Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 17.szám · / · Hajnik Miklós: Seneca
Seneca a hosszú, kínos éjszaka után, melyet álmatlanul töltött, fáradtan kelt fel a megtört testének szokatlan ágyból, s óvatosan ment ki a szobából, nehogy feleségének álmát megzavarja. Megfürdött a régimódi, szűk, sötét kis fürdőszobában, ahol az egyszerű kőmedence csak éppen akkora volt, hogy egy ember beleülhetett. Aztán felöltözködött, kiült a ház szőlővel befuttatott tornácára. S Volusca, az öreg szakácsné, egy nagy köcsög tejet állított eléje, s egy cipót tett a köcsög mellé.
Seneca megreggelizett. S hátradőlve a nádszékben, élvezettel szívta be az éltető levegőt. Feje megtisztult az álmatlanság kínos nyomásától, a gondok összezsugorodtak, a rossz előérzetek elhalványodtak. Csak ült és örült, hogy él és szívhatja a jó levegőt. És nem fáj semmije. S itt ülhet békésen, ezen a tornácon, újra, annyi év után.
Egy hosszú, küzdelmes élet után, melyben mindent elért, amit ember elérhet: Hatalmat a világ fölött, hírnevet, mesés gazdagságot, szerelmet, mindent, mindent, ami csak egy okos, hatalmas és gazdag ember számára elérhető, mindent megszerezhetett magának. És mindebből már nem tartott elérni érdemesnek más semmit, csak a csendet, nyugalmat és a jó levegőt. Amit pedig a legegyszerűbb ember is megszerezhet magának.
Csend, nyugalom, köcsög tej és fehér cipó: ez elég, hogy az ember jól érezze magát. Ennél többet a legnagyobb hatalom és gazdagság sem nyújthat. Sőt nemcsak hogy nem nyújthat, de éppen csak ezeket veszi el az embertől, s ad helyette nyugtalanságot, gondokat, félelmet, ezer bajt, betegséget, kellemetlenséget és halálveszélyt. Szabadságát, nyugalmát, jó étvágyát, álmát, lelki életének összhangját veszti el az a szerencsétlen ember, akinek hatalom és gazdagság közepette kell élnie. Igen, szerencsétlen ember az! Minél nagyobb hatalomhoz jut és minél mérhetetlenebb gazdagsághoz, annál szerencsétlenebb. Valóban, minden úgynevezett jóakaró, a szülők, a barátok, a szeretők, a tanítók, mindenki, mindenki, aki azt kívánja a kisgyermeknek és később a serdülő ifjúnak, hogy híres legyen, gazdag legyen és sokra vigye, azok mind a legnagyobb rosszat kívánják.
Különös, csodálatos eltévelyedése a szülői léleknek, hogy örül, ha gyermekében rendkívüli tulajdonságokat vél felfedezni, amelyek talán alkalmasak arra, hogy gyermeküknek sikereket hozzanak. Érthetetlen a felnőtt emberek csökönyös ambíciója gyermekük vagy neveltjük iránt. Hisz ők, akik már láthatták az életet, ezerszer tapasztalhatták, hogy bármely rendkívüliség, akár szépség, akár értelem, az mind csak teher és veszedelem az életben. S egy dologra, a legfontosabbra elfelejtik a maguk ifjúkori álmától elvakult felnőttek megtanítani az ifjúságot: hogy kevéssel, kell beérni tudni, minél kevesebbel. Az a gazdag, aki kevésből is megelégedetten tud élni. Az a hatalmas, aki a szenvedélyein tud uralkodni. Az az okos ember, aki a maga életkörülményeinek megfelelően él.
Szörnyű tévedés minden törekvés, amely elrabolja nyugalmunkat, s a bizonytalanságba sodor. Az az ember, aki akar valamit, mindig gyöngébben áll a talpán, mint aki nem akar semmit. Minden ambíció a mások kezébe szolgáltat ki bennünket, játékszerül. És jó, ha még csak játékszerül használnak fel s nem szemétlapátnak, vagy nem arra, hogy kikaparjuk másnak a forró gesztenyét a parázsból. Akit a tömeg tett naggyá, az olyan, mint aki a tűzhányó hegy tetején lakik. Előbb vagy utóbb megrendül alatta a talaj, és szörnyű lesz pusztulása. Aki pedig más hatalmas ember segítségével jutott hatalomhoz, annak sorsa a hatalmas kezében van, aki bármikor elhajíthatja.
S vannak, akiknek minden vágyuk az, hogy sorsuk ne legyen enkezükben. Akik inkább megbíznak idegenekben, mint önnönmagukban.
Hisz vannak olyan emberek is, akik nem tudnak egyedül lenni. Bárkinek a társasága öröm nekik, csak önnönmagukat nem bírják elviselni. Különben igazuk van. Kevés ember van jó társaságban, hacsak önnönmagával társalkodik.
Pedig jó éldegélni csendben, minden zavaró külső befolyástól mentesen nézelődni és elmélkedni. Hisz oly rövid az élet, s annyi minden van a világon, amit érdemes megnézni, s ami fölött érdemes elgondolkozni, hogy igazán kár mindenféle mellékes, felesleges, nyűgös elfoglaltságokban látszatörömökkel és nagyképűsködésekkel elfecsérelni az életet.
Isten szépnek és jónak teremtette a világot. S csak az emberekben van a hiba, ha ők nem ilyennek látják. Vagy talán az emberek önmaguk számára erőszakosan megrontották az élet szépségét és jóságát?...
Az emberi szenvedés két okból ered. Az egyik az emberek kapzsisága, mellyel megnehezítik embertársaik életét. A másik ok az ostobaság, mely elferdíti tiszta látásukat, s így mindig másutt keresgélnek, mint ahol kellene. Az emberi ostobaság legveszedelmesebb alakja a gonoszság. S a legutálatosabb ostobaság az irigység.
Mily jó kívül kerülni a kapzsi és ostoba emberek társadalmából! Elfelejtve, ismeretlenül, békében üldögélni elhagyott vidéki lak tornácán...
A szemközti gesztenyefán megszólalt egy vadgalamb. Csendes, szelíd, kérő, hívogató szerelmes hangja bugyborékolva búgott.
Seneca felnézett a fa lombjába. S a sok vörös virág fölött, a fa legtetején egy száraz ágacskán ült a vadgalamb.
Gyerekkorában egy kőhajítással eltalálta volna. Vajon tud-e még úgy dobni?
S az öregedő Seneca felkelt, s egy nagy sima fekete kavicsot vett fel. Fiatalos lendülettel megforgatta a karját. Érezte, hogy ha elhajítja a követ, egész biztosan eltalálja a gerlicét.
De nem hajította el. Eszébe jutott, hogy ő már nem kisfiú, hanem öreg ember. S a gerlice már nem csupán célpont neki, mint gondtalan kisfiú korában volt, hanem egy érző, szenvedő élőlény, akinek életét kímélnie kell. Mert az élet szent, mindenkinek az élete az, nem szabad elvenni senkitől sem. Az életet az Isten adta, az ő dolga, hogy elvegye.
A vadgalamb pedig felbúgott még egyszer, bánatosan és szerelmesen. És a szomszédos ligetből, mint visszhang hangzott a felelet. S a vadgalamb felkerekedett s repült a hang irányába, a párjához.
Seneca kezéből kihullt a kavics, s erőtlenül koppant meg a földön. S az öregedő ember visszaült helyére, s nézett a zöldellő liget felé, mely innen, messziről, olyan volt, mint egy virágcsokor, melyben a fatörzsek a virágszálak. Minden más és más különböző távlatból nézve. Vannak olyan lények, akiknek az egész Föld nem nagyobb, mint egy labda. S vannak olyanok is, akiknek egy labda az egész világegyetem.
Megdöbbentő világ, ahol mindennek kicsinysége és nagysága csakis attól függ, hogy ki az, aki nézi. A porszemek vetélkednek egymással. Óh, nevetséges nagyzási hóbort! És emberek millióinak egész életét az az irigykedés keseríti meg, hogy van náluk előkelőbb és gazdagabb és nevezetesebb és szebb ember.
Az emberek sohasem azt nézik, hogy hány ember van, aki szerencsétlenebb, szegényebb, csúnyább, nyomorultabb, mint ők maguk. Hanem mindig csak azt, hogy másnak jobb dolga van, mint nekik. Azt nem látják, hogy sokszor milyen rettentő erőfeszítés és önfeláldozás árán jutott el végre az az irigyelt ember a hatalomhoz, hírnévhez, pénzhez. És azt sem látják, hogy ezek csak látszólagos előnyök, a valójában pedig nagyon kétes értékűek.
Csúnya, különös, aljas vágyak mozgatják az emberiséget kicsinyes, értéktelen, haszontalan célok felé. És szenvedések között, melyeket önmaguk okoztak, vergődik az emberiség a kikerülhetetlen végpusztulás felé remegő térdekkel, vacogó fogakkal. Látja, érzi, tudja, hogy a pusztulás felé siet feltartózhatatlanul, de kapzsiságát azért nem mérsékli, embertársai kínzását nem hagyja abba, hanem mint a megveszekedett, csökönyösen hajszolja bele magát a végromlásba. Rothadt társadalom, amely csak úgy állhat fenn, hogy országokat rabol ki, s millió nyomorgóról húzza le a bőrt, hogy kipárnázhassa vele kereveteit. Meddig állhat még fenn egy világbirodalom, mely fényét és hatalmát erőszakra és igazságtalanságra alapozta? A légiók Pannóniától az Atlas hegységig és Britanniától a Vörös-tengerig hatoltak, de köröttük leigázott, kifosztott népek jajszava hallatszik. S kell, hogy eljöjjön a megtorlás korszaka, s népek, melyeknek emberi békés megélhetését lehetetlenné tette az esztelen hódító politika, Róma ellen fordulnak kétségbeesésükben. A végső kétségbeesés ereje pedig nagyobb fegyver minden hadigépnél, s erősebb minden hatalom légióinál. Ha ezrével és ezrével vannak olyanok, akiknek nincs mit veszteniök, akkor bizonytalan minden birodalom léte. S a leigázott gallok, germánok, afrikaiak és szíriaiak gyűlölete él, s előbb vagy utóbb, de biztosan megássa Róma sírját.
S rommá válnak a paloták, meszet égetnek a márványból, s császári palást rongyaival bélpoklosok fedik be irtózatos sebeiket. A költői művek emléke is elenyészik, a pergamentek szétmállnak olvasatlanul, a szobrok ledőlnek talapzataikról, s a festményeket lemossa a falakról az eső. A díszes koporsókból kiszórja a csontokat ékszerek után kutató barbár kéz.
Minden megsemmisül előbb vagy utóbb, minden pompa, gazdagság és hatalom. És egészen mindegy minden. Csak egy az, ami fennmarad és örökké él, akkor is, ha nyoma sem látszik, s ez: a hit, hogy voltak és vannak és lesznek emberek, akik hisznek abban, hogy a világ szép és jó, és van egy isten, aki azért teremtette az embereket, hogy szépek és jók legyenek, és kell, hogy eljöjjön egyszer az igazság országa, ahol becsületesnek, szépnek, jónak, értelmesnek lenni nem lesz halálos bűn, hanem az lesz a természetes.
Léptek hallatszottak a kert kavicsos útján. S csakhamar előtűnt a bokrok között egy magas, vállas férfi. Körülbelül negyvenötesztendős lehetett, arcvonásai merevek és szemei józanok, mint az olyan emberé, aki az élet gyakorlati kérdéseivel foglalkozik, s akitől távol áll minden álmodozás.
Statius Anneus volt, Seneca orvosa.
Seneca még Campaniából való elindulása napján küldött hozzá lovasküldöncöt Rómába, s kérette magához az orvost ebbe a mezei lakba. Hogy a műtéthez szükséges műszereit hozza magával, azt is megüzente neki.
S az orvos, íme, pontosan megjelent. Bal kezében orvosi táskáját lógázta, amelyben az ollók, kések, fúrók és csipeszek voltak. Elhozott minden szerszámot magával, mert hisz fogalma sem volt arról, hogy Senecának micsoda műtétre van szüksége hirtelenében.
Seneca felállt s régi barátja elé ment. Az orvos tiszteletteljesen üdvözölte Senecát. Seneca hellyel kínálta meg. Az orvos leült, s nagy kék kendőjével törölgette izzadó homlokát.
- Lóháton jöttem - mondta. - Jólesett ez a kis testmozgás. Negyven perc az egész a lakásomtól. Igazán felesleges lett volna vitetnem magamat. Különben is az emberi szervezetnek kell a mozgás. Az tartja rendben a nedveket s az egyensúlyt a test felesleges erői között.
- A mozgás az élet - mondta Seneca.
Az orvos bólintott. Aztán figyelmesen nézett Senecára, s végre megkérdezte:
- Hol a baj? Elhoztam a műszereket, parancsod szerint. De igazán nem látom rajtad, hogy szükséged volna késeimre. Szokatlanul jó színben vagy.
Seneca szelíden elmosolyodott.
- Lehet, hogy szükség lesz a késeidre... Az ember sohasem tudhatja, hogy szervezete mikor mondja fel hirtelen a szolgálatot. Az én koromban mindenre el kell készülve lennie az embernek... Valóban, magam is azt hiszem, hogy egészségi állapotom sokat javult campaniai üdülésem alatt.
- A jó levegő, hiában, a legjobb gyógyszer - mondta az orvos.
- Igen - bólintott Seneca. - És aztán a megnyugvás, az talán még jobb gyógyszer, úgy hiszem. Ha az ember megtalálta lelkének összhangját, s leszámolt az élettel, s megnyugodott sorsában, akkor nem emészti kínzó töprengésekkel meglevő életerőit.
- A gondok kétségtelenül rosszul befolyásolják a szervezet működését - mondta az orvos.
- A gondok, a jövőtől való félelem, a bizonytalanság érzése: ezek azt hiszem, a leggyilkosabb mérgek - mondta Seneca.
Elgondolkozott, arca elborult, s csendesen folytatta.
- Azt hiszem, Paulina életerejét is ezek sorvasztják.
- Paulina beteg? - kérdezte az orvos. - Mindig mondtam, hogy vigyáznia kell magára. Több szórakozást és több mozgást! Fiatal szervezetnek nem tesz jót az ernyedtség s a zárkózott életmód. Vidám társaság, élénkség, zene, tánc, hideg víz és napfény: ez kell a fiatalságnak.
- Igen - mondta Seneca - és gondtalanság.
Az orvos hidegen nézett az öregedő emberre. Ő nem helyeselte annak idején Seneca házasságát. Természetellenesnek találta, hogy az ifjú nő ehhez a beteg öregemberhez megy feleségül. Senecának pedig, akinek érelmeszesedése, vesebaja és reumája van, igazán nem lett volna szabad házasságra gondolnia. De hisz az gyakran előfordul, hogy a férfiak öregkorukban, a sír szélén állva, megbolondulnak, s csökönyös önzéssel viruló ifjú nőre vágynak. Ez szokásos aggkori jelenség. De vajon Seneca már ott tartana?...
- Paulina beteg - kezdte újra Seneca elgondolkozva. - Valóban, azt hiszem, ő betegebb, mint én.
- Ugyan! - mondta az orvos majdnem indulatosan. - Az nem betegség! Illetve, ez csak átmeneti őnála. Ennek megvannak a természetes okai.
Seneca szelíden elmosolyodott:
- Ugye arra gondolsz, hogy mert én öreg vagyok?... Pedig bárcsak az lenne az ő betegsége!... Nem, Anneusom, nagyobb bajok is vannak a világon, mint a testi betegségek. S ő betegebb, mintsem hogy meg lehetne gyógyítani.
- Az orvos minden betegséget meg tud gyógyítani - mondta Statius Anneus határozottan. - Feltéve, ha idejében foghat hozzá a gyógyításhoz. És ha megfogadják a tanácsait.
- Persze - bólintott Seneca udvariasan, hogy ne kicsinyítse az orvos mesterségét. De ő tudta, hogy Paulina baját ugyan nem lehet meggyógyítani... Mert gyógyíthatatlan beteg az, aki nem akar élni. Az élethez sok öntudatos és öntudatlan életvágy kell. És ha valakiben gyökeret vert az a meggyőződés, hogy jobb nem élni, mint élni, az már a halálé. Mert hisz belső ellenségeink száma nagy, s bármily aprók legyenek is, önmagukban erősek. Mind külön életre törekszik a sok apró sejt, mindegyik egy külön világ, s azt hiszi, hogy nélkülünk jobban megélhet. S mihelyt nem tartja többé őket szigorú szolgaságban életerőnk, akkor ellenünk fordulnak s elpusztítanak s felbomlasztanak. Csak meg kell nézni az emberi testet, mihelyt elment belőle az életerő, mily rohamosan bomlásnak indul. Az utolsó hörgés alighogy kiszaladt a még forró mellkasból, már szétbomlik a vér, s elrepeszti a finom hajszálereket. S a bomlás szaga megcsapja orrunkat.
Statius Anneus megszólalt:
- Mennyivel jobb itt, mint Rómában! Ott hiányzik a jó levegő. Természetellenes gondolat volt, oly nagy várost építeni. Az emberek ott úgy élnek, mint sírboltokban. Valóban, csak akkor látja az ember, hogy mily szörnyű a városi élet, ha a szabadba kerül végre, a jó levegőre.
- Igen, itt jó a levegő... - mondta Seneca szórakozottan.
- A levegő pedig a legjobb gyógyszer. A Föld életerejének a legtisztább alakja a levegő. A levegő a föld, a víz és a tűz legéltetőbb részeit foglalja magában. S ha beszívjuk, szervezetünk a legősibb életforrásból merít új erőt.
- Thales a vízről mondta ugyanezt - jegyezte meg Seneca mosolyogva. - S magam is hajlandó vagyok hinni, hogy a víz a legősibb elem.
Az orvos fölényesen elmosolyodott:
- A régiek valóban azt hitték. Hisz tagadhatatlan, hogy a víz nagy őserőt tartalmaz. S kiváltképpen azok a vizek, amelyek a Föld bensejéből törnek elő, frissen születve a Föld élő húsában, szűzen az esővíztől, s magukkal hozva még szerves ásványi részeket és sókat, ezek a forrásvizek nagy gyógyhatásúak sokszor. Igaz, van köztük olyan is, amely mérgező, s olyan is, amely halált okozhat. A víz mindenesetre csodálatos elem, de azt hiszem, nincs igaza Thalesnek, amikor a levegő elé helyezi, mondván, hogy minden a vízből lett.
Seneca válaszolni akart, mert hisz kedvenc tanulmánya volt neki a víz, s nagyjából Thales követőjének vallotta magát, de megpillantotta Lucilius, aki a kert főútján érkezett, s kiszállva a hordágyból, feléjük tartott.
Kedves meglepetés volt ez Senecának, mert hisz nem is tudta, hogy Lucilius Rómában van, s így nem is értesítette arról, hogy ő visszatért Campaniából.
Feléje sietett. S megölelték egymást, melegen.
- Az istenek hoztak ide - mondta Seneca. - Azt hittem, hogy még mindig Dalmáciában vagy. S azt hittem, hogy már többé nem látlak.
- Miért? - kérdezte Lucilius megdöbbenve. - Valami nagy bajod van?
- Nem - felelte Seneca -, csak úgy mondtam... Hisz tudod, az én koromban s az én betegségeimmel... És különben is, az ember élete úgyis mindig csak egy hajszálon függ... Örülök, hogy itt vagy.
Lucilius üdvözölte az orvost Aztán újra Senecához fordult:
- Paulina jól van?
- Igen... - felelte Seneca. - Majd látni fogjuk ebédnél.
- Milyen szép itt - mondta Lucilius körülnézve. - Csendes hely.
- Öregembernek való hely - mondta mosolyogva Seneca. - Itt lehet békén elmélkedni a halálról.
- Bölcs embernek való hely - mondta Lucilius. - Valóban, szívesen élnék itt.
- Paulina is azt mondta - jegyezte meg Seneca.
- Tehát ezentúl itt fogtok élni? - kérdezte Lucilius élénken.
- Hogy hol fogunk élni, azt igazán nem tudom - felelte Seneca mosolyogva. - Azon nem is gondolkozom. Egész életemben mindig másutt éltem, mint ahol szerettem volna. Már belenyugodtam abba, hogy az ember sorsa nincs soha a kezében, és még ilyen apróság se tőle függ, hogy például, hol él...
S hozzátette:
- Ha ugyan egyáltalán lehet még az én koromban életről beszélni.
- Miért? Hisz nem vagy még öreg? - szólt közbe az orvos. - Elvégre, nem ritka az olyan ember, aki nyolcvan-kilencven esztendőt él. Éppen van egy páciensem, nyolcvankilenc esztendős, teljesen egészséges volt mindeddig, s most is csak az a baja, hogy egy féltékeny férj, egy rabszolga, bosszúból megszúrta a késével. De kiheveri hamarosan.
- Azt hiszem, annak a férjnek a féltékenysége már egészen alaptalan lehetett - jegyezte meg Lucilius nevetve.
- Miért? - kérdezte az orvos. - Az öregség egészen viszonylagos fogalom. Ismerek harmincéves embereket, akik öregek, iszonyúan öregek. Viszont vannak jó erőben olyanok, akiknek évei száma már jelentékeny. Csak attól függ, hogyan élünk. Az öregség egészen tőlünk függ. Ha kellő beosztással élünk, s életerőnket nem pazaroljuk rendszertelenül, s ha testi erőink egyensúlyát lehetőleg megőrizzük, soká maradhat hibátlan az emberi szervezet.
- Azt hiszem, a megöregedés attól is függ, hogy van-e kedvünk még élni vagy sem? - mondta Seneca.
- Akkor én már nagyon-nagyon öreg vagyok - jegyezte meg Lucilius.
- Miért? - kérdezte az orvos. - Talán neked nincs kedved élni?
- Nem sok kedvem van - felelte Lucilius. És nevetve hozzátette:
- Különben... Azt hiszem, nemigen lehet sok értelmes ember, aki nagyon ragaszkodik az élethez.
- Pedig az embernek mása sincs, mint az élete. Ha meghalt, vége - mondta az orvos szárazon.
Seneca az orvosra tekintett:
- Honnan tudod? - kérdezte.
- Tudom - felelte az orvos. - Nincs tovább, az egészen bizonyos. Ismerem az emberi szervezetet. Az egy nagy köztársaság, amelyben sok-sok élőlény lakik együtt. S közös öntudatuk: az ember. Amikor pedig az élőlények köztársasága felbomlik és szerteszéled, akkor a közös öntudatuk is, az ember, megszűnik. S örök időkre szűnik meg, mert hisz soha többé ugyanaz a tömeg élőlény nem áll össze.
- Igen... - mondta Seneca elgondolkozva. - De talán úgy van az, hogy nem testünk sejtjeinek közös öntudata az énünk, hanem mi tartunk egybe, a mi énünk szolgálatára sok-sok ezer élőlényt.
- Igen - mondta Lucilius, megértve Seneca gondolatát. - Igen, Statius Anneus, talán úgy van az, hogy testünk nem egy köztársaság, melyet élőlények sokaságának közös akarata kormányoz, hanem császárság, ahol a leigázott tartományok nyögve-kínlódva küszködnek és dolgoznak egyért: a császárért. Azaz az emberért.
- Nem hiszem - mondta az orvos szárazon. - Ezt az összetartó erőt, amiről beszéltek, még sohasem tapasztaltam. Én csak azt tapasztaltam, hogy a szervek összeműködése tartja fenn az életet, s mihelyt ebben a működésben akadály áll elő, a szervezet rögtön felbomlik, s az öntudat, az egyéniség megszűnik.
És Statius Anneus fölényesen, majdnem diadalmasan nézett Senecára és Luciliusra, mintha az ő érdeme volna, hogy az ember végleg elpusztul.
Egyikük sem szólt semmit. Hallgattak. végül Lucilius megszólalt, szórakozottan:
- Elvégre ez csak érzés dolga. Amit bizonyítani nem lehet, arról nem lehet komolyan vitatkozni.
Seneca bólintott. Az orvos gúnyosan elmosolyodott.
Statius Anneus ugyanis nem volt filozófus, többféle igazságot nem ismert, neki csak az volt igazság, amiről ő maga meg volt győződve. S mindent, ami az ő véleményével ellenkezett, butaságnak tartott.
Lucilius Senecához fordult:
- Gyönyörű nap van ma. Talán sétálhatnánk egyet.
- Magam is arra gondoltam - mondta Seneca. - Campaniai magányomban ugyanis nagyon hozzászoktam a sétálgatáshoz. Üdíti az embert a lassú járás, nézdelődés. Új és új tájakat lát. És mindig akad valami látnivaló. És egyszerű emberekkel találkoztam sétáim közben, akik egyszerűen beszéltek. Öröm volt velük beszélgetni.
- Sétáljunk - mondta Statius Anneus is.
Megindultak. Seneca kétoldalán haladt két vendége. Kiértek a kertből egy nagy, virágos mezőre. Vékony vizű patakocska csörgedezett a virágok között kígyózva, minden vakondtúrást megkerülve, s minden kis mélyedésben tócsát képezve.
- Menjünk e kis patak partján - mondta Seneca. - Rég nem jártam erre. De gyermekkoromból emlékszem, hogy a forrása nincs már messze innét. A nagy országút szélén van valamerre. S ott majd fogunk látni utas embereket, akik mind Rómába igyekeznek, távoli országokból a mesebeli városba, telve hittel, reménnyel, hogy ott nagyszerű sors vár reájuk.
- Vagy pedig olyan emberek is járnak az országúton, akik Rómából jönnek - mondta Lucilius mosolyogva. - S akik az utolsó fillérjüket is otthagyták a rettentő városban, s talán egészségüket is.
- A nagyváros felfalja az embereket - bólintott az orvos. - Igen, magába szívja az embereket, mindenféle hazug örömmel magához csalogatja. S aztán kiszívja életerejüket, felfalja idegeiket, megőrli ép eszüket, s elrabolja minden hitüket. Valóban, az a szörnyű bálvány, amelynek tüzes torkába Karthágóban állítólag élő embereket vetettek áldozatul, távolról sem volt oly szörnyű és falánk, mint e milliós főváros.
Seneca mosolygott:
- Áldozatok mindenütt vannak. Aki gyönge, az elpusztul. Az éjszakai sok-sok apró lepke is megperzselődik és lehull. A mécs körül reggel mindig élettelenül feküdtek tetemeik, nagy sokaságban. És ezért ne gyújtanánk világosságot? Üljünk sötétben, mert ha lámpát gyújtunk, az sok-sok apró élőlény pusztulását okozza?
- Kegyetlen az élet mindenki iránt - mondta Lucilius.
- Mások halálából tartjuk fenn életünket - mondta az orvos. - Nem is élhetünk, ha mindennap sok-sok életet nem pusztítanánk el. Amivel táplálkozunk, az mind élőlény. Tojást ha eszünk, csirkenemzedékek ősét pusztítjuk el. Az az állat még tegnap élt, amelynek húsát esszük. És sokan azt mondják, hogy a növények is élők és a liszt is, minden csupa élőlény, s mi elpusztítjuk őket, hogy élhessünk.
- Elég kegyetlenség - mondta Lucilius. - Csak az az egy mentségünk lehet, hogy velünk se bánik jobban a Sors. Ki tudja, hátha minekünk azért kell meghalnunk, hogy a férgeknek eledelük legyen?
- Nem magunknak hízunk, hanem a hullaférgeknek - mondta az orvos, s durván nevetett. - Ez jó. Ez még nem jutott eddig az eszembe. De lehet benne valami.
- Én azt hiszem - mondta Seneca elgondolkozva -, hogy az életben és a halálban nincs semmi kegyetlenség. Mindegy, hogy ki eszi meg a másikat. Az csak látszólagos, hogy az egyik élő az oka a másik halálának. Mert hisz örökké úgysem élhetnénk. S hogy több vagy kevesebb ideig élünk-e, az, azt hiszem, igazán mindegy. Az idő mindig csak a múltban van. Ha elmúlt dolgokra emlékezünk, csak akkor vesszük észre az időt abból, hogy egy esemény előbb történt, mint a másik. De a jövőre nézve nem érezzük az idő hatalmát. Mert hisz az idő mindig mögöttünk van. S ha meghalunk, nem veszíthetünk semmit, mert hisz halálunk éppen azt jelenti, hogy megszűnt az idő folyása számunkra.
- És ha mégis emlékeznénk a halál után? - kérdezte Lucilius.
- Akkor is, úgy hiszem, emlékeink minden időtől függetlenül élhetnek csak bennünk. S egyszerre látnánk át életünk minden eseményét.
- Nem értem - jegyezte meg kedvetlenül az orvos.
- Untat téged ez a fajta bölcselkedés, Statius? - kérdezte Seneca szelíden. - Akkor beszéljünk másról.
- Oh, nem untat, nem untat - mentegetőzött az orvos. - Csak én nem vagyok jártas ezekben a dolgokban. De azért nagyon érdekel.
- Senki sem jártas ezekben a dolgokban - jegyezte meg kissé gúnyosan Lucilius. - Mert hisz a gondolatokat nem lehet késsel vágni. Sem lemérni, sem felbecsülni. Vagyis, szerinted, nincsenek is gondolatok, ugye, Statius Anneus?
Az orvos kedvetlenül rándított egyet a vállán s nem felelt.
Seneca sem szólt semmit.
S mentek ők hárman lassú léptekkel a virágos mezőn a patakocska mellett.
Seneca nézte a virágokat, a fákat. Nézte a mély, kék eget, a benne úszó felhőkkel, gyermeki szemekkel, mintha először látná mindezt. S benső meghatottsággal, mint aki utolszor látja.
Elérkeztek a forráshoz. Egy sziklás dombocska alján csobogott vékonyan a víz. Közel volt a nagy országúthoz.
- Jól emlékeztem - mondta Seneca megelégedetten.
S leült a forrással szemben a gyepes domboldalra. Lucilius és az orvos is letelepedtek.
- Sokat gondolkoztam azon az utóbbi időkben - kezdte Seneca -, hogy tulajdonképpen honnan erednek a vizek? Mert azt, hogy az esővíz lefolyik a föld alá s bizonyos kőzetek megállítják s együvé vezetik, s ott kibukkan, ezt a magyarázatot hosszas elgondolás után nem találtam kielégítőnek.
- Ezen én sohasem gondolkoztam - mondta Lucilius.
- Pedig érdemes rajta elgondolkozni - folytatta Seneca. - Egyáltalán, Luciliusom, az utóbbi időkben arra jöttem rá, hogy éppen a legegyszerűbbeknek látszó, a mindennapi életben megszokott, magától értetődő dolgokon érdemes leginkább elgondolkozni. Mert azok a leghomályosabb, a legrejtélyesebb kérdések, amelyekre pedig minden iskolásgyerek gondolkodás nélkül meg tud felelni. Miből lesz a forrás? Az esővíz leesik a földre, s aztán abból lesz a forrás. Egyszerű felelet, ugye? Pedig nem úgy van. Miből lett az a felhő itt felettünk? Az esővizet felszívja a nap melege, abból lesz a felhő. - Így feleltem volna iskolásfiú koromban. De most már tudom, hogy ez sem igaz. Hogyan keletkezik a szél? A meleg levegő felemelkedik, a hideg leereszkedik, ebből támad a szél, ugye? És ez sem igaz.
- Semmi sem igaz - dohogta az orvos. - De mi értelme van ilyesmiken gondolkozni?
- Semmi - válaszolta Seneca szerényen. - Csak... Ha ilyesmiken gondolkozom, ha a természet titkait próbálom megérteni, valahogyan közelebb érzem magamat istenhez.
Elgondolkozott. Aztán hozzátette:
- S azt is hiszem, hogy érdemes egyébként is foglalkozni a körülöttünk levő világ megértésével. Mert hátha egyszer mégis valóban megértünk belőle valamit? Manapság különben... Az emberek minden egyébbel vannak elfoglalva, semmint hogy ilyenféle haszontalan dolgokkal foglalkoznának. Megvadult világ ez. Senki sem foglalkozik olyasmivel, ami nem hoz pénzt, sok pénzt... Hogy legyen mit a testet-lelket ölő élvezetekre elkölteni. S a természet szépségét észre sem veszik. A gondolatok világa nevetséges számukra. S ezért van az, hogy manapság nemhogy új igazságokat fedeznének fel, de a régiek is feledésbe mennek. Pedig az emberiség minden legjobb erőinek együttes erőfeszítésére volna szükség, hogy a körülöttünk levő csodák rejtelmes leplét megemelhessük, s halvány sejtelmünk lehessen a természet berendezéséről.
Seneca elhallgatott. Lucilius idegesen turkált a botjával a homokban. Az orvos hirtelen megszólalt:
- Mennyi katona menetel az úton!
Lucilius idegesen kapta fel fejét, s összeráncolt homlokkal nézte az utat, amelyen hosszú sorokban vonultak az ezredek.
Seneca nyugodtan nézte a fáradtan lépkedő katonákat. Mennek előre a Halál felé, amit adni vagy kapni fognak. Így ment ő is, azelőtt. De neki már nem kell fáradnia, úgyis eléri...
Szelíden elmosolyodott, mindennel megbékélten, mint aki már túl van...
Egy lovasezred gyors ügetésben haladt az út mentén, kikerülve a gyalogosokat és a szekereket. Az utolsó század már vágtatott.
- Nagyon sietnek - mondta az orvos. - Ugyan mi lehet olyan sürgős nekik? Kíváncsi vagyok, hogy mi történhetett Rómában?
Lucilius tétovázott, hogy szóljon-e azokról a rossz hírekről, amelyeket Rómában hallott? Lopva Senecára tekintett. S látta az átszellemült arcon, hogy Seneca már tudja és készen várja...
*
Paulina későn ébredt. Seneca ágya már üres volt. A nap már magasról sütött be az ablakon.
A görög szolgáló türelmesen várakozott az ajtó előtt. S mikor észrevette, hogy úrnője felébredt, belépett a szobába, jó reggelt kívánt, s aztán segített a fürdésnél, felöltöztette asszonyát, megfésülte simán, egyszerűen, ahogy szokta.
- Mi ez a furcsa, szakadatlan dübörgés? - kérdezte hirtelen aggódással Paulina.
- Sok-sok katona megy az úton, sok hadiszekér és sok lovas - felelte a leány. - Már régóta mennek. Már elment egy egész hadsereg.
Paulina arca elfehérült. Most értette meg, hogy miért üzenték Senecának, hogy hagyja el Campániát haladéktalanul, és jöjjön Róma közelébe. Az, aki ezt az üzenetet elhozta hozzájuk Campániába, nem tudott bővebb magyarázatot adni, nem tudta megmondani, hogy miért kell Senecának Róma közelébe mennie?
Seneca pedig azonnal útnak indult. Talán?... De Seneca azt mondta, hogy nem fontos ügy, nem fog történni semmi. És most mennek a katonák az úton, reggel óta, Róma felé! Nagy dolgok lehetnek készülőben. S Paulina előtt most egyszerre világossá vált, hogy mi szükség van Senecára, Róma közelében? Az új császárnak közel kell lennie a döntés órájában.
Most dől el minden. Seneca császár lesz. S mint annyi éven át, uralkodni fog, de most már a maga nevében. Minek? Miért? Elég volt a szörnyű évekből, melyeket úgy töltött csupa izgalom, rettentő elfoglaltság között. Az nem volt élet akkor. És most már mindig így lesz. Seneca császár lesz...
S Paulina most tudta biztosan, végre, hogy ő ezt nem kívánta.
Átment a nagy terembe, amelynek ablakai az országútra nyíltak. S nézett ki az útra. Nézte a szakadatlanul, gépiesen tovavonuló harcosokat. Ezek fogják eldönteni, hogy élet vagy halál?... De akárhogyan is lesz, az ő békés nyugalmuknak örökre vége.
S Paulina meredten nézte az utat, és lassan-lassan könnyes lett a szeme.