Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 17.szám · / · Hajnik Miklós: Seneca
Együtt ültek a mezei lak középső termében Seneca, Lucilius meg az orvos. A nap lenyugvóban volt, utolsó sugarai csillantak meg aranyosan a fák csúcsán. Paulina az ablakban ült, s nézett ki az útra.
Seneca hallgatta két barátjának vitatkozását. Két ellentétes világnézethez tartoztak, s így minden kérdésben elháríthatatlan ellentétek támadtak közöttük. Az orvos számára csak az volt valóság, ami kézzel megfogható, látható és lemérhető. Lucilius pedig a régi nagy bölcsek híve volt, s őt csak a testetlen eszmék érdekelték, csak azokat tartotta valóban létezőknek, s a földi valóságokat pedig csak durva árnyképeknek tekintette.
Ők ketten nem tudták megérteni egymást. Seneca pedig csak ritkán merült bele a vitatkozásba. Őt más gondolatok tartották elfoglalva. Sejtette, hogy végzetes eseményeknek kellett történniök, hisz különben nem vonult volna Róma felé annyi katona. Nyugodt volt, csodálatosan nyugodt, és kész minden eshetőséggel szemben, talán éppen azért, mert bizonyosan tudta, hogy bekövetkezett a döntő óra. A Sors határozott jobbra vagy balra. S így az ő kezében nincs már semmi, mindent most az események kérlelhetetlen láncolata fog eldönteni. Mint a hadvezér, aki az utolsó tartalékot is beledobta a küzdők közé, s azontúl nincs már módjában beleavatkozni az ütközet sorsába, úgy Seneca is egykedvű szemlélője volt önmaga sorsának. Semmi sincs a kezében, amivel megváltoztathatná.
S nyugodt volt Seneca, mert nagy nyugalmat ad az a gondolat, ha tudjuk, hogy nincs hatalmunkban változtatni az elkövetkezendőkön.
Csak Paulina felé vetett olykor egy-egy aggódó pillantást.
Paulina ott ült az ablakban, s nézett mereven az útra. A tovavonuló sereget nézi?... Nem, nem, dehogy. Hisz már elvonultak az utolsó málhásszekerek is. De majd azon az úton érkezik valaki, aki hírt hoz. Vajon tudja-e, hogy az a hír csak mi lehet?... Szegény, szegény Paulina!
Paulina pedig hirtelen megfordult, s szeme egy pillanatra összeakadt Seneca tekintetével. És Seneca meglátta a benső irtózattól égő szempillantásban, hogy Paulina sejti az elkövetkezendőt...
Paulina gyorsan visszafordította fejét, s nézett tovább ki az ablakon, az útra.
Seneca pedig erőltetett figyelemmel iparkodott két vendége beszélgetésére hallgatni. De a szavak üresen haladtak át fülén és agyán, nem volt képes megérteni azokat.
Sohasem hitte volna, hogy az utolsó várakozás ennyire felemészti minden erejét!
Pedig most erősnek kell lennie! Ha soha máskor nem lett volna erős, de most utoljára nem szabad elveszítenie önuralmát. Egy pillanatra sem szabad elgyöngülnie.
A vendégek is csak vontatottan beszéltek, erőltetetten. Mind ritkábban szólta, s akkor is csak azért, hogy ne legyen annyira nyomasztó a csend. Mert lassan-lassan mind tűrhetetlenebbé vált a várakozás. Mire?...
Hirtelen Paulina felemelkedett székéről, s irtózattal hátrált néhány lépést az ablaktól.
- Mi az? - kérdezte Lucilius, és felugrott, s Paulina felé sietett, mert úgy látta, mintha az asszony megtántorodott volna, mintha el akarna esni.
- Semmi... - suttogta Paulina. - Semmi...
Még egy pillantást vetett ki az útra, s a borzadály fénylett meg szemében. Hirtelen kiegyenesedett, minden erejét összeszedte, elfordult az ablaktól, férjéhez ment, melléje ült. S behunyt szemű gyönyörű fejét Seneca vállára hajtotta.
Lucilius önkéntelenül vetett egy pillantást az ablakon át az útra. Mit láthatott Paulina?... S hirtelen elborult Lucilius tekintete is. Visszaült az asztalhoz, meredten, s nem szólt semmit.
- Mi az? - kérdezte halkan az orvos Luciliustól.
- Megérkeztek - mormolta Lucilius.
A ház körül fegyvercsörgés és nehéz léptek hallatszottak. Bokrok ágai suhogtak, kerítés recsegett. Halk sikoly hallatszott a konyhák felől.
S felpattant az ajtó, s belépett Granius Silvanus testőrezredes. Katonásan tisztelgett s hangosan jelentette:
- A császár küldött. Egy kérdésre kíván tőled, uram, feleletet.
Aztán előrelépett, s halkan, gyorsan mondta:
- Nem a legjobb híreket hozom. Most dől el... És igazán nem tudom...
Aztán fürkésző pillantást vetett a két vendégre. Majd Senecához hajolt és suttogva kérdezte:
- Megbízható embereid? Beszélhetek előttük nyíltan?
Seneca bólintott.
A testőrezredes pedig sietve beszélt, tompa hangon, hogy ne hallatsszék ki az ablakon:
- Az összeesküvés kiderült. Scevinus és Natalis és Lucanus mindent bevallott. Pison öngyilkos lett. Tigellinus minden katonaságot Rómába rendelt. Tömegesen fogdostatja össze az összeesküvés részeseit, s általában mindenkit, akire bármi okból haragudott. S most eljött a cselekvés pillanata, különben valamennyien elvesztünk.
- Mit tehetek én? - kérdezte Seneca halkan.
- Egy elszánt lépést, amely ha sikerül, egyszeriben megfordítja a helyzetet - felelte Silvanus.
És magyarázatul gyorsan hozzátette:
- A hadsereg nincs Néró pártján. Egyelőre senkinek a pártján sincs. Várakozik. De ha te, uram, megjelensz és nyíltan fellépsz Néró ellen, azt hiszem, sok ezred habozás nélkül csatlakozik hozzád.
Lucilius várakozásteljesen nézett Senecára. Paulina lehajtotta fejét, nehogy egy pillantással is befolyásolja férje elhatározását. Az orvos értetlenül bámult rájuk. Miről van szó?
A testőrezredes pedig folytatta:
- Néró nem bízik senkiben sem. Érzi, hogy a hadsereg ellene fordulhat. Kíséreld meg, uram. Lóra ülsz, megyünk vissza Rómába. S ha nem sikerül...
Granius Silvanus hirtelen elhallgatott. Az volt már a nyelvén: hisz akkor sem történhetik veled más, mint hogy Néró kivégeztet.
Seneca elgondolkozott. Látta maga előtt Nérót, amint remeg a katonáktól túlzsúfolt palotában. Szegény, szerencsétlen ember!
Ő jól ismerte Nérót. És szerette, mintha a fia lenne. Ő nevelte, császárrá nevelte. Hogy nem lett belőle ember?... Istenem, hisz császárnak kellett lennie... És most ellene támadjon? És vagy Néró pusztul el, vagy ő...
S ha Néró pusztul el, a részvét Néró mellett lesz. S az emberek azt fogják mondani, és jogosan fogják mondani azt, hogy Seneca megölte neveltjét azért, hogy uralkodhasson. S e szörnytettet senki se fogja lemoshatni róla. Ha pedig ő pusztul el a harcban, Néró utálattal fog gondolni rá, hogy az egyetlen ember, aki iránt bizalommal viseltetett egész életében, ellene támadt azért, hogy császár legyen az ő élete árán. Nem! Ő nem mozdulhat, ő nem támadhat, mert hisz ő e küzdelemben mindenképpen csak vesztes lehet: becsületét veszti el biztosan.
- Uram, határoztál? - kérdezte Granius Silvanus türelmetlenül.
- Igen - válaszolta Seneca. - Maradok.
- De uram - tört ki a testőrezredesből -, hisz evvel önmagad halálos ítéletét írtad alá!
- Tudom - mondta Seneca nyugodtan. - De én nem támadhatok Néró ellen.
És szelíden mosolyogva folytatta:
- Mert nem kell élni, Silvanus, minden áron. Amíg az ember élhet, éljen. De mihelyt méltatlan tettek elé állítja a sors, vagy méltatlan helyzetbe hozza, úgy gondolom, helyesebb az élettől megválni, mintsem lealjasodni.
Paulina felegyenesedett. Most már nyugodt volt ő is.
A testőrezredes tisztelgett és menni készült. Aztán eszébe jutott tulajdonképpeni küldetése. Visszafordult:
- Igaz... Néró parancsából jöttem. Ő kérdezteti tőled, milyen viszonyban voltál Pisonnal? Valami üzenetről volt szó, amit Natalis közvetített hozzá.
- Mondd meg Nérónak, hogy Pisonnal sohasem érintkeztem. Hogy mi okból, az nem tartozik senkire sem. Néró ismer jól engemet, s így tudnia kell, hogy én egész életemben szabad ember voltam, és nem rabszolga. S avval érintkeztem, akivel jónak láttam. Ezt így mondd meg Nérónak.
- Igen - felelte Silvanus.
És ment.
Kint kengyelcsörgések, sarkantyúpengések, majd halk vezényszavak hallatszottak. S a nyeregbe ült testőrcsapat elindult az úton.
Paulina Seneca nyakába borult. Egész közel fektette arcát Seneca arcához. S halk sóhajtással tört ki belőle a kérdés:
- Mi lesz most?...
Seneca gyengéd, forró csókot csókolt Paulina elfehérülő ajkaira. S aztán lágyan, szeretettel simogatta Paulina dús haját.
Lucilius elfordult. Könnyes lett a szeme. Aztán, hogy ne zavarja a házaspárt, felkelt, az ablakhoz ment s kihajolt. Az orvos megértve a helyzetet, követte, s szelíden megveregette Lucilius vállát, barátságosan mondta:
- Kár volt annyit vitatkozni, mi? Filozófiáról, mi? Komisz az élet, barátom, akárhogyan is nézzük. Nem ér semmit a sok okoskodás. Egy elszánt emberre lett volna szükség, akinek csak éppen annyi eszének kellett volna lennie, hogy beszúr egy vasat Néró hasába. S akkor most nem lennénk ilyen siralomházban. Nincs igazam, mi?