Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 19. szám
Osvát Ernőnek ajánlom.
...Meghalok. -
Egy kéz elsimítja a hullám-redőket,
Melyeket az élet öntudatomba vésett, -
És az, aki ma vagyok,
Már nem leszek soha...
Lehet, hogy ujra élek.
De aki majd ott állok az új küszöbön,
A kezdet kezdetén,
Az nem leszek én.
A feledés tengeréből felmerülök ujra...
De az emlékezés gyöngyei aláhullottak a sötét habokba,
Az örökkévalóság lemosta a multat, -
S én ott állok ujjászületve.
Csak a kincseim feküsznek a végtelen időtenger borus fenekén, -
Hiába gyüjtöttem kincseket!
Hiába bolyongtam napsugaras réteken zümmögő méhek közt,
Hiába tapostam bágyadt őszi tarlón a sáros rögöt,
Hiába néztem fel álmodó éjeken a göncölszekérre,
Hiába harmatoztam be lelkemet fájó szerelmekkel,
Hiába lestem meg asszonyok sóhaját és loptam meg ajkuk mézét,
Hiába öleltem könnyezve barátot,
Hiába ringattam kis fiam bölcsőjét,
Hiába gyüjtöttem titkokat!...
Levetkőztetnek csupaszra,
Eltépnek a multtól.
Emlékezetem sokrajzú vásznát tisztára mossák
S aztán beledobnak az életbe:
Élhetek ujra...
Az nem leszek én!
Ujszülött csecsemő, aki bamba szemmel nézel fel a mennyboltra,
Mi közöm lesz hozzád?...
Az aki én vagyok,
A fonák rajongó,
Furcsa könnyek hőse,
Bizalmasa egy távoli Istennek,
Viharzó szenvedélyek meggyötört rabja,
Aki utat tört magának emberi szivekbe,
Aki itt sírt a földön,
Itt hánykolódott az idők tengerének apró vízcseppjében, -
Az, aki ma vagyok, béna jobb karommal,
S mindennel, ami a keblemet feszíti,
Ami könnyet hajt a szemembe,
Ami összeszorítja fogaimat,
Ami karomat ölelésre tárja, -
Az nem leszek többé soha.
Élni fogok, tudom!
Mert minden örök és minden valóság,
Csak a tegnapok feküsznek eltaposta a végtelen kör-úton
S keresztüldübörög rajtuk a ma szekere. -
Hát miért vásároltam királyi áron szenvedéseket,
Ha majd feneketlen kútba dobhatom be őket?
Miért rajzoltam meg millió vonallal mostani képemet,
Ha kegyetlen spongya letörli a rajzot,
S én kezdhetem ujra a munkát.
*
...Kis párom, akit magamhoz láncoltam,
Bizony elmegyünk innen!
És az idők kegyetlen árja széjjelsodor bennünket,
Az értéktelen polyvát más és más vidékre,
Szerelmes szavaink elhalnak a multban,
Mint régen elkondult harangok, -
És mást fogsz ölelni...
Isten, örök élet, - -
Félek a haláltól!