Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 19. szám

Móricz Zsigmond: A vadkan második felvonása

A várban komor, nagy terem, sötét falak, boltívek, embermagasságra faburkolat. A hátulsó fal baloldali fele hármas, nagy gótikus ablak, amelyen át ugyanaz a tájrészlet látszik, ami az első felvonásban. Középen lépcső, amely félemelet magasságban két ajtóhoz vezet. A lépcső bal karfáján egy óriási fáklya világít, ez a terem minden világítása. Középen nagy asztal, nehéz székekkel. Balról, elöl, alacsony zömök ajtó. Jobbról házioltár örökméccsel, ez az oltár tulajdonképpen leplezett burkolása egy kincstárnak, és az előrész ajtószerűen kinyitható. Balról, hátul ablakok félköralakban, bástyaszerű megoldás. Jobbról, szemben kandalló, mely a lépcső alá van építve. Elöl jobbra az oltáron belül íróasztal.

Zsuzsanna az ablakban ül, nagy, téglavörös kendőjébe állig beburkolózva. Révay jobbra elöl az íróasztal előtt, háttal a szobának mogorván ül. Bakits hátul a lépcsőnél ül a zsöllyében.

A függöny felmente után egész hosszú percig csönd. Érezni lehet, hogy egész éjjel így ültek. Kietlen szomorúság. Révay és Zsuzsanna merőben mozdulatlan, Bakits megmozdul. Távol kürtszó. Népzaj igen távol.

Udvarbíró (berohan). Alázattal könyörgök, nagyságos uram... egy nagyságos úr trombitál az kapun, de nem merem béereszteni, kegyelmes uram...

Révay. Ki az?

Udvarbíró. Az nagyságos Mediánszky úr.

Révay (fölcsattan). Mednyánszky! s éppen Mednyánszky! No csak jöjjön!

Udvarbíró. Nem merem megnyitni a kaput, kegyelmes uram, a garázda csőcselék miatt...

Révay. Hogy mersz egy nagyságos urat várakoztatni?!

Udvarbíró. Nem merem, kegyelmes uram... a kapu előtt a népség szörnyűségesen háborog, és bent is némely gyanúm vagyon nagyságos uram...

Révay. Asszonnyal civódsz-e? Mednyánszky úri barátom a hideg szélben fagyoskodik miattad. Pusztulj.

Udvarbíró. Nagyságod parancsol, kegyelmes uram. (El.)

(Új csönd.)

Bakits. Elégtételt ígértél, Révay. (Révay megmozdul mogorván.) Az idő telik. Órákat hiába ülünk szótlanul... Még jó, hogy a vendég fölébreszt, az ítéletig itt dermedtünk volna. (Feláll, s kinyújtózza tagjaiból a hosszú, merev bánatot. Hirtelen.) Nem vagyok éhesek, gyerekek?

Révay (mogorván, tunyán mozdul, de ülve marad, fejét kurtán megrázza. Nyersen.) Ha éhes vagy, egyél, ha álmos vagy, feküdj le.

Bakits (lassan az asztalig sétál, amely rakva van mindenféle pompásan elkészített ennivaló garmadáival.) Álmos nem vagyok... De hideg van. (Lassan a kandallóig megy, két nagy öldarab fát betesz.) Én nem tudom, ti min gondolkoztok egész éccaka... Zsuzsannácskám, nézd csak, milyen szép ez a kis sült hús.

Zsuzsanna. Csak egyél, Péter bácsi.

Bakits. Szívem szerint köszönöm. (Leül az asztalhoz.) Mondom, nem tudom, min jár esztek: én egész éccaka azon gondolkozom, hogy az Isten az ő véghetetlen bölcsességében úgy teremtette meg az esztendőt, hogy egy év 365 napból és 6 órából álljon... Mért tette ezt? (Szembefordul velük és eszik.) Mért nem teremtette kerek háromszáz napra?... vagy ötszázra... De legalább minek nehezítette a dolgot avval a hat órával?... Ha én ott lettem volna a teremtésnél, én mindenesetre azt tanácsoltam volna neki, hogy kerek szám legyen.

Révay (feláll és átmegy a Bakits előbbi helyére). Hiszen ha te tanácsot adhattál volna a teremtéskor...

Bakits (evés közben). De semmit sem teremtett egészen szabályosan... Példának okáért a nap és a föld... (Eszik tele szájjal.) A föld és a nap... Már akár úgy van, ahogy Pythagoras tanítja: hogy a föld középen áll, s be van téve a nap melegébe, mint a kenyér a kemencébe, s minden oldalról körülnyaldossák a lángok, míg jól meg nem sült... akár úgy, ahogy az a prágai abbé, az a felkapott Copernicus nevű papocska állítja, hogy valamint a szakács nyársra húzza a pecsenyét, a természet is úgy forgatja a földet az egyhelyben álló tűz körül... Az az egy bizonyos (bort tölt ), hogy a nap és a föld folytonosan egymás körül tekeregnek, csavarognak, és egymást el nem hagyják, egymástól elszakadni nem tudnak se nyáron, se télen: össze vannak azok esketve, mint a házasok... (Iszik.)

Zsuzsanna (feláll, s előrejön, most ő ül az asztalhoz).

Bakits. A föld az olyan, mint egy nagy szív... egy hűvös, nagy szív... s a nap is, az is egy tüzes nagy szív... vajon ezek is boldogtalanok?...

Zsuzsanna (kis szünet után). Milyen boldogan tudnék én élni, csak...

Révay. Csak én ne volnék a világon. (Szünet.)

Bakits (csendesen). Ha a nap nem volna, boldogabb volna a föld?... s ha a föld nem volna, boldogabb volna a nap?...

Révay. Ez boldog volna, ha én nem volnék, de én nála nélkül soha... Neki az egész világ kell, csak én nem: s nekem senki a világon nála nélkül.

Bakits. Egyél... Nagyon ízletesen főznek ezen a konyhán.

Révay. Eh, én jól vagyok lakva... a boldogsággal...

Bakits (egy nagy ezüsttál húst hoz előre, megáll Révay mellett, s kínálás nélkül tartja). A boldogság: az egy nagyon távoli érzés... Ha volna egy kis madár, amelyik minden ezer esztendőben csak egy cseppecskét inna az Atlanti-óceánból: egyszer mégis csak kiinná... de az még nem volna boldogság... Hol a többi óceán?... És ha mind kiitta?... Ez még csak az óceán! A kis madár egyebet is akar, nemcsak keserű óceánokat kiinni... (Odaadja a tálat Révaynak, aki elveszi, az asztalhoz megy vele, leül a főhelyre, s némi gondolkozás után letép egy pulykacombot, és rágni kezdi. Kürtszó a kapun.)

Zsuzsanna. Mikor gyermek voltam, boldogságomban el sem tudtam képzelni a boldogtalanságot... Sírtam, ha valaki rút szót ejtett, a fákon laktam mint a madarak, és repültem, és erős voltam és jó... És a rút házasságban elvesztettem az erőmet és a jóságomat.

Révay (dühroham fogja el, dühösen harapdálja a húst. Öklét lecsapja, hogy csördül).

Zsuzsanna. És jó, hogy nincs erőm, hogy rosszra ne használhassam... inkább akarok gyarló és tehetetlen lenni, mint erős és gonosz...

Révay. Hallod!... Milyen válogatott mérgekkel tud etetni. (Fal.)

Bakits (Zsuzsannát kimondhatatlan, de derűs gyengédséggel nézi). Kedvesem, tán te is ennél.

Zsuzsanna (karjait fáradtan emeli). Szeretnék tiszta lenni, mint a sugár. Se por, se szenny ne érintsen, se gondolat... Szeretnék illatos fürdőben pihenni: szeretni szeretnék: és akkor, úgy gondolom, belátnék a titokba... Felemelem a kezemet a szememig és nem értem... úgy nem érthetem, mért van így az élet, ily szomorú, együgyűn... Muzsikát szeretnék, sok, sok nagyszerűt, mint az erdőzúgás és madárcsiripelés és a messziről szóló harangok muzsikája...

Révay (lecsapja a kést, s kezét a kendőbe törölgeti). Harangot messziről... De azt nem hallja, hogy egész éccaka bőgnek és bömbölnek a vár alatt...

Bakits. A föld és a nap... a nap és a föld...

Révay. Hagyj engemet a te napoddal és földeddel... Mit láthat egy idegen ember a más életében.

Bakits. Aki kívül áll, az kintről néz...

Révay. ...és szeret.

Bakits. Szívesen nevetnék, de nem tudok, mert nagyon is látok...

Révay. Sajnállak.

Bakits. Magadat sajnáld.

Révay. Sajnálhat engem mindenki, mert hol van nálam szerencsétlenebb!

Bakits. Ott. (Zsuzsanna megdermed, kiegyenesedik).

Révay. Akkor a tűz szerencsétlenebb a máglyánál, akit elemészt.

Bakits. S te vagy az ártatlan máglya.

Révay. Mindig a férfi az.

Bakits. Akkor már a szememnek sem hiszek.

Zsuzsanna. (feláll, Bakitshoz jön, vállára teszi a kezét, megsimítja a haját.) Te jó Bakits!

(Kint üvöltés.)

Udvarbíró (éjjeli fázós didergéssel bejön). Kegyelmes uram...

Révay. Nekem ebben a házban engedelmeskedni fognak!...

Udvarbíró. Nagyságos uram. Nem merem a kaput lebocsátani, kegyelmes uram, nagyon félős, a bitangok miá, kegyelmes uram... Az én lelkem tiszta, kegyelmes uram, csak jót akarok... Nem messze van a hajnal, s kint iszonyatos a setétség...

Révay (az asztalra csap). Rebellis kutyák!... Te is szembeszállsz?...

Udvarbíró (el).

Révay. Feleségem régi udvarlója a kapu előtt... Még panaszt tönne, hogy örömit rontom...

Bakits (ingerülten felpattan). Ez az elégtétel, amit esküdtél, Révay?

Révay (kirobban). Hát énnekem ki esküszik elégtételt? Még nem volt kéthetes házas, már megtagadta az engedelmességet.

Zsuzsanna (bőszülten felrobban). Még nem voltam kéthetes házas, már szájonvágott, hogy a vér elöntötte az arcomat.

Révay. Újra megkapod, ha újra szembeszállasz.

Zsuzsanna. Nem és nem és ezerszer és halálom órájáig: én is ember vagyok, és nem eb a más lába alatt.

Révay. Ha ember volnál, nem veszett volna el az ezüsttál a kezed alatt.

Zsuzsanna. (farkasszemet néztek, s úgy hátrál vissza, mint a két golyó az összeütközés után). Ezüsttál?

Révay. Azt a préda, rendetlen istent ebbe a házba. (Mogorva, magyarázóan, Bakits miatt). Vendégeink voltak, kéthetes házasok voltunk, kiadtam tizenkét ezüsttálat, s mikor másnap berakatom, egy eltűnt, nincs gazdája... kérdem... mit tudja ő... Ő nem a más kutyája, hanem ember... Nem akartam megsérteni a szerelmes új asszonykát, hogy egy tálat követelek rajta...

Zsuzsanna. Csak szájonvágott, hogy a vér elöntötte ruhámat...

Révay (gyerekesen ordít). De nem a tál miatt!... hanem a feleselésed miatt! (Szünet, dünnyögve, szégyelli a kitörést.) Meg aztán úgy tanultam otthon, hogy az asszonyt az első ingibe kell megverni.

Zsuzsanna. (élesen, könyörtelenül). Először... aztán a másodikba másodszor... a tizedikbe, a századikba folyton...

Révay (láz gyötri, kínosan magára eszmél s szinte mentegetődzik). Hát az ember nem érti, csak kitör belőle a fenevad... És te sohase értesz meg engem, Zsuzsa...

Zsuzsanna. Hát az első verés az ezüsttál miatt volt... Jó... elveszett... Azt hittem, volt, van itt elég a híres Révay-kincskamarán... Hát ez volt az oka: sajnálta a tálat...

Révay. Nem az volt az oka.

Zsuzsanna. De. Az volt. Ezért volt a verés, egy tányérért... egy eltört pohárért... De mért volt a második... a tizedik... Hisz egyéb se volt, csak verések és taglalások és lábrugdosások, tiprások idegenek előtt és házbeliek előtt, és kegyetlen arculcsapások, hogy az orcám megduzzadt, megkékült, s az orrom vére úgy szakadt, mintha csapon vették volna...

Bakits (elszörnyedve hördül fel).

Révay (kínjában nevet). Mindig volt oka...

Zsuzsanna. Semmi bűnöm, semmi vétkem, amiért csak száját feltátani is jussa lett volna, s utálatos szitkokkal illetett és korbáccsal vert, úgy, hogy sokan meglátták, hónapokig a helyét véresen, kéken. (Feltépi ruháját, s karját nyújtja Bakits elé, meztelen, hófehér karját a vállig, ragyogó fehér karját a sötétben, amely világít, mint a fáklya, hogy kigyúl tőle a vér...) Idenézzen kegyelmed! Most is itt van szörnyű markolásinak helye...

Bakits (feléje hajlik, a ragyogó fehér kar felébe, amelyen nem látszik semmi, de a vér a fejébe száll, s dermedten nézi a fehér kart, az ajka remegni kezd mámoros kigyulladástól).

Zsuzsanna. Ez is az ezüsttálak miatt?...

Révay (bereked a buja vérömléstől, a gerjedéstől). Igen... az ezüsttál... a te fejér húsod miatt volt, Zsuzsanna... Emiatt a te szép tested miatt, amit megtagadtál tőlem, bestia...

Zsuzsanna (megijed a két férfi rámeredő tekintetétől, s eltakarja karját a ruha bő meggyszín bársonyába, megdermed, fagyos szobor lesz). Alázattal tűrtem, csendesen felvettem, eltagadtam, eltitkoltam, mindenki előtt elmosolyogtam... ezeket a rettenetes éjszakákat...

Révay (liheg). Nappal megharagudott és éjszaka bosszút állt... bezárta az ajtóját... (mámorban Bakits felé, de magának magyarázza), mert ez a főfegyvere... és én kívánom és megőrülök utána... és ha megkapom is, görcsökben és hidegen kapom, mint a kőszűz... s mindig újonnan kell megtörni s megkínozni, és akkor is minden tagja iszonyodik és ellenszegül, ahelyett, hogy tűzben és forrón és szerelmesen fonódnék belém... mint másba, akárkibe, cigányba...

Zsuzsanna (féktelen indulat lepi el asszonyi szemérmében, hogy az ura a hálóház titkait idegen előtt felgyújtja. Eddig megdermedve s mélyen elpirulva hallgatott, az utolsó szóra dühvel kitör). Maga őrült! Ne emlékeztessen vad pogányságira! Farsangba, maskarába öltöztek lányaim, könyörgöttek, menjek velük, táncoltak és daloltak, és megyek velük udvarbíróné, Ondránéhoz... két óráig vonták a batutát s táncoltak és daloltak, és fordultam egyet-kettőt, volt ott egy kocsis, jámbor fiú... megjön ez a ..., király mind összefogdostatja, korbács reggelig, "ez a ti muzsikátok!..."

Révay (nevet) Ha igaz asszony vagy, ezért szerelmet érdemlek!

Zsuzsanna. Hol a citorás? És te a pokol minden kínját összesen.

Révay. Ez fáj! Tudom! Látni akarod!

Zsuzsanna. Hol a citorás? Mit akar vele!...

Révay. Vasban!

Zsuzsanna. Már megint rajta a bolondja, már megint rajta az őrjöngés...

Révay (az asztalt megrázza, a rengeteg nagy tölgyfaasztalt, szemben állanak, egyik egyfelől, másik másfelől). Még a levegőt is irigylem, ami hozzád ér. A falakat is kész vagyok ledönteni, hogy azok is látnak, nemcsak én...

Zsuzsanna. Engem se föld, se levegő, se kőfal nem bántanak, de mind szán... (Elrohan fel a lépcsőn.)

Révay (utána). Most mégy ajtódat bereteszelni?... Magadra zárod?... Hej, faltörő kost hozzatok!... bezúzom és lerombolom a házat körülötted!

Zsuzsanna (fejére kulcsolt kézzel fent). Egy őrült markában... (Bakitsra apellál.) Őrült ez, őrjöngő őrült!

Révay. Őrült hát, s nem fogom visszatartani az őrültségemet. Három napja, mióta itt vagy, még nem eresztett be magához! (Félretolja az asztalt.)

Zsuzsanna. Senki meg nem véd! Nincs énnekem védőm, aki énértem halni kész... Bárki volna itt idegen s férfi, nem hagyna kínozni egy nőt... (Elrohan fent jobbra.)

Mindketten utána merednek, dermedten néznek soká.

Bakits. Átkozott világ!... s hát megütötted-e?

Révay (szünet, elhessenti). Megütöttem!... Eh, ha én egy bivalyt megütök, megdöglik (a szekrény árkányára üt, s az lereped, a vastag deszka) és ez él...

Bakits (lassan elfordul s ellanyhul). Nyavalyás... van elég török az országban. Üsd, vágd azokat...

Révay. Feleséget akarok, aki nappal jó gazdasszony, süt, főz, takarít, kertészkedik, gyűjt... és éccaka... éccaka szerelmes, mint egy tavaszi kanca...

Bakits. Az ilyeneket láncra kellene verni, s üstben főzni, tízezer esztendeig. (Köpenyét magára veti s balra el.)

Révay (szünet). Hiszen ha te Belzebubnak tanácsot adhatnál... (Keze a kancsó után keres a kandallón. Mikor leteszi a kupát, homlokát törli a verejtéktől, s a kupába kapaszkodik).

- Imádom.

- Ringyó, mint a többi.

- Angyal.

- Az egész világgal bujálkodik, azért nincs rád szüksége.

- Istenek közt is angyalok angyala.

- Vadállat. Nem érzed a fenevadszagot? Akármikor utadba áll s rád ugrik.

- Én vagyok a nyomorult vaddisznó, a pocsolyából ugatok fel rá.

- Le akar igázni! Közönséges ringyó. Elszedi a pénzed, a velőd, az életed. Le akar gázolni a sárba.

- Elhallgass, undok, förtelmes, disznófiadzotta lelke... (Odavág egy serleget).

- Tudod, mit csinál? Tudod, most is mit csinál?... (Bort tölt a serlegbe.)

- (Megrémül). Meghalt?... Fuss, fuss utána, vagy megöllek...

- Ne hazudj, halálát kívánod... Bár magagyilkosa volna, hogy megszabadulj...

- Gazfickó, aki vagyok... (fejét veri.)

- Bakitssal bakzik... Tudod, mit csinál? Bakitssal bakzik...

- Óóóó... De hisz Bakits arra ment...

- Fellopakodott a nagykapun.

- Óóóó... Kutyákat elő! Elő a kutyákat! Hej... Eltapodlak, tisztátalan féreg. Hozzátok az ebeket! Ebek fogára a bestia asszonyát! (Egyre inkább úgy látszik, mintha egy láthatatlan szellemmel verekedne. Kint egyre erősebb a zaj, és közeledik a nép üvöltése.)

Udvarbíró (fáklyával berohan, Révay a fáklyafénnyel szembetalálkozva, hátratántorodik). A vár... a vár... a kaput elfoglalták a parasztok...

Zsuzsanna (fent megjelenik átöltözve feketébe, az első felvonásbeli kis, apácaszerű, fekete ruhába). Mi történik odakint!...

Révay. Uszítsátok rá a kutyákat, mert letagadja...

Zsuzsanna. Mi baj van odakint!...

Révay. Uszítsd a kutyát, no most ugass, féreg. (Serleget az asztal alá vágja.)

Zsuzsanna. Tudni akarom, mi baj!

Révay (magára eszmél, kiegyenesedik, homlokát törli, kiáltva). Baj... nincs baj!

Zsuzsanna. Tudni akarom, mi baj van itt napok óta. Mi van a kapu előtt egész délután és egész éccaka.

Bakits (magából kikelve rohan be). Szörnyű dolgok, Révay.

Révay. Ki vagy te nekem, hogy tudni akarod! Azt tudd, amit én mondok! Amit a férj mond, az úgy van! Az asszony annyit tud, amit a férj mond neki.

Zsuzsanna. Férj!...

Révay. És azt régen eljátszotta az asszony, hogy a férje életébe belenézzen!

Zsuzsanna. Hát pusztuljon el az egész világ! (Elrohan fent jobbra.)

Udvarbíró (mikor az asszony eltűnt). A várat elfoglalták a parasztok, kegyelmes uram, míg a kaput leeresztettem, a katonák összeálltak velük, ömlik befelé a silány pozdorja nép, szerencse, hogy a palota vaspántos kapui be vannak csukva, a kiskaput tartom a belső inasokkal s legényekkel.

Révay. Óh, a kutyák! (Csönd, korbácsát veszi.)

Udvarbíró. A Mednyánszky nagyságos úrfit nem mertem behozni, kint vár, nagyságos uram...

Révay. Ebellette, hogy mered útját állani egy nagyságos úrnak!

Udvarbíró (futva ki, s egy pillanat múlva Mednyánszky jön).

Mednyánszky (kicsit zavarodottan, kicsit cinikusan, meghasgatott sáros ruhában, karddal, tépettszárnyú köpenyben, üde, könnyelmű, víg fickó). Adj egy ital bort, mert meggebedek.

Bakits (ellenségesen nézi Mednyánszkyt).

Zsuzsanna (fent megjelenik s ijedten figyel).

Mednyánszky (állva iszik. Nevet. A tálból kézzel vesz egy karaj húst s rágja.) Megbolondult a világ, ma még egy falat se volt a számba, egész éccaka a hegyekbe bujdostam, rakjatok a tűzre. (Észreveszi Zsuzsannát, megérzi, hogy fent van a lépcsőn.) Ó, jó reggelt, szép asszony!... felzergettem nagyságodat!

Zsuzsanna (lejjebb jön.) Mi van kint, Mednyánszky?

Révay (túlkiáltja). Farsang! Mulatság! Álorcás maskarák!

Mednyánszky (nevet). Az ám, nálam is csak így volt!... (Zsuzsannához.) Igaz, hogy Révay lesz a felvidéki hadak generálisa?

Révay (belevág). Nem tudok róla.

Mednyánszky (tovább eszik). Zaberdinai Horvát Pál mondta. Utolsó órába láttam, a verbóci hegyről, ahogy a bécsi komisszió bekanyarodott.

Bakits. Miféle komisszió?

Mednyánszky. Fent kezdték a Vágon, szekvesztrálják a várakat, akit nyakon kapnak, viszik Bécsbe! A vén császár meg van ijedve a parasztlázadások miatt, mind összefogdostatja az urakat. (Iszik.) Szűk a tallér a fiskus markába... szép asszony egészségére... Kellenek má a vagyonkobzások. A nádor csinálja s az országbíró, ebellette bécsi kopók... Egy ital bort, testvér, s keresztülvágok ezen a kis határon, Morvába át, a morva sógorok majd csak eligazítanak fel Lengyelbe, onnan Erdély felé a kantárt: ott még várat is nyerhetek! (Iszik.) Jobb vón, ha te is lóra ülnél, míg a kardunk nem vaskó, addig eb ura fakó.

Zsuzsanna (előlép). S hát nem mégy el, Mednyánszky!... Nem megy el, innen senki, míg itt nekem igazságot nem tesztek!

Mednyánszky (meglepetve áll, akkor meghajlik).

Zsuzsanna (magából kikelve). Jöttök, mentek, éltek, tesztek: férfiak!... Nektek könnyű, a férfiaknak mindig könnyű! S mi addig tömlöcben ülünk bezárva és vakon, és semmiről semmit se tudunk!... Látni akarok és világosságot, és szétzúzom inkább magam a köveken, ha nekem csak fuldokolni kell a setétben.

Bakits. Boldogtalan!

Zsuzsanna. Látni akarok, tudni akarok!

Révay. Összetöröm ezt a világot (széket odavág).

Zsuzsanna. Maga csak a széket tudja csapkodni és az öklét rágni.

Révay. De te életeket tudsz összetörni! Mint egy isten védtem meg a pelyhes fészket a két tenyerem közt. Megőrült és vesztit akarja.

Zsuzsanna. Ez a vesztem és ez a halál. Rosszabb nem jöhet.

Bakits. Elég soká éltetek vígan! Híre volt az egész országban a Mediánszky-táncnak, pucér parasztlányokkal!

Mednyánszky. No bizony, aki táncol a táncolókkal, talán nem vigad!?

Bakits. Minden farsangnak megvan a maga böjtje.

Mednyánszky. Nem mindenki szentelt vitéz, mint nagyságod. Holnap kálvinizálok, csak egy protestáns papot leljek. Milyen felekezet is most az erdélyi fejedelem?

Zsuzsanna. Köd, köd, egyre sűrűbb köd... (Elmegy jobbra fent vissza.)

(Mindhárman utánanéznek, míg el nem tűnik.)

Révay. Mennyi tömérdeket vétkezett ez a siheder Mednyánszky, hozzámsza... s milyen jó nekie... Lélekember, repülsz!... Engem cafattá nyomorított az asszony!

Mednyánszky. Mondtam, ne házasodj meg...

Révay. Te is csak úgy vadultál utána.

Mednyánszky. Bizony ez a ti veszekedett szerelmetök rontotta el vele dolgomat

Révay. Most te vergődnél kötélen...

Mednyánszky. Soha én, mer én azt tartom, az egész teremtett világon Harun Al Rasid volt legbölcsebb férfiú az asszonydolgokba... (Poharat emel.) Minden este megházasodott, s minden reggel levágatta az asszonya fejét... Ez tekélletes dolog... Megölelni s lenyakazni!... énnekem se sokat fájdult fejem asszonyért...

(Kőütés csattan a vastáblás ablakon. Kint a vihar tombolásához hasonló a néptömeg üvöltése. A tömeg csak asszonyokból áll. Férfihang csak elvétve hallatszik.)

Révay (feltépi az ablakot, s szembenéz a zajló tömeggel, mely lent az udvaron áll.)

(Kint kiáltások.)

3. Paraszt (kint). Bécsbe vitték a búzánkat!... eladták a kenyerünket! (Helyeslő zúgás minden szóra.)

Mednyánszky. Ásasd fel, a trágyadombjaikat, majd meglátod, nem lelsz-e alattuk búzásvermet!

3. Katona (kint). Mi három esztendőbe kapunk egy ruhát, itt meg szekérrel hordják a selymet! (Zaj.)

Mednyánszky. Majd selyembe őtöztetjük a ti szukáitokat is.

2. Paraszt (kint). Korbácsot a mi feleségünknek, aki velünk szenved!

Révay. Halljátok-e, ebek... Kutyák!...

1. Katona (kint). Emberek vagyunk!

Tömeg (zúgás, kiabálás). Emberek, emberek vagyunk!

Révay. Kutyák!... Mind gályára adatlak el, nyomorultak! (Zaj.) Ott dögöltök meg a tengeren!

Mind (ordítás). Kenyeret, kenyeret, kenyeret! (Sikoltások.) Gályákra! gályákra, úristen!

Révay (becsapja az ablakot, s erre, mintha lent megfordulna s eltávozna a tömeg). Ezt a sok nyomorultat, mind ennek az egynek áldoztam fel... Sok idő óta itt a kenyér, mind arannyá változott... Jól mondjátok, bitangok, a búza mind Bécsbe ment, s szekérrel jött vissza a selyem... Mind az ő testére került, amit a tartomány termett... s érdemes volt, hát érdemes volt... (A hangja zokogóra.)

Bakits (egyre fokozottabb megdöbbenéssel hallja). Megbolondultál-e vagy...

Révay. Soha egy órája nem volt enyim erőszak vagy ajándok nélkül... Eh, asszonytalan bolond, ez a férfi sorsa... (Kitör.) Én megnyúztam ezeket az asszonyomért, űk rámtörnek a szukáikért... Én kész vagyok eladni őket tucatját egy garason, hogy az istennémnek a nevetését megvásároljam rajta: ezek leütnek egy rossz csákánnyal, hogy a boszorkányaik vonyítását ne hallják... (Leomlik egy székbe, s csüggedten elveszíti minden erejét.)

Bakits. Ne nézz nagyítóval a napba, mert kisül a szemed...

Mednyánszky. Testvér, gyere velem Erdélybe, fene rágja az asszonyt, majd ittmarad vele a szenteltvíz...

Zsuzsanna (megjelenik fent, az első felvonásbeli kis fekete apácaszerű ruhájában, sietve, sápadtan. Egészen lejön s megáll előttük). Szörnyű éjszaka! az egész világ megbomlott. Mi ez?

Révay. Egy pár arany pendült a kövön...

Zsuzsanna. Mednyánszky!... Bakits!...

Mednyánszky (zavart udvariassággal mosolyog eléje).

Bakits (lehajtja a fejét s hallgat).

Révay (kirántja az íróasztal fiókját, s írásokat vesz ki). Suhog a selyem, a végselyem!... semmi baj, no!... (Olvassa.) Tizenhét rőf veres tafota, harminchat forint... Két vég aranyas fejér atlac... négy rőf vont arany... kilencedfél font aranypaszamánt... egy gyöngyös, küves korona... egy vég cynadoffvászon, két font spanyol selyem... egy font arany- és ezüstfonál... két vég gallos gyolcs...

Zsuzsanna. Mit akar evvel?

Révay (fordít). Sujma latus 825 forint 95 dénár... Két vár egész esztendei hópénzére elég lett volna.

Zsuzsanna (megérti). Az ezüsttál... Hát most jön az ezüsttál... az utolsó bécsi portéka!... Megsokallta... én kívántam?... nekem kellett?

Bakits (felujjong). És neked, Zsuzsanna!

Révay. Hat pár cipellő... fodornak való csipke!... hajtekerő és hajkötél aranyból, kilenc véggel... három ecset hajnak való... ezt mind én viselem el...

Zsuzsanna. Ennyit sem adok rá. Az én életemet nem lehet ilyesmikkel megvenni. Evvel elborított, de emberi szót nem adott.

Révay. És ennek nem kell az én anyám emléke! Azé a szent asszonyé, ha az én apám lovának a patkója csattant a vár hídján, az én anyám úgy ugrott ki, ha félhótt volt is... Minden adóslevél az ő kezibe volt. Télire a vár élelmirűl mind ű gondoskodott, ha az ura hadbament, szekérrel utána az élés: "rizikegombát küldök nagyságodnak, mert tudom, hogy kegyelmed szereti az rizikegombát, édes uram..." Ilyen asszony kell nekem!

Zsuzsanna. Nekem pedig olyan férj, aki emberszámba vesz, és nem tart se bábnak, se cselédnek, se kutyájának!

Révay. Az én anyám cseléd volt? kutya volt?

Zsuzsanna. Mi közöm hozzá, én még nem akarok múmia lenni.

Révay. Csúnya volt? Múmia volt? Fertelmes vén dög volt? Te szép vagy, azt a kórságos mindenit! Ki tett széppé? Csavarnálak csak rongyba, mint a parasztok némberit, majd meglátnám, virítanál-e?

Zsuzsanna. Eresszen szabadon, ne törődjön vele, ha faluvégi cigányasszony leszek is.

Bakits (lelkesen). Úgy, úgy, Zsuzsanna!

Révay. Úgy, úgy, Zsuzsanna, de volna csak feleséged, megtudnád, mibe kerül a szépség az asszonyon.

Bakits. Ha nekem feleségem volna, nem selyem suhogna utána, hanem a szegények áldása.

Mednyánszky. És ha nekem feleségem volna...

Révay. ...minden reggel levágnád a fejét és jól tennéd... Két hétig szép minden, akkor jön az első pofon, akkor jönnek az alkudozások, ajándékok, kiengesztelések, mennek a szekerek a bécsi piacra, jönnek a ládák, új meg új ruhákkal... Odakint fogy a gömbölyű arc, idebent gyűl a gyémánt, reszkető, násfa, selyemszoknya rakásra...

Zsuzsanna (végre tisztán megérti). Hát én... énmiattam?!... Hát azért jöttek, hogy énrólam marcangolják le a ruhát, mert én loptam el szájukból a falatot s gyermekeik arcáról a pirosságot. Ha jól értem, mind rám költötte, amit tőlük elrabolt, s most megfizet érte: engem vet oda gyalázatnak... Mi az én adósságom!... Mivel tartozom én?

Révay. A szépségeddel tartozol, a múltaddal tartozol, az itt töltött évekkel!

Bakits. Semmivel sem tartozik... Mivel tartozik a rab a tömlöctartónak.

Révay. Tartozik!... Ebben a tömlöcben virágzott ki! Mikor elvettem, egy sovány macska volt: ma egy tündéri szép királyné!

Zsuzsanna. Leszedné rólam a húst.

Révay. Leszedtem érted ezer asszonyról! Magamra vettem százezrek átkát, hogy téged felpiperézzelek.

Zsuzsanna. Felpiperézett, hogy elfelejtesse a gyötrelmeket.

Révay. Gyötrelmek: fent citeráztat magának, míg lent ezer asszony bőgi, hogy éhes.

Mednyánszky. Dögöljön meg ezer asszony: csak az enyém virítson!

Zsuzsanna. Hát ez az ő munkájuk, ez a nagy titok, a nagyszerű férfimunka, amibe belenézni sem szabad! Ezért kell a sárba borulni előttük az asszonynak. Hódolni, borral kedveskedni, táncolni a nagyúrnak, hogy méltóztatott hazajönni ebből a nagyszerű munkából... Mi közöm nekem ehhez?... Nem is tudok róla! Evvel nekem nem dicsekedett, ezt nekem sohasem merte volna elárulni!

Révay. Haj, kegyelmes isten. Ami itt tobzódik, az persze mind az égből hullt.

Zsuzsanna (metszően). Az én akaratommal nem történt, és én nem láthattam bele. Hogy vegye a feleség azt a jogot, hogy megszámoltassa a férjét minden dénárért, amit a házba behoz. És éppen én és éppen ez, aki még azt sem tűrte el, hogy emberi hangon szóljanak hozzá: "A férfinak akkor is igaza van, ha nincs igaza!" Parádésan tört rám, hogy legázoljon, strucctollasan, kardosan! Mit mondott volna ez nekem, ha számonkérem a kint való tetteit!... (Csönd.) És úristen, hát mi kell, mi kell nekem...

Révay. Az asszonyoknak semmi se kell... Oly tűrők és szerények és igénytelenek és alázatosak, és az isten minden aranya kevés a kis örömeikre...

Bakits. Kötelességed az lett volna, megmondani: eddig és nem tovább!

Révay. Ennek? Aki már kéthetes asszonykorában kijelentette, hogy nem cseléd, és nem törődik az ezüsttálakkal?

Zsuzsanna. Megmondani valamit?... Hisz az nem parancs, az emberi hang lett volna, megmagyarázni... Hova lett volna akkor az úri felsőbbség?!... Minden hatalmának az volt az alapja, hogy előttem korlátlan bőséget, királyi gazdagságot játszott!... Hogy lehet egy rongy senki bírálója az ő mindenható istenének!...

Révay. De az lehet, leimádkozni a mai napot, mikor minden összeomlik.

Zsuzsanna. Boldog leszek, ha a zsarnokom kezéből kiütik a korbácsot.

Révay. Hát akkor légy boldog, jön a reggel és jön a nádor és az országbíró. Nagy vizitára tán a szép húgukhoz? toronymagas traktára?!... Jönnek, mert az égig ér már a vád ellenem: jönnek megítélni a szörnyűségeket!... És én most itt, mint a kelepcébe esett vad, szűkölve várom a reggelt, mint a farkas a veremben, jönnek a nagy fustélyokkal...

Zsuzsanna (mélységesen megdöbbenve, nyitott szájjal hallgatta és nézte a férfi vergődését, de hirtelen föllázad az ösztöne). Nem vállalok semmit!... Semmit se vállalok!... Semmi részem ez ember bűneiben. Amit tett, tudtom és akaratom ellen tette... egy hamuszürke ruhában akarok innen elmenekülni... (Remeg.)

Bakits. Ne félj, Zsuzsanna.

Révay. Menekülj, menekülj, mint a patkány! Már úgysincs időm sokáig játszani a szerelmes lovagot. Jön a hóhér és elcsapja a fejem, és jön a tömlöc, és addig menekülj, míg a neveden szégyenfolt nincs...

Zsuzsanna (arcát takarja, és magába összeomlik minden önérzete). Nyomorult! Nyomorult! Idejuttatott!... Minden szégyen az én fejemre száll, minden nyelv az asszony nevét fogja mocskolni!...

Bakits. Ne sírj, Zsuzsanna. Jön az isten záporesője, és fehérre mossa a neved!

Révay. Éhes vadak csattogtatják rám a fogukat... kint, bent...

Zsuzsanna. Én csak arra törekedtem, hogy senkinek kárára ne legyek, s már nyugodt volt a lelkem...

Révay. És én kifosztottam minden élő lelket, ameddig fegyverem elért. Parasztot, katonát, vásárokat felvertem, útonálló rabló voltam: s pedig zúgott bennem a lélek...

Zsuzsanna. Én senkinek sem adtam semmit: hát senkim sincs.

Révay. Én mindent egynek az ölébe hordtam, s ez az egyem sincs...

Zsuzsanna. Az életem mérhetetlen szenvedés...

Révay. És az enyém feneketlen baj...

Bakits (kis csönd után). És az enyém az árva szomorúsága...

Mednyánszky. Hát én?... az ördögszekér, kit a szél kerget!...

Zsuzsanna (újra kezdi). Egy rabló rabja vagyok. (Az amulettel játszik az ujjával.)

Révay. Mért adtad neki az estve az amulétomot? Hogy jó szavát vegyem!... Ha nem adok, ha mindig újat nem adok, akkor nem kellek!... Ékszer volt, mégis egy kis cifraság... engem kilökött: ezt viseli!

Zsuzsanna (az amulettet fogja). Milyen szerencse, hogy ledobtam magamról a rámparancsolt cifraságait, a szívem diktálja, futottam, a magam kis apácacsuháját felvenni... Hol vannak a selymeid és brokátjaid, a koronáid és gyémántos rezgőid, amiket idehordtál és begyömöszöltél a titkos kincstáradba (az oltárra mutat), az istenanya oltalmába... Ha olyan éhes vagyok az arany és selyem pompájára, van-e rajtam bennük?... ezen az egyetlen ékszeren kívül, amely fonálból és csontból van és semmi világi becse nincs, micsoda drágaságodat viselem?... Ez rajtam van, és nem is teszem le, mert belém ütötted, mint a latrok a töviset a Krisztus testébe, és azt onnan többet kihúzni nem lehet az utolsó ítéletig... De nem! Kivonszom magamból. (Leveszi az amulettet.) Azt mondtátok, Bakits-vér s csak a Bakitsokra áldás, és aki eldobja, átok, aki felveszi, áldott. Te eldobtad, vessz el, és én ezt kegyelmednek adom, Bakits Péter, és kegyelmedre övedzem, és legyen kegyelmedé örökkön örökre!

Bakits (átöleli). Zsuzsanna!

Révay. Kacagok, kacagok: Bakits Péter, megnyerted a várat!... Nehéz volt!... minden kocsis, minden cigány győzött előtted!

Bakits (kardot fog). Átkozott!

Zsuzsanna. Hazug!

Révay (jobbra a kis ajtóhoz, felnyitja). Hej, lökjétek be a cigányt!... Mikor te ma megszöktél délesten, már üres volt az élete, már fiú kellett neki, akárki, csak nem én: (belökik a cigányciterást) ez dalolt neki... mert nőstény, ringyó, kielégíthetetlen vére van, minden férfi kell neki minden percen!...

Zsuzsanna. Őrült, őrült, hazug!

Révay. Kötelet a lábára, vessétek ki az ablakon!... Hadd citerázzon a szép holdvilágon az asszony ablaka alatt, hadd daloljon szép virágéneket az asszony ablaka alatt!

Zsuzsanna. Eresszétek el!

Révay. Há... félti, hát ne féltse!... Akasszátok az asszony ágyára, akarja? lássa! Kötelet a nyakára, lábára, kössétek az ágy superlatjára! Mért nincs gyereked?

Zsuzsanna (elsápad). Gyilkos! nekem ezt mondani! Csak én vagyok oka?

Révay. Én nem is: három tucat pufók parasztkölyök viseli az én ábrázatomat! (Cigány vissza el csúszva.)

Zsuzsanna (egész testében iszonyodik). Még eldicsekszik a veszett vadkan... jajh! hogy az legyen a vétkem, hogy tisztább vagyok, mint a szent Szűz: soha nem próbáltam meg, igazán terméketlen élet vagyok-e... undok, undok... gyilkoljátok meg... Ki véd meg engem?

Bakits (félkarral öleli, kivonja kardját). Ne félj, van védőd, Zsuzsanna.

Zsuzsanna. Védjenek meg, védjenek meg kegyelmetek, legyen már egy szó ebben az életben, amely énmellettem emelkedik: védjen meg Bakits!

Bakits. Védelek kedvesem (öleli félkarral), védelek, virágom!... Van védőd, van védőd, Zsuzsanna!...

Mednyánszky (kardot von). Én is itt vagyok, Zsuzsanna!

Zsuzsanna. Minden kardot koszorúval övedzek, és minden férfit, aki asszonyért küzd! Védjetek meg, védjetek meg!

Révay. Védjétek a bűne ellen. (Kardot von.)

Bakits. Védem a rágalom és a gyanú ellen, és összezúzlak, Révay Ferenc... és nem is fegyverrel: az igazsággal!... Hazugságon fogtalak: az amulétumot is nem miattad viseli, hanem az én szavamra, mégis vádat kovácsoltál belőle, senki fia!

Révay. Ki mondja nékem azt, hogy senki fia!

Zsuzsanna. Ne hagyj és korbácsold, és a vére csorogjon, és a torkára a gazságait, a hazugságait!

Mednyánszky. Döntsön a kard!

(Hirtelen kívülről nagy zúgás, asszonyi zsivaj, ablak csörömpölve behull.)

Révay (megáll, kardját a sarokba vágja). No, gyertek no, rajta!... Kórságos isten, hát dőljön össze az egész világ! Asszony, innen el!... Aki kardot húzott, most védje...

Bakits (Zsuzsannához, aki feszülten nézi Révayt). Hamar, hamar, Zsuzsanna!

Mednyánszky (kardját hüvelybe tolja). Hol a szűröm!

Bakits. Zsuzsanna!

Révay. Hadd maradjon! Kacagni akar!...

Zsuzsanna (eszeveszetten elrohan a lépcsőn, s fent jobbra el).

Mednyánszky. Adjatok lányruhát, abban senki se ismer meg... (Jobbra lent, el).

Bakits. Vannak még bent is emberek! Zsuzsanna, a fegyvertermen keresztül! (jobbra lent elrohan. Az ajtó kiszakad, sarkából kiesik. Következő pillanatban, egy hatalmas katona bedobja az udvarmestert, aki a Révay lába elé esik, odáig tántorog. Kint a vonítás elviselhetetlen. A katona int az asszonyoknak, és az asszonycsürhe mint egy szennyes áradat tódul be.)

(Udvarbíró feltápászkodik, Révayt magával hívja, s hogy az nem jön, jobbra el, s bezárja maga után a jobb alsó ajtót.)

(Révay a lépcsőre húzódik.)

Udvarbíró. Nagyságos uram, fent a fegyvertermen, ezt az ajtót lezárom! (jobbra el).

Asszonynép: némán rohan be. Nem látják Révayt. Mikor a terem közepére érnek, leszakad egy malterdarab, s nagy port vet: első meghőkölés!

Akkor átrohannak rajta: most kigyúl s nagy lobot vet az oltáron az örökmécs: második meghőkölés.

A lépcsőre tódulnak, akkor meglátják Révayt: harmadik meghőkölés.

Révay. Kutyák!

2. Asszony. Nagyságos úr!

Révay. Kutyák!

1. Asszony. Emberek vagyunk!

(Első üvöltés.)

1. Asszony. Mit akarsz mivelünk! Mind elharácsoltátok, ami termett! már a semmiből is adjunk? az utolsó falatot is? Most meg mán az embereket is gályára?

(Üvöltés.)

Révay. Kutyák!

(Üvöltés.)

1. Asszony. Harácsoltatsz-e?

Révay. Harácsoltatok!

(Üvöltés.)

1. Asszony. Gályára vitetsz-e?

Révay. Gályára vitetlek!

(Üvöltés.)

1. Asszony. Korbácsoltatsz-e?

Révay. Minden hétfőn megkorbácsoltatlak!

(Üvöltés.)

1. Asszony. Legyen hát a neved átkozott, Révay Ferenc!

(Üvöltés.)

2. Asszony. Vereted a magad feleségét is?

4. Asszony. Azt mán megölte!

5. Asszony. Asszonygyilkos!

6. Asszony. Gyújtsátok fel a várat!

4. Asszony. Köve se maradjon!

Révay. Gyújtsátok fel, vesszetek meg mind! (be akar menni a Zsuzsanna szobájába, az ajtó be van zárva, erre a lépcsőn a szemközti ajtón megy el). Dőljön össze az egész világ!

(Asszonyok nekiesnek s döngetik a jobb oldali alsó ajtót. Ordítás.)

Zsuzsanna (fent kilép az erkélyen. Senki sem veszi észre. Lesiet az alsó pihenőig. Fekete ruhájában van, földig érő nagy fehér lepellel. Kiragadja a fáklyát a tartóból s magasra emeli). Asszonyok!

(Zavart mozgás, csönd.)

Zsuzsanna. Jaj, ez a boldogtalan élet... jaj, ez a szerencsétlen asszonyi élet!

(Üvöltés.)

Zsuzsanna. Nekünk, asszonyoknak kell szenvedni azért, amit a gaz férfiak elrontottak!

1. Asszony. Édes kegyelmes asszonyunk! vége a világnak!

Zsuzsanna (fáklyával keresztülmegy köztük, az oltárhoz). Jaj, gyermekeim! Mária leányai!...

3. Asszony. Gyógyítsd meg a mi szívünket.

Zsuzsanna. Jaj, ki gyógyítja meg az én szívemet!

4. Asszony. Nagyon szenvedünk!

5. Asszony. Éhezünk!

6. Asszony. Sír a gyerekünk!

3. Asszony. Félünk a téltől.

Zsuzsanna. Ne féljetek semmitől, csak az istentől! Mert nagy az isten! nagy az isteni irgalom! Az majd meggyógyítja a mi sebeinket!... Oh édes Jézus, gyógyítsd meg a mi szívünket! (Az oltárhoz ér, a fáklyát a tartóba teszi, s letérdel.) Mária, isten anyja, könyörögj érettünk...

Mind (utánamondják, mint a litániát). Szűz Mária, isten anyja, könyörögj érettünk!...

Zsuzsanna. ...a te szerencsétlen leányaidért...

Asszonyok. ...a te szerencsétlen leányaidért...

Zsuzsanna. ...akik a nagy rabságban nyögünk...

Asszonyok. ...akik nagy rabságban nyögünk...

Zsuzsanna. ...szenvedünk...

Asszonyok. ...szenvedünk...

Zsuzsanna. ...nagyobb keserűségben, mint a babiloni vizeknél...

Asszonyok. ...nagyobb keserűségben, mint a babiloni vizeknél...

Zsuzsanna. ...nagyobb igát húzunk,

Asszonyok. ...nagyobb igát húzunk,

Zsuzsanna. ...mint az egyiptomi hét csapás.

Asszonyok. ...mint az egyiptomi hét csapás.

Zsuzsanna. Mert mi a férfiak igáját viseljük.

Asszonyok. (sokan elhallgatnak) ...igáját viseljük...

Zsuzsanna. A házasság rabságát...

Asszonyok (nagyobb rész hallgat) ...rabságát...

Zsuzsanna (felzokogva) ...amelyből nincs menekülés... csak a Te igazságod által... mert soha ily rabságot szolga nem szenvedett, mint mi, asszonyok... mert a szolga is, ha munkáját végezte, leülhet félre magának kisírni bánatát... de az asszony minden pillanatban érzi a láncokat... nem akkor nevet, ha víg, de ha ura víg... nem akkor sír, ha bánatos, de ha ura haragos...

Asszonyok (halk zsizsergéssel). Abbizigen... mind úgy van...

Zsuzsanna. Ő kér bocsánatot a más vétkeiért, hogy a házi béke maradjon... mert nem szégyen az asszonynak magát ura előtt megalázni... előtte hódolni... serlegből itatni... szeme előtt sírva táncolni... és büszke reá, ha ura csak reátapos is, mert az az úr...

Asszonyok (összenéznek, halkan suttognak, zsibongás). Biz az az úr... biz az az úr...

Zsuzsanna. Sírjatok, Betlehem leányai, mert a szent esküvő a ti első temetésetek!... Nincs tovább élet, sem remény... koporsók virága, asszony a neved... virítanod többet nem szabad, el kell hervadni elevenen kripta fenekén... Óh, az urad nem! annak az a második születése... melegágyba kerül, onnan kinő messze a falakon, s kint kinyitja s szétszórja virágait... de te otthoni rab, csak gyanút se mutass, hogy avval kedvetlenséget ne szerezz annak, aki szanaszét szórja arcának boldog másait. Jaj... féld a te uradat, istenedet, hogy hosszú életed legyen e földön.

Asszonyok (mély csönd, megilletődés).

Zsuzsanna (feláll, körülnéz, igen halkan). Szegények vagytok, édeseim... (szembefordul velük). Szegények vagytok én édeseim!

1. Asszony. Szegények, édes kegyelmes asszonyom!

6. Asszony. bizony szegények.

Mind. Bizony szegények.

Zsuzsanna. És mindennél nagyobb a szegénység.

1. Asszony. Mindennél nagyobb a mi szegénységünk, kegyelmes asszony!

Mind. Jaj a mi szegénységünk!

1. Asszony. Se kenyerünk, se ruhánk.

2. Asszony. Csak síró gyerekünk!

3. Asszony. Csak éhes sok gyerekünk.

4. Asszony. Se étel, se ital.

5. Asszony. Semmink, kegyelmes asszony.

1. Asszony. És nem lehet a gyermeknek azt mondani, ha éhes, hogy hallgass! Ha kenyérért sír, hogy nincs! Nem lehet, hogy csicsijja, mikor cserepes a kicsi szája, jaj, lerothad a mi gyerekünk lába, jaj, fakérget rág a mi gyerekünk szája, jaj, ha dögöt eszünk sátoros ünnep!...

2. Asszony. Mert elvették a mi termésünket!

3. Asszony. A szánkból, nagyságos asszony, a szánkból a falatot!

4. Asszony. Elrabolták a mi harapás kenyerünket!

5. Asszony. Bőghet a mi gyerekünk, abbul jól nem lakik!

1. Asszony. Korbáccsal fizetnek minket!

Mind. Korbács, korbács!... Gályákra viszik az urunkat!

5. Asszony. Inkább a halált!

Mind. Korbáccsal vernek minket! minden hétfőn megkorbácsolnak minket!

Zsuzsanna. Megálljatok!... a ti bajotokra van törvény: jön reggel a nádorispán nagyúr, jön az országbíró nagyúr, az majd megítéli az igazságot... de ki szabadít meg a férfiak rabságából.

1. Asszony Ej, a férfiak velünk szenvednek, nagyságos asszony!

Zsuzsanna. Ők a mi zsarnokaink!

1. Asszony. Én nem szidom az én uramat, nagyságos asszony: azért ember! hogy goromba legyen, mi csak asszonyi állatok vagyunk!

Mind. Óóóó! (Révay fent megjelenik).

Zsuzsanna. Ostobák! hát nektek csak a kenyér kell, meg a pénz! Nem látjátok, hogy el vagytok nyomattatva! Az asszonyi lelketeken a bilincs!

3. Asszony. Aggyál enni!

4. Asszony. Csak azért beszél, hogy kiforgasson.

5. Asszony. Könnyű neked selyembe!

Zsuzsanna. Könnyű nekem selyembe? Hát nem kell a selyem! nem kell a ragyogás! (Kinyitja az oltárt, amely mint egy nagy szekrény kinyílik, és bent drága ruhákkal van tele.) Átkozott ruhák, koronák, gyöngyök, selymek, aranyak és csillogó szemetek: hazugság! hazugság! Belétek ölik az emberek az életet, és nem a jóságba, nem az igazságba és a szeretetbe!... A ti kenyeretek arannyá változott... nesztek! vegyetek újra rajta kenyeret! (Fogja az ékszereket, a ruhákat, s kiszórja a nép közé.)

Asszonyok (egy pillanatig némán nézik, akkor falánkul, vadul vetik reá magukat, s tolongva, dulakodva, ki mit tud, markolja).

Zsuzsanna (a lármában túlsüvíti őket). A ti húsotok, a ti egészségetek selymet termett, vegyétek vissza a tieteket!

Asszonyok (gomolyogva verekednek, s ki mit tudott, ruhájába igyekszik rejteni. Mikor a szekrény kiürül, Zsuzsanna megrémülve nézi a féktelen sokaságot).

Zsuzsanna. Örökkévaló isten...

Az asszonyok (összeverekednek a holmikon, s gomolyogva menekül, akinek van valamije, akinek nincs, az pedig űzi azt, akinek van. Végén senki sem marad bent, csak a 2. asszony és a szoptatós. Csönd lesz, a nyüzsgő tömegben az 1. asszony viszi a főszerepet. Az kapta el a legelső kidobott aranykoronát, s mindjárt fejére tűzte. Letépik róla, s mint egy lidércálom, kavarognak el, zajuk eltávolodik, utánuk mély csönd marad.)

Zsuzsanna (az 1. asszonyhoz, aki összetörve áll.) És te üres kézzel maradtál?

1. Asszony. Igen.

Zsuzsanna. Büszke vagy?

1. Asszony. Te is, nagyságos asszony.

Zsuzsanna. Már semmi sincs.

1. Asszony. Sajnállak, nagyságos asszony... te is szenvedsz, mint mi.

Zsuzsanna (megöleli). Neked is rossz urad van?

1. Asszony. Nem, jó uram van.

Zsuzsanna. Nem ver?

1. Asszony. A szegény ember ver, mert szegény.

Zsuzsanna (a szoptatós asszonyhoz). Te is üres kézzel maradtál, kis lélek...

A szoptatós (mosolyog, büszkén nézi a babáját). Egy cseppet sem félt.

Zsuzsanna (megrendülve nézi a babát s az asszonyt). Mennyi idős?

A szoptatós (büszkén). Háromhónapos.

Zsuzsanna (mélyet sóhajt. Tétova mozdulattal meg akarja simogatni a baba arcát, de elveszi a kezét). Téged nem ver... az urad?

A szoptatós (feláll. Vállat von). Lehet... ver...

Zsuzsanna. Téged is... hiába van gyermeked... oh boldogtalan asszonyi sors.

1. Asszony. Aki szeret, ver, aki nem szeret, nagyságos asszony, az agyonver... (A két asszony elmegy.)

Zsuzsanna (megdermedve marad egy helyben.)

Révay (fent, előbbi helyén, a lépcsőn). Minden kincsét odavetette értem... (Zsuzsannához megy, aki lehajtott fejjel, halkan zokog). Én, Révay Ferenc, vallom az egész világ előtt, hogy én hozzád, Forgách Zsuzsanna, mind egész házasságunk alatt méltatlan voltam. Jaj, megbocsátja-e nekem az én istenem, és megbocsátod-e nekem, szerelmes feleségem?

Zsuzsanna. Soha!... elég volt!... elég volt a rettegésből és iszonyatból, elég volt az összevissza élet: én élni, én élni akarok!... (el fönt.)

Bakits (katonákkal jő. Megdöbbenve áll.) Mi volt ez, Révay?

Révay. Elégtétel. Elégtétel... A porban, a porban görgetem fejem.

Bakits. Üres szó, szélfúvás!

Révay. Üres szó!?... Nem! Minden bűneimet, amit ez asszony ellen vétettem, megvallom és megírom, hogy szörnyű híre maradjon mind e világ végeig örökké!...

- Függöny -