Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 17.szám · / · Tardos Krenner Viktor: Emlékezésem Palágyi Menyhértre
- Írtam vagy egy kötetre menő verset életemben - de nekem csak egy tehetségem van, ha egy gondolatom akad, megragadom azt, s követem végig, amíg bírom - és el nem fáradok. - Nem vagyok én poéta.
- De megvan a poétai emelkedettsége, szerkeszteni jobban tud tanár úr, mint a poéták, kikből hiányzik a filozófiai mélység, csak használják nyers természetadta tehetségüket, de nem mívelik, öntudatosságra így nem juthatnak, nem alakul ítéletük a maguk munkájáról, afféle Prádlgeigerek, akik egy-két jó falatért reszelnek egy nótát az emberek fülébe.
Palágyi elnevette magát:
- Legfeljebb vázlatokig viszik, de azok is rendesen csonkák. - Aztán körülnézett - közelebb hajolt hozzám, mintha titkot kívánna rám bízni - bár senki sem volt a kávéházban - mintha gyónni akarna -: - Van egy témám, amibe bele szeretném vinni a filozófiámat, az én sorsom képe volna ez. - Magyar téma, a Bolyaiakról jutott eszembe - a voltaképpeni Faust-téma - a tudományos igazságra törő szenvedély tragikus bukása. Az apa és fiú közti ellentét voltaképpen az előd és utód közti ellentétet szimbolizálja. - A fiatal Bolyai párbajra hívta atyját egy tudományos kérdésben, ezt én így akarnám felhasználni - itt elgondolkodott. - Az egész cselekményt a bizánci korba helyezném, Bizánc végnapjai idejébe, egy híres Mágus, de igazi tudós volna az öreg Bolyai, fia, a versenytársa a tudományban, infernalis szenvedélyétől hajtva, túl akarna tenni apján, siettetni akarja az apja által előkészített kísérlet eredményét - egy borzasztó robbanás romokba dönti a laboratóriumot, az öreg Mágus a romhalmaz alá kerül. A megrendült fiú apja holttestére borulva siratja elődjét, hiszen szerette őt, mint más fiú az atyját, a katasztrófát csak mérhetetlen tudományszomja hozta reá. A közeledő ozmán had őrtüzei látszanak a távolból, éjjel van, a hold világa deríti csak a sötét romokat, hallatszik az ozmanok egy-egy rettegtető ágyúlövése. A falszakadékokon kárörvendő démonok ülnek, gúnyolva az emberi nem hiú tudásvágyát, szörnyű szenvedéssel fenyegetik a gyilkos fiút, ki most felegyenesedve büszke daccal feleli a démonnak, hogy semmi, semmi a szenvedés az igazság örök voltával szemben, ki fenyegetheti őt, aki az igazság birtokában van?! A démon gúnyolja: igazság? Az igazság az, hogy megölte atyját! Vajon megvigasztalja-e majd ez az igazság? A démonok hahotázva tűnnek el - a fiú atyja holtteste elé lép, azzal záródik a jelenet: nem - még az sem tántorítja meg, hogy atyja gyilkosává lett - mert minden veszteséget felér az igazság bírása, s ő - jobban bírja azt az igazságot, mint az atyja - az utód mélyebbre lát az elődnél, s ha szenvedélyében el nem sieti a dolgát, atyja maga elismerné a fiú nagyobb igazságát és győzelmét atyja felett!!
Ez volt a gerince a darabnak, ahogy azt lelkében forgatta, módosította, kovácsolta, mint az izzó vasat. A tudós, a filozófus elme tragédiájának a megindítását. Koncepciója röviden - így maradt meg emlékeimben -, hogy a fiú börtönbe kerül halálosan gyűlölő tudós vetélytársa vádjára, ki azt fogja rá, hogy füle hallatára tervezte apja megöletését, de a hüvelykcsavar, a kínpad minden gyötrelmén is túl, csak egy dolog kínozza őt, megtudnia, hogy hol hibázta el a dolgát. - Mikor atyja tetemére hívják, minden rettentő lelki fájdalma dacára, atyja szellemét idézi, jelenjen meg és jelentse meg a hibát, az ő szörnyű titkát. Mert megdördültek az ellenség rettentő fegyverei! Nincs már idő! A démonok újra megjelennek, kárörömmel jelentik: hiába minden, néhány nap és az ozmanok robbanó fegyvere földig rontja Bizáncot, elvész a város, a Mágusok hatalma, tudománya. Az ifjú Mágus emberfölöttivé tornyosuló önérzetében kiűzi a démonokat, a kétség ördögeit! Egy álmatlan éjjelen feltárul a titok, behozatja szerszámait a börtönbe, megrajzolja a fegyver idomát, mely hazáját megmentse - de nincs elég érc a körülzárt Bizáncban, hogy megöntsék. Az ellenség támadást támadásra halmoz, golyói rommá lövik Bizáncot, rombadől a fiú börtöne - most szabad! Elássa egy ércládába zárt iratait, hogy később - talán valamikor, egy nálánál szerencsésebb utód megtestesítse gondolatait. Jön vetélytársa, ki nem szűnt meg őt gyötreni, és ő, a fiatal Mágus, golyótól találva, haldokolva, megmutatja a követ, mely alá az ércládát rejtette: "Vidd magaddal, menekülj, használd a titkomat!" - Két nő játszik bele a darab cselekményének menetébe: a császár leánya, büszke, fennhéjázó, démoni nő, ki a robbanó fegyver birtokában Bizánc világuralmát óhajtja, kinek a börtönben felkínált szerelmét a fiatal Mágus elutasítja, s ki ezért ellene fordul, és egy nőies asszony, a Mágus felesége.
- Ez az én történetem, ezt veled akarom megírni - ekkor tegezett először.