Burrianig -, megszólalt mostan alázatos szeretettel és gügyögő hízelgéssel:

- Drága Mester, én is kapok fotográfiát, ugyebár?

Erre felderült a hőstenor elkomorult arca, kacagó szeme alatt vibrálni kezdtek a gúny ráncai, majd évődve megszólalt:

- Vagyis: minden veszedelem nélkül le akarsz köpni, te zsivány. - És egymásra tekintettek, ahogyan csak tenoristák tudnak egymásra nézni.

Akkor lett Burrian első ízben szerződésszegő Budapesten. Első fellépése óta bálványa a közönségnek, estéről estére, szerepről szerepre nőtt páratlan népszerűsége. Az akkori Burrian, huszonnyolc éves fiatalember, dúsgazdag sötét hajjal, nemes homloka fölött, bátran fürkésző barna szempárral, arányos, bár nem magas termettel, körülbelül úgy hatott, mint valami vidéki garnizontiszt civilben, aki a fővárosba jött mulatozni, és most egyszerűen nem fér a bőrébe. Csínnyel öltözködött, de minden elegancia nélkül, mindig valami mucsai mellékízzel. Német beszédét végtelenül kedvessé tette a csehes dialektus, amelynek humorossága ellentétben állott, éspedig megejtő ellentétben patetikus temperamentumával. De ha jól megnézted a fejét, valami rendkívüliség kapott meg. Őserő és groteszkség ült arcvonásain: valami furcsa heterogénség, és ha hallgattad beszédét, művelt és okos ember szóáradatát, tele fennkölt lelkesedéssel és közönséges élccel, egyszerre csak észrevetted, mennyire híven fejezi ki arca is ezt a diszharmóniát. Egy Beethoven-maszk a bohóc ferdén fitos orrával!

Jobb karján feleségével, Jellinek Franciskával, a neves cseh énekesnővel, balkezével hároméves fiacskáját vezetvén, jelent meg Budapesten Operaházunk új hőstenorja - családi képe a vidékiesen nyugodt boldogságnak. Kávéházban, vendéglőben együtt volt velünk, az éjjeli élet vidám nomádjaival, de akkor még nyomát se láttuk a későbbi tivornyázónak. Nem ivott, de szeretett ivók társaságában lenni, és mint afféle óvatos duhaj, mindenféle csellel el tudta leplezni poharának állandó csordultságát. Ellenben szeretett itókás emberek előtt szenvedélyesen beszélni sok mindenről, leginkább művészetről, zenéről, Wagnerről, és örök kára a zeneirodalomnak, hogy ezek a zseniális rögtönzések elvesztek a bor gőzével, a szivarok füstjével. Arra az esetre, hogy nem akadt megértő társasága, minden időben volt egy Sancho Panzája, többnyire valami egyszerű ember, vigéc vagy diurnista, akinek a legfennköltebb kérdésekről beszélt, persze a megértés minden reménye nélkül, miért is az ilyen költői vagy művészi expektoraciókat rendszerint a következő megszólítással vezette be:

- Hör' mal an, Du Vieh...! (Hallgass ide, te barom!)

Budapest, ez az akkor derült, életvidám, könnyelmű város, hamarosan a szívéhez nőtt a cseh fiúnak, szerette utcáinkat, sétányainkat, asszonyainkat, és könnyen tanulta nyelvünket. Akkoriban minden idegen művészt első útja a muskátli asztalhoz vezette, ama nevezetes bohém törzsasztalhoz, ahol nagy szakértelemmel vizsgáztatták a jövevényeket. A külföldi énekesek számára volt egy ilyen vizsga-szavunk, amely csalhatatlanul jelezte, van-e hajlamossága a magyar nyelv megtanulására vagy sem. Ez a szó - egyszerű, de nyelvpedagógiai szempontból fontos szó ez volt: rostélyos. Burrian első hallásra zamatos magyarsággal ejtette ki, Anthes sohase tanulta meg. Érdekes volt megfigyelni, hogyan jött rá nyelvtanunk egyes titkaira Burrian saját magától. Észrevette, hogy kétféle igehajtogatásunk van, de gyakorlati mestere, igen simplex ember, nem tudta felfedni előtte a rejtélyt. Amikor egyszer a Japán-asztalnál ültünk, hirtelen feleszmélt elmélyült ábrándozásából Lensky és a klasszikus Heureka módjára kitört belőle a kiáltás:

- Most már értem, "néz" és "nézi". Mindegyik praesens egyes szám harmadik személy, de az egyik accusativust vonz! - Felfedezte a tárgyas igeragozást.

Burrian, aki iskolázott és művelt ember volt, tulajdonképpen jogásznak készült, és csak később gondolt arra, hogy énekkel keresse kenyerét. Tanult a prágai zsidó kántornál, majd énekes mestereknél, de a legtöbbet, a legfontosabbat énekesnő-feleségétől tanulta. Kisebb szóló szerepeket is éneklő kardalos idején ismerkedett meg későbbi hitestársával, Jellinek Franciska asszonnyal, akit művészi szempontból nagyon fontos városokban, Prágában, Brünnben, sőt vendégszereplés alkalmával Bécsben is ünnepeltek. Burrian, ez a muzikális lángelme gyors karrierben érvényesült, és aminő mértékben a férj pályája felfelé ívelődött, ugyanabban a mértékben hanyatlott alá az asszonyé.

Megindult szívvel néztem a bomlás kezdő folyamatát ebben a boldog családi életben. A feleség, aki nem tudott lemondani művészi becsvágyáról, rideg lebecsüléssel nézett a mindenkitől ünnepelt férjre. Burrian pedig, akit már szárnyára kapott a hír, és egy világváros közönsége dédelgetve szívébe zárt, amikor már a legnagyobbak között emlegették, még mindig úgy nézett fel a feleségére, mint tanítómesterére, akitől szorongva várja az eminens-calculust. Két epizódra emlékezem.

Lohengrint adták, és én Burrianné páholyának hátsó ülésén foglaltam helyet. A Grál-elbeszélést oly átszellemült szépséggel, a felfogás oly nemességével, a virágzó hang olyan érzéki varázsával adta elő Burrian, hogy önfeledten odasúgtam az asszonynak:

- Milyen nagy ember ez a Károly!

Mire a feleség szenvtelen fölénnyel, csaknem valami különös szánakozással azt felelte:

- Ej mit, ő csak egy nagy gyerek.

Amikor azután a Tristan és Isolda-láz dúlt Budapesten - ez volt a nagy énekes pályájának legmagasabb orma! - az egyik előadás után a szokásos módon át kellett vele virrasztanom az éjszakát. A Drechsler-pincében vacsora, majd feketekávé a Cafee Operában, innen a hangos orfeumi kávéházba vitt az út, majd vissza az Andrássy útra, be a Löffelmann-sörmérésbe, ahol sör mellett olyan jólesett neki a párizsi, ecettel és olajjal. Reggel hatkor kapunyitás után haza kellett kísérnem a Podmaniczky utcába, ahol házuk előtt könnyezve kérlelt:

- Most nézd az órát, várj tíz percig. Ha tíz percen belül nem jövök le, mehetsz. De az Isten szerelmére kérlek, tíz percig várj...

Nemsokára visszatért, dühösen fújva, fájdalmas felháborodással. Kóboroltunk a hajnali utcákon, utolsó álmát aludta a nagy város, amely elragadtatva csüngött a dalnok ajkán, mialatt kedvence lent a járdákon szemeteskocsik zörgő zajában, elsárgult arccal, fáradtan panaszkodott:

- Fütyülök arra, amit ti, újságírók rólam írtok. Fütyülök a buta közönségre, amikor összecsapja a tenyerét. Mindez nekem nem fontos. Nekem más a fontos. Tudod-e, hogy ez az asszony ott fent némán összeszorított szájjal él mellettem!? Hogy még egy szót sem mondott nekem Tristanról?! Hogy egy elismerő jó szava többet jelentene nekem, mint minden egyéb ezen a világon?! De ő hallgat! Most felmentem, és feltettem magamban, hogyha a tegnapi est után is néma marad, szó nélkül otthagyom és lejövök hozzád. Legyőztem önérzetemet, és megkérdeztem tőle: meg volt-e velem elégedve tegnap este? Szót se szólt. Hát menjünk!...

Hogy mi történt a későbbi esztendőkben?!

Csak arról a Burrianról írhatok, akit ösmertem, és életének csupán ama részleteiről, amelyeknek tanúja voltam. Csaknem egy negyedszázada annak, hogy elszakadt körünkből, és csak különböző alkalmakkor tért vissza, mint vendég, ijesztő képét tárván elénk a dicsőséges művészi pálya meredek lejtőjének. Újsághírekből és gyér levelezésből értesültem sorsának újabb fázisairól. Feleségétől elvált. Drezdában veszélyes szerelmi kalandba sodródott, csaknem életével fizetvén meg egy problematikus boldogságot. Művészi pályájának volt még két kiemelkedő pontja: Bécs és Amerika, anélkül azonban, hogy a művészi siker zavartalan örömét találhatta volna a világ-emporiumokban.

Mindenekelőtt orgánuma, ez a nagy nemességű hangszer szenvedett. Sok gyönyörű tenor hangot hallottam életemben, de annyira egyénien szépet, amilyen Burriané volt, amikor először énekelt nálunk, soha többé! Mind a három registerében egyenletes hang, tele melegítő ragyogással, és baritonalis karaktere, úgy hatott, mint a régi arany, rejtelmes mélységekkel, elbűvölő varázslatossággal. Ibolyázott benne a tavasz lírai érzékisége, és tudott benne viharozni a drámaiság érces szenvedélye. Lírai és hőstenor volt egyszemélyben! És hangjának megvolt az a különössége, mint a napsugárnak nyáron déliverő idején: a hozzád érkező hangot fizikailag is érezted arcodon, mint valami könnyed simogatást. Ami persze az énektudás diadalát is jelentette, mert szabad, súlytalan, szuverén virtuozitással úgy lebbentette be a házba a hangot, mint valami szállongó madarat. Később elveszítette e hang hímporát, noha még megtartotta ércét, az elszálló évekkel pedig egyre nagyobb küzdelmébe került - lelkileg is, testileg is - az est keservetes munkája.

Nem tudom az időpontot, nem éltem meg vele, amikor az óvatos duhajból szenvedélyes ivó lett. Kean sorsa beteljesedett rajta is, és a meghasonlott léleknek szüksége volt az elmerülésre borban, sárban. Az utóbbi években, ha Budapestre került, nemegyszer az Ó és Új utca kiskocsmáiban verte el az időt, amikor próbára várták, és nem egy előadást le kellett mondania, betegség mián, mialatt Imre bácsi söntésében kocsisok és hordárok előtt tartott mélyreható előadásokat a művész. Meglestem, amint egyszer ekként prelegált értelmetlenül tátott szájak előtt ottan.

- Mert uraim, mi az ember? Az ember disznó. És mi az élet? Bűn és bűnhődés. - És ezért szép az élet, és fönséges az ember . Ti nem értitek, amit most mondok, pedig mégis úgy van. Én tudom, mert én énekelem és megélem Tannhausert. Ez a teteje mindennek. Lent lenni, egészen lent és aztán fel!...

Mikor aztán megpillantott, kemény nevetéssel felcsuklott, és maga mellé húzott.

- Ülj ide, könnyű jó bor, nem árt meg...

A zűrzavaros beszédből feltámadt előttem az ő hatalmas Tannhauser alakítása, amely Wagner szellemében feltárta a mű minden mélységét. Ez volt az igazi - Faust zenében és énekben! A boldogtalan ember felmagasztosulása a bűn mélységéből a tiszta eszmény felé! Lám, Marilaun Károlynak, az ismert német írónak mondá az öregedő Burrian:

- Itt írják az újságban rólam, hogy oroszlán, természetesen megvénült oroszlán. Istenem, nem tudom elfeledtetni a világgal, hogy sikereim is voltak. Persze, hogy öreg vagyok, de bizony Isten nem akarnék fiatal lenni, amikor ezeket a fiatalokat látom. Kicsikék, kicsinyesek, nincs formátumuk. Van idegrendszerük, okosságuk, műveltségük, meg tudnak a maguk érdekében mozgatni eget és poklot, de egyvalami hiányzik belőlük, csaknem valamennyiből. A hit! A hit önmagukban, csillagukban, művészetükben - nincs Istenük! Árván állnak az üzemben, amely mindent elnyel: az eszményt, a művészetet s azt a boldogító tudatot, hogy nekünk ott fenn a színpadon ajándékozni valónk van a lent figyelő tömeg számára. Biz isten, amikor mindezt végignézem, belenyugszom megvénült oroszlánmivoltomba!

A megvénült Burrian - Istenem, ötvenöt esztendős volt! - művészi és emberi pusztulás romladéka lőn. Pocakosan, lomposan, alkoholosan merev szemmel, orcáján duzzadt párnákkal, frissességet színlelve járt-kelt közöttünk, és amikor dagadt ujjai a régi gesztussal még mindig gazdag, de furcsán megposztósodott hajában vájkáltak, sárgászöld zománcot mutattak a rosszul festett fürtök. Folyton lemondott, mert cserbenhagyta fizikai és lelki ereje, de másnap csodálatosképpen mindig meglelte magyarázatát a múló bajnak.

- Ilyen pech, ma már nagyszerűen vagyok diszponálva, akár háromszor is elénekelhetném Tristant...

És mindjobban kibontakozott lelkületének diszharmóniája, ama mélységes meghasonlottság, a kedély változandósága minden átmenet nélkül, a lelkesedés és a cinizmus különös vegyüléke.

Vasquez Italia grófnő, a nagy Isolda, annyi közös dicsőség kongeniális osztályosa, a női lélek finomságával ekként magyarázza zseniális partnerének szerencsétlen kétlakiságát:

- Mikor Burrian Pestre jött, szinte vallásos áhítatossággal működött a színpadon, úgy próbákon, mint előadás közben. Mindvégig hangulatban maradt, és a szünetek alatt is óvakodott profán megjegyzésektől avagy bohém tréfáktól. Akkor még művészi és fizikai erejének teljében volt. Később megváltozott mindez, amikor cserbenhagyta lelki és fizikai ereje, annyira, hogy szinte kicsikarta magából a művészi teljesítményt. Titkolt kétségbeesése cinizmusban és öngúnyban tombolta ki magát, és nagyon sok minden, ami léha jó kedvnek látszott, nem volt egyéb, mint eltorzult fájdalmának titka.

*

Ama pénteki reggelen, amikor Burrian halálának híre Budapesten elterjedt, őszinte és igazi gyász fogta el a közönség szívét. Úton-útfélen Burrianról beszélgettek, akik valamikor művészetében gyönyörködtek, csupán az Operaház, melynek odaajándékozta a maga dicsőségét, nem tűzte ki a fekete zászlót. Ha erről a mulasztásról esetleg az Ó utcai kiskocsma söntésében kísértetes éjfélkor értesült Burrian szelleme, meg vagyok róla győződve, hogy nem háborodott fel annyira, mint elszomorodott nagy magyar családja: a közönség. Ellenben valószínű, hogy ismét hallatta volna ama Goethe-citatumot, amellyel annyi mindent intézett el életében.