Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 19. szám
Egy hét múlva nagyobb városba értem, még ugyanaznap elhagytam, s két nappal később átléptem a határt. Egész simán ment a dolog, sehol se találkoztam finánccal. Igaz, hogy rajtam nem sok keresnivalója lett volna.
Egyébként is simán ment minden. Többnyire istállókban aludtam, krumplit és kenyeret ettem, egyszer-kétszer tejet is, sőt gombócokat is kaptam valahol. Egy fiatal parasztlány meleg rongyokat adott a lábamra, a cipőmet összevarrtam. Szép meleg ősz kezdődött, csak a éjszakák voltak hidegek.
Felébredtem egy időre tompultságomból. Egy lendület: s újra kinn voltam a lassan mozgó személytelen keménységek és viszonyok között, egyenletes lapátmozgással eveztem előre, s a dolgok újra barátságos rendbe csoportosultak körém. Kemény és személytelen lettem magam is újra, derekam kiegyenesedett, kicsit lefogytam, már nem fáztam annyit. Igaz, hogy nem soká tartott a javulás.
Már valami pénzem is volt ismét, nem is emlékszem már, hol szereztem. Jól elrejtettem a nadrágomban, s elhatároztam, hogy most már nem nyúlok hozzá. Ki tudja, mikor lesz együtt a szükséges összeg!
Két vagy három napig sínek mentén jártam, akkor határoztam el, hogy hozzálátok megint a pénzkeresethez. Ahányszor vonat futott el mellettem, megremegtem. Egyikből-másikból zsebkendővel integettek felém. A töltésről néha leszállt hozzám a füst, kezembe fogtam, melegített, kormot hagyott a két tenyéren. Estefelé, ha sötétedett, szikrák szálltak a kéményből, s fénylő ábrákat hintettek a levegőbe. A tehervonatokat nem szerettem, a hosszú személyvonatokat se nagyon, de izgalom fogott el, valahányszor gyors vagy expressz hajtott el mellettem, simulékony, kemény öt-hat tagjával, amint egymáshoz tapadva fénylettek és fütyültek a töltésen, elhajlították a sürgönypóznákat, és vasszavakat dobáltak ki a térbe. Éjjel elektromos gondolatként lendültek át a pályán.
Soká lesz az, míg egy ilyen hálókocsijegyre együtt lesz a pénz!
Órák hosszat tudtam elnézni a pályaudvarok életét. Az apró állomásokat is, amint elfeküdtek a vidéki ködben, s csengettyűjelre kiegyenesedve, izgatottan tisztelegtek az elszáguldó gondolatnak. Elébb egy csengetés, majd második, harmadik - az állomásszolga kidugja fejét a fülkéből, visszahúzza, esik az eső, s a hegyekről rendszertelenül hömpölyögnek le a tünemények, de hirtelen megremegnek a falak, a levegő és köd két rétegre válik, s a szakadékban hangok születek, durran a vas, ott már izgatottan szalad az állomásfőnök és a váltóőr, és sapkánál felejtett kézzel bámulnak utána, ami itt se volt, s csak az orrukra fújt egy szikrát, egy számot az agyukba, s egy emléket a mozgások történetébe. Egyszer én is tisztelgésre emeltem a kezemet - megpróbálom, gondoltam -, s rémülten vettem észre, hogy kezem görcsbe feszül, s nem tudom leemelni a homlokomról. Tisztelem azt, ami gyorsabban mozog nálam.
Mondtam már, hogy elhatároztam, hogy pénzt kerítek, s valami kisebb összeg csakhamar együtt is volt, belevarrtam a nadrágomba. A városban, amit útba ejtettem, kétnapi eleséget szereztem, aztán átléptem a határt, első nap esett eső, második nap kiderült, s szép idő maradt egy darabig.
A határátlépésnél egyébként kissé megfáztam, egy folyón kellett átgázolni, a víz hideg volt, egyszer majd le is sodort a lábamról. Gondoltam, tüzet rakok valahol, s megmelegszem, össze is szedtem egy csomó fát, de mire meg akartam gyújtani, észrevettem, hogy megint nincs gyufám. Szerettem volna csomót kötni a zsebkendőmbe, hogy el ne felejtkezzek a gyufáról, de nem volt zsebkendőm. Erre persze megint este lett, két községen is áthaladtam közben, s még mindig nem volt mivel tüzet gyújtanom. Valami vadászlakhoz kerültem, elmentem a konyhába, s kis parazsat kértem - kenyerem volt tudniillik még reggelről, s meghálni sem akartam ott a határ közelében -, szóval csak parazsat kértem, de azt se adtak, tán csempésznek néztek. Nevettem s továbbmentem, de megfáztam.
Másnap az országúton hozzám csatlakozott egy ember, nem tudtam megszabadulni tőle. Mindenféle tervvel állt elő, tubákkal kínált meg, prüsszögött, krákogott, s az új kabátjáról beszélt, amit a szomszéd városban szerzett magának. Orrán hatalmas vörös pattanás volt, homloka is tele volt rücsökkel, utáltam. De azért nem volt káromra e találkozás. Volt egy sapkám, amit állandóan a zsebemben hordtam, mert nem szerettem betakarni a fejemet, ezt nekiadtam, s kaptam érte cserébe egy meleg ujjas mellényt s két skatulya gyufát. Egy harmadikat kihúztam a zsebéből, mikor aludt. Nagy gyufaraktára volt.
A sapkám nagyon tetszhetett neki, majd megbolondult érte, s végül is odaadta cserébe a mellényt, pedig ennek sokkal nagyobb értéke volt. Igaz, hogy ki kellett mosnom utána, mert tele volt piszokkal és bolhával. Ostoba ember volt, fütyörészve vált el tőlem az egyik útkeresztezésnél, s mikor jó darab után egyszer véletlenül visszanéztem, még mindig ott állt a kereszt mellett, és a sapkát magasra lobogtatva integetett. Egy könyvet is kaptam tőle emlékbe, de azt hiszem, elhagytam valahol.
Lassan és egyhangún teltek a napok. Egyszer nagy szél fújt, s a szemem tele lett porral, nem tudtam kipiszkálni, s le kellett feküdnöm aludni, hogy a szem magától kiizzadja a homokot. Egyszer a nadrágom beleakadt egy gallyba és végigszakadt, egyszer pedig egy kőbe vágtam bele a bokámat, s megdagadtam. Egy teljes napig feküdtem egy patak mellett - akkor mostam ki az ingemet is -, s borogattam a lábamat, szerencsére jó idő volt, s volt ennivalóm is bőven. Egyszer egy eltévedt tehenet láttam éjjel a mezőn, megmostam a tőgyét, alájafeküdtem, s a szájamba fejtem egy kis meleg tejet. Majdnem megrúgott. Sok helyen érett almákat találtam már a kerítésmenti fákon, teletömtem a zsebem, énekeltem és szüreteltem. A szőlő még éretlen volt. De mindenféle erdei bogyókat találtam, somot is sokat, a szájam friss ízű lett s a fejem éberebb.
Valamelyik nap, dél felé lehetett, elaludtam a mezőn. Forró nap sütött, hangyák másztak a kezemre, a fű homlokom fölé hajolt és kis illatokat eresztett rám, hajladozva és zölden. Behunytam a szemem és elaludtam. A hangyák felmásztak az arcomra, csiklandoztak, átmásztak a szakállamra, a szakállam is viszketett, aztán hűvös szellő keveredett álmomba, utána megint napsütés, mintha felhők futnának az égen, egy hangya belemászott a fülembe, felébredtem. Észrevettem, hogy a szakállam mozog. Mitől mozog? Húzzák. Határozottan éreztem, hogy húzzák. Az arcomba árnyék vetődött, pedig azelőtt sütött még a nap. Kicsit kinyitottam a szememet, füvet láttam magam előtt, a fű közt egy meztelen lábat, valamivel hátrább bokrokat. Tüsszentenem kellett, a láb hirtelen visszaugrott, néhány lépéssel odébb ujjhegyére emelkedve megállapodott. Felültem. Kicsit meg voltam zavarodva, mert a hasam tele volt virággal, a szakállam bogánccsal, fű ragadt a halántékomhoz. Megint sütött a nap, felhők közt a szél vastag illatokat borított ki kosarából, rámhulltak, körülvették a szőke lányt is. Lassan feléje emeltem az arcomat, az édes arcába néztem, aztán tiszta fehér lábára a fű közt. Lesütötte a szemét és hátralépett.
- Mit akarsz? - kérdeztem tőle csendesen. Aztán jutott csak eszembe, hogy hisz már más országban vagyunk, más nyelven kell beszélnem.
- Fürödtem - mondta, s fejével a folyó felé intett.
- Gyere ide! - mondtam lassan.
Erre hirtelen kitört belőle a nevetés. Hangosan nevetett, a két öklét egymáshoz ütögette - apró keze volt, apró ökle -, s a hüvelykujját kidugva felém nyújtotta. Megértettem, hogy gúnyolódik rajtam. Végignéztem magamon, a szakállam tele volt fűvel, a hajam éreztem, borzasan az égnek mered. - Gyere ide - mondtam még egyszer hangosabban. Ott ugrált előttem a napsütésben, egyre hátrálva s bolondul nevetve, a piros parasztszoknyája fel-felcsapódva mutatta keményen csillogó térdét. Gúnyolódott rajtam, a nap sütött.
Egyetlen ugrással lábon álltam, pillanat alatt beértem. Jajgatott, de mikor már derekán érezte kezemet, mellén a mellemet, s forró leheletem abroncsokat vont homloka köré, hirtelen hozzámsimult s megadta magát. Leesett a fűbe, forró, fiatal teste ruganyos volt, s bőre alatt szinte zúgott a friss vér, amint rendszertelenül lendült szokatlan útjára. A kis melle olyan édes volt, narancsok röpködtek ki a napból, s ízüket vastag sugárban fröccsentették szívünkbe, a földről vörös ívek emelkedtek, s egy-egy madár repült el tetejükről éles kiáltással, kecsesen megfordult, bronzcsőrét kinyitotta, s esőt ejtett ránk. Lassan hűvösebb lett, a színek fakultak, egy-egy mozdulat suhant el elvétve elfordított nyakkal, a lány lihegett, szemét behunyta, s még egyszer megölelte a vállamat. Felálltam, kihúztam magam, és vidám, ezüstszínű karikákat fütyültem a szélbe.
A faluig együtt mentünk, egymást átölelve. Ott elbúcsúztam. Kicsit szomorkás volt, a szeme homályos, gyorsan magamhoz öleltem s megcsókoltam apró fehér fogait. Aztán elszaladtam.
- Ne felejtsd el! holnap délben a kútnál! - kiáltotta még utánam.
- Hahihó, ott leszek!
*
Már a fák közé értem, s gyorsan lekanyarodtam az országútra.
Eszembe jutott az anyám.
Az idő hirtelen rosszra fordult, erős hideg rohant le Skandináviából a közép-európai síkságokra, eső esett jeges darával vegyesen, s viharok dobálóztak a hegyek között. Dideregve, rémülten szaladtam faluból faluba.
Egy öregasszonyt pillantottam meg a sínek közt. Nem hasonlított az anyámra, de összetöpörödötten, meghajolva és kis kosárral karján ő is szenet keresgélt a sínek között, mint az anyám azon a télen, amikor odahaza voltam. Az állomások közelében mindig találni valami kis hulladékot, mozdonyról esik le, tolatás közben, az öregasszonyok felszedik. Emlékszem, egyszer egy pénztárcát talált az anyám, harmadik osztályú utas ejthette le, mert rongyos volt, pénz helyett papírkákkal s jegyzetekkel volt teletömve, valami aprópénz zörgött csak benne. Az anyám rám nézett és siránkozni kezdett. El kellene vinni a rendőrségre, szipákolta, megint rám nézett és várt. Azt akarta, hogy én mondjam ki elsőnek, hogy megtarthatjuk. Kenyeret lehetett volna venni a pénzen. Sokáig nézett rám, rövidlátó volt, s csak későn vette észre, hogy arcába vigyorgok. Elfordult és kiszaladt a szobából.
Megint esik az eső, sietnem kell, hogy fedél alá érjek.
Micsoda pokol volt az a tél!
Ha lefeküdtem az ágyra, a csontjaim zörögtek. Ha enni akartam, nem volt mit. Takaró se volt, a kályha üres. Novemberben reggeltől estig szaladgáltam eredménytelenül munka után. Aztán lefeküdtem. Tavaszig nem mozdultam ki a szobából, feküdtem, fütyültem és dohányoztam, mert dohányom még maradt valami nagy csomó tavalyról. - Feküdjék le s maradjon már veszteg! - mondtam az anyámnak. Ingerültté tett érthetetlen és makacs ragaszkodása az élethez. - Feküdjék le! - mondtam neki durván, mert ingerült voltam -, s dögöljön meg! Mit sajnálja azt a pár öreg évet, mikor én nem sajnálom a fiatalokat! - De az asszony összetöpörödötten s meghajolva kiszaladt a színek közé, futkosott napestig, kért, rimánkodott, sopánkodott mindenkinek, vénasszonyosan sírt, s este három darab szénnel jött vissza s egy fél kenyérrel. Az elején volt úgy, hogy nem akartam enni, de bőgése betöltötte a szobát, nem bírta el a fejem. - Feküdjék le, anyám - mondtam neki -, jó dolog az, gyorsan megszokja az ember, s maga még csak fázni sem fog, ha egyszer meghalt. - Minden reggel elmondtam neki, de elfordította fejét, s kiszaladt a szobából. A düh majd szétrobbantott, ha láttam, hogy alázkodik, nyafog, hízeleg és sopánkodik, minden vastag dögnek piszkos kezeit összetéve rimánkodik, és csontokat lop a mészárosoktól. A székeket s az asztalt már az első hónapokban elfűtötte, később nem tudom, honnét szerezte a fát, néha éjjel felkelt, s a városi kertből tört gallyakat s száraz leveleket. Feküdjék le - mondtam neki -, az ágyban melegebb van! - Én feküdtem, pipáztam, s mert ennem kellett, életben maradtam. De a tagjaim egész megkékültek, s a vánkosom tele lett kihullt hajakkal.
Most is hideg van, de most mozgok.
Egyszer, emlékszem, valamilyen jótékonysági hölgy jött be a szobába, az anyám épp nem volt odahaza. Fel akartam kelni s úgy belerúgni a hátuljába, hogy kirepül végleg ebből az életből s humanista szándékaiból! Felkönyököltem, de tovább nem jutottam, újra visszaestem az ágyba, hánykolódtam, beszélni akartam, de a düh belémfojtotta a lélegzetet, alaktalan szitkok kerültek ki csak a szájamból, azok is oly halkan, hogy azt hiszem, meg se hallotta őket. Nézett egy darabig, aztán elment. Az anyám később, azt hiszem, kapott valami pénzt tőle.
Egyszer hazajött, s ferde, vén arca sugárzott az örömtől. Tudtam, hogy valami baj van. A falnak fordultam s alvást tettettem, hogy ne kelljen vele beszélnem. De egész nap odahaza maradt, arcomra sütött boldog tekintete, folyton felém fordult, lesve, hogy nem ébredek-e már fel, felkelteni nem mert, de hangosan sóhajtozott, hogy hátha meghallom, ide-oda tipegett a szobában, kezeit dörzsölte s rámnézett. Végre nem bírtam tovább. Felültem.
- Mit akar? - kérdeztem.
Sírt és nyöszörgött a boldogságtól, foghíjas szájából folyt a nyál. Utálatos volt. - Anyám! - mondtam neki, összeszedve minden önuralmamat -, feküdjék le nyugodtan, s maradjon már végre veszteg!
Valahol állást ígértek neki, takarítónői állást, fizetéssel. Fel akartam kelni, hogy megrázzam a vállánál fogva, hogy a fülébe kiabáljak, hogy végre észretérítsem, hogy megmagyarázzam, hogy neki le kell feküdnie és ágyban maradnia, míg jobblétre nem szenderül, mert neki már semmi keresnivalója itt... De hiábavaló erőlködés, lábaimmal való küzdelem elfárasztott, s végletekig, aljasságig fokozta dühömet. Jöjjön ide! - mondtam neki halkan.
Annak a délutánnak az emléke még most is megzavar. Múltammal nem sokat törődöm, nagyrészt már el is felejtettem, ami személyemet illető élmény, s csak folyó perceimnek élek, melyekkel állandóan együtthaladni, folyton velük változni, bevégzett s meg nem változtatható szándékom. De ez az egy emlék még ma is a véremben maradt, ki-kihajt mérges csírájából, és álmomban arcom fölé hajtja rossz terebélyét. Nem tudom, mi teszi, nem is akarok gondolkodni rajta.
- Jöjjön ide! - mondtam neki, s lassan kihúztam a kezemet a zsebemből. Az ágyam szélére ült, s boldog arccal fölémhajolt. Sötét volt már a szobában, csak a fehér kályha látszott a sötét falak előtt, s arcom fölött az öreg, lesoványodott arc, apró, töpörödött orrával s a folyton mozgó szájjal. - Anyám! - mondtam neki nyugalmat erőltetve -, feküdjék le, értsen meg már végre, feküdjék le... mit akar? - Rám bámult, szeme hunyorgott.
- Hány éves? - kérdeztem. Nem értette. Meg kellett ismételnem.
- Tehát hatvankét éves! Szereti a húst?
- Nem tudom megemészteni, fiam!
- Anyám - mondtam -, szereti a főzeléket? szereti a csokoládét? szereti a meleg kályhát? - Nem értett meg. Felkönyököltem s a füléhez vittem a szájamat, emlékszem most is száraz, öreg bőrének érintésére, hogy összerándultam. - Anyám - mondtam -, szereti a levegőt? szereti a kerteket? szereti az istent? szereti az éneklést?... mondja már, mit szeret?... mit szeret, az istenért, mondja meg... talán egy férfit szeretne az ágyába... talán gyereket akarna szülni? - Értelmetlenül bámult rám, szeme kitágult. Megfogtam a mellén a blúzát s magamra húztam. A düh elvette az eszemet. A fülébe kiabáltam. - Egy férfit szeretne az ágyába, ugye?... a hatvankét évével... még mindig nem érti meg?... még mindig nem akar lefeküdni s veszteg maradni?... Mondja, el fogja vállalni a takarítást?
Nem értett meg semmit, csak az utolsó kérdésemet értette meg. Igent intett a fejével, s nyöszörgött. Felemeltem a két karomat, s a torkára tettem. Meddig érvényes még ez az átkozott életösztön? Torka puhán omlott be a kezem alatt, szorítottam, teste nem mozgott, csak a szeme nézett rám még mindig értelmetlenül, rémülten hunyorgott. Két villanykörtét láttam a szemgolyókban, pislákoltak, fel-felgyúltak, elhalványodtak. Azt hittem, most megadja magát. Azt hittem, a testi szorításból megérti a test, hogy anyagból van, s hogy az anyag anyag közé való. Vas és hús egyforma és a gyomor haljon meg! Azt hittem, már enged és lecsillapszik, mikor hirtelen megrándult, arca elzöldült, a villanykörték szikrát hánytak, két kezét nekifeszítette mellemnek, hátrarántotta magát, a nyaka megduzzadt, meghosszabbodott, a feje mint egy kígyó ugrott a magasba, egy végső rántással megszabadult. A kezeim nagyon erőtlenek voltak. Az ágy előtt térdre borult, a homlokomra tette a kezét és ordított.
- Fiam... fiam! - ordította.
Én nem hittem el, hogy én vagyok az oka, hogy nem akar meghalni. Én nem hittem el, hogy én vagyok a hús, a csokoládé, a kályha, a kertek, az isten, a vastag ruha és az ének. Én meg akartam halni, mert akkor már halott voltam, mint ahogy most élni akarok, mert élek. Valahogy élek, úgy élek, ahogy akarok.
A tél még egy hónapig tartott, ez alatt az idő alatt nem beszéltem hozzá. A kérdéseire se feleltem. Néha ettem, azt hiszem, álmomban öntötte belém az ennivalót. Tavasszal meghalt. Engem kórházba vittek, aztán hirtelen az utcán voltam... és...
- Mit néz? - kérdezte most tőlem az öregasszony, összehúzódott és félénken rámnézett. - Csak egy kis szenet szedek... tán nem szabad?
- Feküdjék le, anyám - mondtam -, és maradjon veszteg! - Rábámultam. Közben megeredt az eső, de nem vettem észre, csak azt láttam, hogy az öregasszony a fejére teríti a szoknyáját és hirtelen elszalad. Aztán valami nedvességet éreztem a kezemen, már villámlott. Őszi zivatar, most melegebb lesz! Melegem is volt. Behúzódtam valami fészerbe és megvártam, míg eláll az eső, s az öregasszony visszajön. Szerettem volna neki valamit mondani. De nem jött vissza. Jó darabig vártam rá, aztán elindultam a város felé. Gondoltam, tán beljebb találom, a pályaudvar közelében. De úgy látszik, már hazament.
Dél felé beértem a városba.
Megint ugyanaz az érzés fogott el, mint a fővárosban: hogy már jártam itt egyszer, ismerem ezt a borbélytányért az emeleti kávéház mellett, s ezt a szökőkutat a kerek tér közepén. Egy pofaszakállas hordár elé kerültem, ezt is mintha már láttam volna valahol. Benéztem a kávéházba, egy öreg nő ült a kasszában, hátul biliárdoztak, az egyik zsakettes, sörtehajú játékos dákóját krétázva, a pincérrel veszekedett. A falon szájvíz- és fogkrémplakátok lógtak. Továbbmentem. A fűszerüzlet kirakatában szürke csokoládét láttam és Maggi-kockákat. Két bérkocsi állt a standon, a kocsik betakarva, a kocsisok fehér cilinderrel fejükön a kapuban beszélgettek. Ez új! ezek a fehér cilinderek! ezek szinte felvillanyoztak. De aztán vaskályhák következtek megint a legközelebbi kirakatban, a vendéglő szaga savanyú volt, belül üres, foltos terítők, s valaki gulyást evett. Elhagyottak voltak az utcák, a trafikosné boltja ajtajában állt és szivarozott, s valamelyik lakásban rekedt hangon veszekedett egy férfi. A posta be volt zárva. Valamelyik házon fekete márvány emléktábla. Az utcát Fő utcának hívták. - A Fő utcában már jártam - gondoltam -, vagy ez nem ugyanaz? - Leültem egy padra, s nem tudtam mihez kezdeni.
Azelőtt, ha új városba, új helyre értem, önkéntelenül is azt láttam meg, ami új benne, ami érdekes, ami megkülönbözteti az eddig látottaktól: egy meredek utca, furcsa kirakat, új szag a kapualjakban, kis folyó, amelyen nincs híd, csak vastag csónakok vagy piros kövezet az utcán vas szemeteskosarakkal, vagy a villamosok, amelyeknek mindenütt más a színük és formájuk - sehol nem láttam még hasonló villanyost! Az emberek mindenütt egyformák, csak a tárgyak különböznek egymástól. S engem a tárgyak jobban érdekelnek, mert a szenvedést már ismerem. Azelőtt, ha új helyre értem, néha megnéztem a templomot is vagy a város villanytelepét, megnéztem a közkerteket és megnéztem az összes kirakatokat. Egyszer észrevettem, hogy városonként a házak teteje is különböző, láttam vidékeket, hol minden háznak piros a teteje.
Mi történt most velem? - Ahová érek, ismerős a hely, mintha már jártam volna itt egyszer, és unottan nézem a régi emlékeket. Mindenre emlékezem, minden érdektelen. Csodálom, hogy az emberek nem ismernek fel. Én ismerem őket, tudom, hogy délben ebédelnek, este vacsoráznak, éjjel alszanak. Vagy gyilkolnak.
Mi történt velem? A szemem ezelőtt az újságot rögzítette meg, most befelé fordulva emlékeken él? Már a kirakatok sem érdekelnek. Tán elég gazdag vagyok már? Vagy öregszem, fásulok? De hát akkor minek továbbmenni?...
Éreztem, hogy elsápadok, felkeltem, s hogy ne kelljen tovább gondolkodnom, megszólítottam egy előttem elhaladó fiatalembert. A nadrágom ülepe egész vizes volt, nem vettem észre, hogy a pad átázott az esőtől. Köszönés nélkül szólítottam meg az embert.
- Hová mész? - kérdeztem tőle, s megfogtam a karját. Rámbámult.
Ezt az arckifejezést is ismerem, de ez még mindig mulattat. Cigarettát kértem tőle.
- Ne menj ma a hivatalba! - mondtam, még mielőtt szóhoz juthatott volna -, gyerünk inkább biliárdozni, kapsz megint tíz fórt, pénzbe is játszom, ha akarsz, de nem sokba és nem sokáig, legfeljebb ötig, akkor el kell mennem Ilonkáékhoz. Tudod mit, gyere el aztán te is, úgyis mondta a múltkor, hogy meg szeretne ismerni, ott meleg van, és a teához libamájat kap az ember, aztán együtt vacsorázhatunk...
- Mi tetszik? - hebegte, s kirántotta karját a kezemből.
Az arcához hajoltam. A szeme fehérje kitágult, vörös bajusza megremegett. Két finom ránc vonult el szája két szegletén.
- Szeretlek! - súgtam neki -, ember! ember! nem mindegy neked, hogy kivel vagy együtt, hogy ismersz-e vagy most látsz először, egyformák vagyunk mind... nem mindegy, hogy kivel biliárdozol? - esik az eső, gyere - ...
Hirtelen meguntam az egészet, nem volt kedvem tovább beszélni, rögtön megfordultam és elmentem. Utálat és csömör fogott el. Néhány lépés után hátranéztem, még ott állt az ember. Tudtam, hogy utánam fog bámulni, s hogy néhány pillanat múlva szólni fog a közelében posztoló rendőrnek. Befordultam egy mellékutcába. - Milyen ostoba, milyen ocsmány mindez! - gondoltam, a hideg rázott. Egyre erősebben esett. A lakásokban becsukták az ablakokat, az ereszekről már hangosan csurgott a víz. De én alig vettem észre, épp csak a hangokat hallottam meg, a nedvességet éreztem a kezemen, bensőmet düh feszítette s elcsavarta fejemet. Mint egy őrült, rohantam a vizes utcákon, cipőmben is éreztem már a vizet. Egy borbélytól nevetés hallatszott ki az utcára. - Engem nevetnek? - ijedtem össze, és be akartam menni az üzletbe. De aztán eszembe jutott, hogy minden borbélytól nevetés hallatszik ki, a borbélyok mulattatják vendégeiket. Újra kiértem a térre, a gumiköpenyes rendőr csöpögött és figyelmesen megnézett. Az arca is ismerős volt, a bajuszos arca a vörös orrával. Ha ez meglátta volna az öregasszonyt, elvette volna tőle a szenet. Odamentem hozzá. Nem tudtam még, hogy mit fogok mondani, de éreztem, hogy a lábam reszket. Egy pillanatig némán néztünk farkasszemet. Hirtelen megkönnyebbülést éreztem, dühöm alábbhagyott, félelem fogott el s zavar. - Hány óra van, kérem? - mondtam halkan. A rendőr némán mutatott a templomtoronyra. Még jobban megzavarodtam. - Elfelejtettem! - dadogtam s el akartam menni. De ebben a pillanatban észrevettem, hogy a rendőr különös tekintettel néz rám, mintha sajnálna... mi az?
- Ha nincs éjjeli szállása - szólalt meg hirtelen vékony hangon -, eljöhet hozzám. - Egy házra mutatott. - Ott lakom! - mondta, s aztán elfordult és lassan továbbsétált.
Hogy untam ezt is! az emberek jó szívét a durva külső alatt! a nyomorúságos segítséget és kis ajándékaikat, miket hajlongva adnak át egymásnak alázatos talpakkal. Hányszor adtak nekem már éjjeli szállást! de tudom, mindannyiszor megbánták. Nem szeretem a puhaságot. Nem szeretem a jószívű embereket. Én csak kenyeret kérek.
Azt hiszem, megint találkoztam az öregasszonnyal, akit a sínek között láttam.
De mi lenne, ha nemcsak kenyeret kérnék, hanem más kevertebb örömöket is? Ha például beállítanék ehhez az ügyvédhez, csöngetnék, a szobalány ajtót nyitna, bevezetne az irodába, meghajolnék és azt mondanám: szegény ember vagyok, doktor úr, vegyen nekem egy rózsacsokrot, nagyon megkívántam azt a rózsacsokrot a virágüzletben. - Elnevetném magam, mialatt beszélnék? Vagy más: éjjel betörnék az üzletbe, s nem a kasszát vinném el, hanem a rózsacsokrot. Vajon bezárnának?
Már sötétedett, még mindig esett. Hol fogok aludni az éjjel?
Ki akadályozhatna meg benne, hogy ne csak kenyeret szerezzek magamnak, hanem például... például egy cipőt is, meleg, bélelt cipőt. Tán nem is volna bűn, ha cipőt is lopnék? Vigyázzunk! cipőm van, kenyerem nincs, ez a különbség.
Vigyáznom kell magamra. Majdnem elgázoltak. És most már másodszor kísért a cipőlopás gondolata!
Miért ez a kényelemszeretet? miért ez a fásultság? az unalom? az emlékekben való vájkálás? És nem a hálókocsi csírája-e mindennek? De hát oly nagy vétek az, ha egyszer, egyszer az életben hálókocsin szeretnék utazni?
Nem tudom, az este mi zavarta fel már megint egyensúlyomat? Egész bolond voltam, dadogva, hangos léptekkel s megmagyarázhatatlan izgalommal jártam az esős utcákat.
Untam az utamat, untam az életemet.
Később egy italmérésbe mentem, pincehelyiségbe. Lehet, hogy azt hittem, hogy ott egycsapásra minden meg fog változni. Lehet, hogy új helyzetbe akartam kerülni. Évek óta nem volt pálinka a hasamban. Nem gondolkodtam semmin, nem is jutott semmi sem eszembe, az emberekkel se törődtem. Hallottam, amint hangosan nevetnek, mikor felfejtettem nadrágomat, hogy kivehessem a pénzemet. Még ott helyben mindjárt össze is varrtam a nadrágot. Lehet, hogy a üres gyomor, az eső, a hideg, az oka mindennek! - gondoltam -, lehet, hogy ezek keverik fel a rossz emlékeket!
De hisz máskor nem... nem szokott ez megtörténni! jutott rögtön utána eszembe. - Öregszem?
Figyeltem magam és ittam. Már a második pohár után elszédültem. Tudtam, ha most nem vigyázok magamra, baj történik. Valaki leült az asztalomhoz, megszólított. Sokáig álltam beszédét szótlanul, aztán valahogy belekeveredtem. Hogy miket mondtam neki, nem emlékszem már, csak arra, hogy egész idő alatt vörös és forró volt a fejem - láttam magam a szemközti tükörben -, s hogy minden egyes kijelentésemet utólag megbántam, s mélyen szégyelltem magam egész idő alatt. Körülöttem sok ember állt, láttam, hogy nevetnek rajtam, de nem bírtam elmenni. Egy nő ült le később mellém, azt ellöktem, mikor át akart karolni, aztán tovább beszéltem. A hallgatóság állandóan váltakozott körülöttem, nemigen láttam az arcokat, csak az elmosódó alakokat, s a forró hangok arcomnak csapódtak. Valami eszem azért még maradt, tudom. Mikor észrevettem, hogy a pénzem elfogyott - nem akartam ezeknek bevallani (hogy miért, máig sem értem ) -, hirtelen elhallgattam, aztán az orromat a levegőbe emeltem és szimatolni kezdtem. Erre a mozdulatra pontosan emlékszem. - Büdös van itt! - mondtam a hirtelen beállt várakozó csendben -, valami savanyú bűz! - Felálltam, utat engedtek, nagysokára elértem a kijáratot, csupa ismerős arc közt haladt el az arcom, azt hiszem, sorfalat álltak - hogy utálom őket -, gondoltam, mikor a lépcsőn felfelé botorkáltam, aztán éreztem, hogy egyedül vagyok, egész egyedül, már hideg levegő és víz csapott meg az utcáról, valaki alulról utánam kiáltotta: hé, vigyázzon, kilátszik az ülepe a nadrágból. Megnéztem, de nem volt igaz. - Hogy ismerem ezt is, utálat! - gondoltam. Még egyszer megnéztem, nem volt igaz. Gyors lépésekkel elindultam.
Hirtelen eszembe jutott, hogy már megint nincs pénzem, hogy nyakára hágtam az egésznek. Vad kétségbeesés fogott el. Oly üres volt a fejem. Jó volna visszamenni közéjük! - jutott egy pillanatra eszembe, de aztán elszégyelltem magam. Az eső még mindig nem állt el. - Megint nincs pénzem, és soha nem is lesz pénzem! Soha nem fogok hálókocsin utazni! - Irtózatos rosszul voltam, fájt a fejem.
Ismerős hangos hallottam hirtelen hátam mögött. Ez a két ember már jó ideje követett. Most megálltam és megvártam, míg elém kerülnek. Nekitámaszkodtam a gázlámpának.
- Igen, ez az! - mondta az ismerős hang. A vörösbajuszú fiatalember volt egy idősebb férfi társaságában. Megálltak előttem és rámnéztek. - De esküszöm - folytatta -, hogy délután még nem volt részeg. Most be van rúgva, látszik. De akkor színjózan volt, hisz éreztem a leheletét.
Nem voltam berúgva, hisz megértettem minden egyes szavukat. Csak továbbmenni nem tudtam. Az arcomba bámultak.
- Szegény ember! - mondta a másik. Keresgélni kezdett a zsebében, aztán valami pénzdarabot csúsztatott a kezembe. Továbbmentek.
Végre magamhoz tértem. Őrjöngtem a dühtől. - Szegény vagyok - ordítottam utánuk -, de csak azért szeretnék gazdag lenni, hogy tiszta lehessek, tisztább, mint maga! - Elhajítottam a pénzdarabot.
Egyébként nem tudom, mi késztetett erre a kijelentésre. Nem emlékszem, hogy bármelyiküknek is piszkos lett volna a fehérneműje, vagy az arca. Az én kezem ellenben ragadt a szennytől. Meg is mostam a szökőkútnál.
A rendőr lakásában aludtam az éjjel. S másnap délelőtt egy pár vastag fekete cipővel a kabátom alatt hagytam el az üresen álló lakást. - A rendőr már hajnalban szolgálatba állt.
- Ostobaság, puhaság, ellágyulás! - gondoltam, miközben feltörtem a szekrényt és kihúztam a bakancsokat -, a cipőre éppoly szükségem van, mint kenyérre! - Kissé kábult volt még a fejem a szokatlan éjjelezéstől.
*
Részeg voltam akkor, vagy nem voltam részeg? gondolkodtam aznap délután az országúton. Kétkedve néztem a bakancsokat. Szerettem volna magammal elhitetni, hogy igenis részeg voltam. De nem sikerült. Estefelé fogtam a bakancsokat, és kihajigáltam őket a mezőre. Sötét volt már, a legjobb szándékkal se tudtam volna őket megint megtalálni.
Hát már idáig jutottam! - gondoltam -, hogy nem elég a puszta elhatározás, külön cselvetésekre van még szükség, hogy akaratomat meg tudjam valósítani?
Másodnap nagy városba értem. Este volt, az utcák fehéren kivilágítva. Valamelyik téren a föld alól futott ki egy villanyvonat, vashídra kapaszkodott fel, és emeletnyi magasságban futott végig az utcák fölött. Az ívlámpák alulról világították meg. Követtem egy darabig, a kocsik zúgtak a fejem fölött, folyóhoz értem, a folyóban visszatükröződött a kivilágított rohanó szerkezet, majd elveszett két ház között, egy második emeleten fúrt alagútban. Tán félóra múlva újra találkoztam vele, sötét, sínekkel hálózott terek fölött gurult, alul mozdonyos vonatok jártak, és három egymás fölé épített híd vetette le árnyékát a járdára.
Sokáig néztem, aztán pénzt kértem valakitől, jegyet váltottam, és beszálltam egy földalatti állomáson. Emlékszem, egész úton olyan izgatott voltam, hogy térdeim remegtek. De a folyó fölé aznap nem kerültem el, más irányban vitt el a kocsi. Mikor félóra múlva kiszálltam, vettem csak észre, hogy éhes vagyok, aznap még alig ettem valamit.
Hogy mozgott minden ott fenn a kocsiban és a kocsi körül!
Álmatlanul, sokáig jártam az utcákat, a gondolatok tiszta rajzban ülepedtek le agyamra.
A mozgás fontos! csak a mozgás fontos. Mindegy, hogy egyedül vagyok-e, vagy meglátom az embereket is magam körül. Mindegy, hogy velem mi történik, s hogy az emberekkel mi történik, csak a változás kristálygolyója, a kenyér! a kenyér! haladjon a maga útján. Minél gyorsabb az ütem, annál kevesebb baj ér, annál kevesebb idő a szenvedések szemlélésére. Ez a villanyvonat gyorsan mozgott, szinte elszédültem! - de azért még ez se bírja elérni a kenyeret. Legelöl mozog a kenyér! Vajon elérjük-e valaha is?
Másnap este megint elkerültem a belvárosba. Előzőleg jóllaktam - hogyan? miből? nem is vettem észre -, csak a lábam fázott irtózatosan, a cipőtalpakon óriási lukak tátongtak, melyeken mint csatornákon folyt ki-be a víz. Nem gondoltam rá, de állandó, hideg fájdalom kísérte alsótestemet.
Volt egy utca, melytől nem bírtam megválni, világos volt, mint a pokol, borgőzös, parfümös emberek töltötték be, közepén vastag benzinszag húzódott, míg kétoldalt veresizzású bársonylépcsők emelkedtek zárt tombolások felé. Női kacajok hangzottak a lefüggönyzött ablakokból, egy-egy kártyalap fénylett ki kárószemekkel, s a házak fölött szűkre fogott, villannyal töltött szoknyák úsztak. Részegesen nyitottam ki tüdőmet, nem tudom már, mi kábított el, micsoda betegség esett belém.
- Szép szakálla van! - mondta valaki, közelebb lépett, s tetőtől talpig végigmért. Nem tudtam neki felelni, mert ebben a pillanatban megint éles fájdalom húzott nedves lábamból agyamba. Káromkodtam, s el akartam fordulni. - Jó volna aludni! - gondoltam -, de hol?
A koplalás mindenütt egyformán esik - gondoltam -, villanyvonatok alatt, szénapadláson...
A cilinderes ember megfogta a vállamat. - Mit akar? - kérdeztem ingerülten.
- Nem akarsz állásba kerülni? - kérdezte. Portásra van szükségem, hosszú szakállú portásra.
Miért tegez ez? gondoltam. A haja pomádés volt. Egy bársony lépcső előtt álltunk. Fagyott talpam rákívánkozott a bársonyra.
- Ad ruhát? - kérdeztem. De hisz ő tegezett engem. - Adsz ruhát, cipőt? - kérdeztem még egyszer.
Nevetett és fellépett a bársonylépcsőre. - Jöjjön utánam! nagyságos úr! - mondta -, méltóztassék! - Utálat fogott el, micsoda lapos gúny! Ha a lábam nem fázott volna, otthagyom. De szerencsémre felülkerekedett bennem a józanság, ráléptem a lépcsőre, talpam rögtön átmelegedett. Egy kis szobába vezetett, a konyha mellett, pincérek szaladgáltak rajta keresztül, a mulatóhely zenéje behallatszott, fűtve volt. Zsinóros, piros portáskabátot kaptam, sapkát s egy ezüstgombú botot nyomtak a kezembe. Szótlanul vetkőzni kezdtem.
- Mosdjék meg, majd küldök vizet - mondta a cilinderes az ajtóban.
De ekkor elborított a düh. Megfogtam a karját s berántottam a szobába. - Ide nézzen! - kiabáltam, s megmutattam neki meztelen lábamat. A talpat kivéve, mit lukas cipőmben elborított az utca szennyes vize, hófehér volt, tökéletesen tiszta. Az ember megrökönyödött. Figyelmesen rámnézett. - Nem tud angolul? - kérdezte. - Rendes fizetést kap, előadás után jöjjön be az irodámba. Addig álljon a kapu elé, és nyissa ki a kocsiajtókat!
De csak félóra múlva mentem ki, előbb át akartam melegedni. Majdhogy el nem aludtam a kályha mellett. Egy pohár bort ittam, sonkás zsemlét ettem. Az asztalon egy női harisnya feküdt, nyitott púderos dobozok álltak, melyekből, mikor meglöktem az egyiket, finom rózsaszínű pára szállt fel. Én is bepúderoztam az arcomat, de aztán gondosan letörültem.
A kapuban hideg volt, eső szemelt és szél fújt vagy léghuzat. Kevés dolgom volt, kevés kocsi jött, csak fáztam. Egyszer egy feketekabátos ember szállt ki az autóból, és utasított, hogy fizessem ki a sofőrt, és telefonáljak valahová, valami számot mondott. Mit parancsolgat ez nekem? - gondoltam, s a helyemen maradtam nyugodtan. Egy negyedóra múlva a sofőr rámszólt. Nem feleltem neki. A nagy lármára kiszaladt egy pincér, aztán az a cilinderes, aki felfogadott, nyomában a feketekabátossal. Az utóbbi kiabálni kezdett. A folyosón egy nő állt, szőke haja volt, melle meztelen. Olyan apró lábakat még életemben nem láttam. Rámnézett. - Ugyan hagyja! - fordult a feketekabátoshoz, legyintett a kezével - ugyan hagyja! - nem látja, hogy hülye. - Megfogtam a feketekabátost, és teljes erőmből arcába vágtam a tenyeremet. Cvikkere leesett a földre, a falnak tántorodott. Rám akarta magát vetni. Nevettem. Úgy ellódítottam, hogy a folyosó másik végére repült.
Mikor a kis szobában levetettem a portásruhámat - rögtön le kellett vetnem -, kinéztem az ablakon, s láttam, hogy kinn esik a hó. - A hóból szép vastag csokrot lehetne kötni - gondoltam -, a csokrot finom jégszálakkal összekötni és odaadni az aprólábú nőnek. Hülyének mondott? Nevettem, de azért fejembe szállt a vér. Nagy vastag csokrot a hópamacsokból! a szirmok közé apró, piros köveket, s jéghidegen az egészet a meztelen mellére! Jéghideg! - gondoltam s megborzongtam. Meztelen lábbal kell kimennem a hóba! A sarokban lucskosan megpillantottam régi cipőmet, apró patakok folytak ki belőle a parkettre. Tenyeremmel végigsimítottam homlokomat. Nyugalmam egyszerre visszatért. Felöltöztem, a portásruhát rendesen letettem egy székre, a csizmát a kabátom alá dugtam, aztán az ajtóhoz álltam s vártam, míg valami kocsi jön vagy vendégek a ruhatárból, hogy észrevétlenül elszaladhassak. Később eszembe jutott, hogy jobb, ravaszabb dolog, ha a lábamra húzom a csizmát, hátha észreveszik, hogy a kabátom alatt szorongatok valamit. Gyorsan felhúztam, épp nagyobb csapat vendég jött ki a folyosóra, közéjük elegyedtem s eltávoztam. Negyedóra múlva már túl voltam minden veszélyen. - Zsírral fogom bekenni a csizmát - határoztam el, s nagyon vigyáztam, hogy vízbe ne lépjek vele.
A hó csakhamar elállt, csak amolyan őszi ijesztgetés volt. De a parkokban a padok mind nedvesek voltak, nem volt hova leülnöm. A földalatti vonat állomására mentem le, ott leültem egy padra, néztem a plakátokat, a fekete alagutat s a kirohanó, sárga tömböket. Csakhamar elaludtam, de nyugtalan álmomból minduntalan felriasztottak a padra leülő utasok, az éles csengetés s a heves tolakodás. Aztán egy egyenruhás ember jött hozzám s felszólított, hogy menjek el, mert már bezárják az állomást. Erre nem gondoltam, el kellett mennem, éjjeli egy óra volt. Az utcán csatangoltam jó darabig, törve a fejemet, hol aludhatnék. Egyszer egy kapuban álltam jó sokáig, majd mikor megint megeredt az eső, egy villanyos házikójában, de a lábaim fájtak. Hisz ha ismertem volna a várost, hamarabb találtam volna magamnak való helyet. Nagyon hideg volt. Közeledik a tél! - gondoltam, s megint halálos rémület fogott el. Az utcák néptelenek voltak, valamelyik téren egy rendőr gyanúba fogott s rámkiáltott. Gyorsan befordultam egy mellékutcába. Már a legvénebb lányok is abbahagyták a zónázást, csak egy részeggel találkoztam itt, piros gömböket kiabált a levegőbe, süttette magát fényüktől, meg volt elégedve és nevetett. A házak tetejéről vastag zuhanással ömlött a zöld víz, eloltotta a gázlámpákat. Legalább oly egyedül ne lennék! - gondoltam -, ezek az utcák oly üresek! Mi az, meguntam az egyedüllétet? Egy autó súrolt sárga reflektorával, még idejében elugrottam. A pincék is mind be voltak már zárva, itt-ott dorombolt még egyik-másik, s lopott sugarakat engedett ki szemhéja alól. Egyszer egy térre értem, a szél a közepére dobott, onnét egy elrohanó vonat robogása ütötte meg fülemet. Hisz ha tudnám, hogy hol a pályaudvar? Elindultam a vonat irányában. Valamelyik szűkebb utcában egy kocsisstandhoz értem, három konflis állt ott egymás mögött. Az egyikbe benéztem, a kocsis mélyen aludt, óvatosan, nagyon halkan kinyitottam az ajtót, melléje ültem, nem vette észre, elaludtam én is a meleg bőrszagban. De csak rövid időre, mert mikor felébredt a kocsis, észrevett és elkergetett. Hosszabb ideig álltam megint egy szállodakapu üvegfedele alatt, gondoltam, nemsokára hajnalodik, s akkor találok valakit, aki megmutatja nekem a pályaudvart. De már oly fáradt voltam, hogy álltomban elaludtam, s lecsúsztam a vizes aszfaltra. Később egy rendőrtől kérdeztem meg a pályaudvarhoz vezető utat, hosszasan elmagyarázta, de nem jól értettem, tán az álmosságtól, s többször eltévedtem útközben. Négy óra volt pontban, mire elértem. Féltem, hogy hátha jegyet kérnek a váróterem előtt, de nem kértek, a helyiség fűtve volt, a padokon mindenfelé, az asztalokon is emberek feküdtek, ledűltem a padlóra, egy batyu került a fejem alá, ha nem lett volna oly vastag izzadtságszag s oly leveses savanyúság, hamarabb is elaludtam volna. Vér csorgott a körmöm alól.
Vér csorgott a körmöm alól, halálosan elfárasztott a küzdelem, ellankadtam, bizonyára oktalanul, s tán csüggedés fogott el: másnap reggel újból állásba léptem, segédszolgának fogadtak fel a bonctani intézetbe. Szinte ellenállás nélkül adtam át magamat sorsomnak, sétáltam a kapu előtt, megszólítottak, hívtak, bementem, és fejembe nyomtam a 3. sz. sapkát. Délben meleget ebédeltem. Nem gondolkodtam. A bőröm mintha fából lenne, az agyam rántotta. Este, elalvás előtt suttyomban mentségeket hoztam fel: egy hónapig kipihenem itt magam, emberekkel nem kell érintkeznem, mindent fenntartással fogadok csak el, jóvá fogom tenni! és elaludtam. Egy hónap múlva kipihenten még utolérem életemet! Külön szobában aludtam.
(Folyt. köv.)