Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 17.szám · / · Hajnik Miklós: Seneca

Hajnik Miklós: Seneca
- Regény -
II.

Éjfél lehetett vagy már el is múlt. És Seneca még mindig nem aludt. Pedig korán aludni tértek.

Már hosszú órák óta feküdt álmatlanul ebben a kényelmetlen, szűk ágyban.

Nem tudott aludni. Köszvénye kínozta, szúró fájdalmakat érzett a veséjében, nehezen lélegzett s rendetlenül vert ütőere.

Hiába, megvénült, elhasználódott a test, a megkopott, ócska rozoga szerkezet. Hisz különben, már úgysem lesz soká szüksége rá...

Jó volna aludni.

Álmatlan szemei fáradtan bámultak a szobába. Nem volt semmi, amin megállapodhattak volna. Fehérre meszelt falak, kép, díszítés nélkül. Barna olajfestékkel bekent deszkapadló s a két ágy, feketére mázolt tölgyfadeszkákból összeróva s két szekrény.

S a falon egykarú kovácsolt vastartóban égett az olajmécses.

Milyen egyszerű berendezés. Egyszerűen éltek régebben az emberek. Azok nem ismerték az ágyakat, amelyekben kényelmesen hentereghet az ember, akár hatodmagával is. Nem vonták be márvánnyal a falakat. S a deszkapadlóra nem kellettek vastag keleti szőnyegek.

Egyszerűen éltek az emberek. Egyszerűen és békésen. A szörnyű fényűzés, mely már minden ízléses embernek teherré vált, csak azóta divatozik Rómában, amióta a birodalom határai a messze keletre kiterjedtek, s a kirabolt ősi országok minden mesés kincse Rómába ömlött. Az ő atyjának hatszázezer sesterciusa volt, amikor végleg nyugalomba vonult. S jómódú embernek érezte magát. S az is volt. Nagyot nézne, ha élne és ha meghallaná, hogy fiának háromszázmilliónál is többje van. Ily rettentő vagyon! Kastélyok, paloták, uradalmak a birodalom minden részében, megszámlálhatatlan állattal, rabszolgával. Arannyal, ezüsttel, drága üvegvázákkal, kincseket érő bútorokkal berendezett paloták.

Ő pedig csak száraz fügét eszik, amiből egy sesterciusért egész zsákkal adnak, s vizet iszik, s a legegyszerűbb ruhákat hordja. S azóta, hogy Paulinát feleségül vette, kétezer válogatott nőjét sem nézte meg, sem a hatszáz ifjút. Csak intézői és gondnokai és eunuchjai évi jelentéseiből tudta, hogy azok is vannak számára fenntartva. Éppúgy, mint a rengeteg hátasló, kocsiló, vadászló, vadászkutya, amely minden kastélyához tartozott. S hajók a kikötőkben.

S mindez minek kell neki? Sohasem használja. Csak arra jó ez a rengeteg vagyon, hogy irigységet keltsen az emberekben.

Az élethez nagyon kevés kell. Ez az egyszerű, régimódi kastély, ódon kertjével, néhány szolga, tehén, ló és a házőrző kutya. S gondtalanul lehet itt élni, világtól elvonultan, ismeretlenül.

Csakhogy ő már nem élhet így, mert őt már túlságosan sokan ismerik.

Hisz próbált ő régebben is elmenekülni a magányba. Amikor első szónoklatát tartotta Rómában, már akkor érezte a halál árnyékát, amit a nyilvánosság előtt való szereplés vetít az emberre. Mert Caligula császár, aki magát az ékesszólás mesterének tartotta, Seneca erőteljes szónoklásán felháborodott s egészen magánkívül volt.

- Így nem lehet beszélni! Elrontja a hallgatóságot! Nem tiszteli a hagyományokat!

S elrendelte, hogy meg kell ölni Senecát. S meghalt volna Seneca, ha Hestia, a hírhedett nő, közbe nem lép érette.

Hestia! Szép nő volt s nagyon romlott. És közönséges is volt. Seneca nem szerette. Alig ismerte különben, csak egyszer találkozott vele egy nagy éjjeli ünnepélyen, Mecénás palotájában. S a hírhedt nő feltűnő barátságos volt akkor az ifjú Seneca irányában, Seneca azonban nagyon hűvösen fogadta. S azontúl észre sem vette.

Hestia pedig, hallván azt, hogy a császár elhatározta Seneca halálát, elment Caligulához, s vígan és könnyedén mondta az őrült szörnynek:

- Ugyan, egy ilyen tehetségtelen, hitvány kis embert, mint ez a krajcáros fecsegő, te, a szónoklás mestere, csak nem akarsz olyan kegyben részesíteni, hogy törődsz avval, hogy él-e vagy sem? Hisz ha megöleted, még azt fogják hinni az emberek, hogy lehetett volna belőle valami. Hadd élni, és csak tegye magát nevetségessé ostoba erőlködésével.

S Caligula nevetett, s nem törődött többé Senecával. Ő pedig akkor óvatosan visszavonult a szerepléstől, s amíg Caligula élt, nem mutatkozott a nyilvánosság előtt.

Amikor megtudta Hestiának ezt a mondását az ő érdekében, Seneca kötelességének érezte, hogy elmenjen a nőhöz, s megköszönje neki ezt a váratlan és érdemetlen jóindulatát.

Hestia boldogan fogadta. S most, hogy látszott rajta, hogy szívből örül, hogy jót cselekedhetett, minden ellenszenves vonása elmosódott, s olyan volt, mint egy ártatlan fiatal leány.

Seneca most, így, szépnek találta. És Hestia mindjárt felfogta a fiatal férfi megváltozott tekintetét. S vígan mondta:

- Még mondja azt valaki nekem, hogy a jótett nem hozza meg a jutalmát! Caligulát megnevettettem, s a kis Annaeus sem néz reám többé oly mord arccal!

- S ez jutalom neked? - kérdezte az ifjú Seneca őszinte csodálkozással.

- Igen, de ha te nem annak szántad, akkor... Akkor én uzsorás leszek, jó? - nevetett a szép nő. - Tudod mit? Kívánhatok tőled valamit?

- Bármit - felelte Seneca nyugodtan. - Ami módomban áll, mindent megteszek neked.

- Akkor hát...

És Hestia elgondolkozott egy pillanatra. Aztán hamiskás mosollyal mondta:

- Tudod, eszembe jutott valami. Mit szólnál hozzá, Annaeusom? Valami nagyon jó és nagyon egyszerű szórakozás jutott az eszembe... Vagy irtózol tőlem, még mindig, Annaeusom? De mondd meg igazán?

- Szeretlek - mondta Seneca.

- Nem, nem, nem szeretsz! De az nem baj, elég, ha nem utálsz túlságosan. De látom a szemedből... Különben... Csak úgy eszembe jutott.

Aztán vidáman folytatta:

- Tudod, az jutott az eszembe... Olyan szép tavaszi idő van. Ránduljunk ki valamerre, a környékre. Csak egy napra. Hajnalban indulnánk és késő este térnénk vissza. Akkor nem látna minket senki. Tudod, temiattad, mert hátha megszólnának téged.

- Téged szólnának meg, Hestia. Vigyáznunk kell a jó híredre - jegyezte meg tiszteletteljesen Seneca.

- Ugyan! - nevetett Hestia őszintén és cinikusan. - Az én becsületem! Ugyan, hagyjuk ezt! Nem hiszem, hogy lenne rosszabb hírű nő Rómában nálamnál. Pedig vannak itt elegen. No nem baj. Ha kedved van, jössz, ha nincs kedved, hát nem megyünk, ugye?

És Hestia kedvesen nevetett avval a szabadsággal és nyíltsággal, amely megszépíti azokat, akik már túl vannak mindenen.

- Nagyon fogok örülni, ha megengeded, hogy veled tölthessek egy napot - mondta Seneca tiszteletteljesen.

Most, hogy ez a nő ilyen kedves nyíltsággal beszélt vele, Seneca kötelességének érezte, hogy a legnagyobb tisztelettel viseltessék irányában. Mert ember nem adhat többet, mint hogy önmagát adja önzetlenül. S ez a nő felkínálta neki ezt az ajándékot testben és lélekben. S ezért neki hálásnak kell lennie.

- Hát megyünk? - kérdezte Hestia. - Hová megyünk? Mondj valami jó tervet.

- Van itt a közelben egy kis házam. Csak négy mérföldnyire van a város határától. Szép nagy kertben fekszik. És minden virágzik ott.

- Minden virágzik! - kiáltotta lelkesen Hestia. - És senki sincs ott, aki zavarna? És virágos mező árnyas fák alatt... Menjünk oda, menjünk oda! Mikor?

- Akármikor - felelte Seneca. - Bármely nap.

- Akkor... Akkor... Tudod mit? Menjünk holnap. De akkor ne úgy csináljuk, ahogy az előbb mondtuk. Én úgy fogok öltözni, mint egy bolti leány. Te pedig... Te pedig öltözz úgy, mint egy szegény írnok. És nem vitetjük magunkat hordágyakon. Hanem karonfogva megyünk, jó. Úgy, ahogy azt a népbeliek szokták. Jó?

Boldogan mosolygott. Aztán folytatta mosolyogva:

- És tudod mit? Egészen úgy viselkedjünk, mintha azok lennénk, akiknek a ruháink mutatnak. Jó? De egészen úgy. Te ne is gyere ide értem. Hanem várj meg engem a Fórum sarkán, Vénusz temploma előtt. Ott találkozunk, mint titkos szerelmesek. S aztán nekiindulunk a világnak. Azaz az útnak, dalolva. Az nagyszerű lesz, nem?

- Igen - mondta Seneca -, én is azt hiszem.

- És... És egészen, de egészen úgy fogsz viselkedni, mint egy szerelmes írnok, ugye? - kérdezte feszült érdeklődéssel Hestia.

- Igen - felelte Seneca mosolyogva -, ha te is úgy viselkedsz, mint egy szerelmes bolti leányka.

- Óh, én éppen olyan leszek - mondta Hestia. - Hidd el, egy nőnek minden szerelmes szerep könnyű, ha igazán szerelmes.

*

S aztán kijöttek ők, ide, ketten, ebbe a házba, ahol most feküdt. Akkor volt itt utoljára. Harminchét esztendeje annak. Eljárt az idő...

S a beteg öregember fáradtan feküdt a másik oldalára. Veséje szúrt, köszvénye kínozta, s nem tudott aludni. Csak bámultak üres szemei a fehér falakra, érzéketlenül.

Aztán lassan-lassan elszenderedett. De csak félig. Szemei becsukódtak, tompa bódultságban feküdt, de nem aludt egészen. Öntudatánál volt azért, de homályos volt ez az öntudat és ernyedt. Ilyen a megvénhedt ember álma az álmatlanságban. A kimerültség, az elhasználtság zsibbadtsága és közönye ez tulajdonképpen és nem is alvás.

Tompa nyomás nehezedett agyára. Szemeinek gödrei fájtak. A nyakszirtje is fájt. Oldalt fordította a fejét. Most a vánkoshoz simultan, érezte a halántékán kidagadt ér rendetlen, szapora lüktetését.

Láza van.

A torka száraz volt. Keze is. Nehezen lélegzett. Úgy látszik, időváltozás van. Ezt a nagy szélvihart, ezt érzi...

A vén fák koronái suhogtak az ablak előtt. Az ágak között zúgott a szél. Néha megreccsent egy-egy öreg elszáradt gally, s megpuffant a földön.

Viharos éjszaka. Holnap szép tiszta idő lesz.

Behunyta szemeit s aludni próbált. Elhessegette magától a gondolatokat, hogy könnyebben aludhasson el. De a becsukott szem nem akart aludni. Képeket rajzolt magának, talán a becsukott szemhéjakra. Vagy talán egy más világba?

Furcsa ábrák rajzolódtak ki a behunyt szemekben. Emberi arcok változtak gyorsan, maguktól. Megjelentek, ránéztek, eltorzultak, eltűntek, átalakultak, újra feltűntek, feketén, színesen, vakítón, tompán.

Egy ideig tűrte ezt a játékot Seneca. Aztán már fárasztotta. S inkább kinyitotta egy kicsit a szemeit.

A váltakozó képek egyszeriben eltűntek. S ő megint reménytelenül, álmatlanul nézett a homályos szobába.

Azaz már nem is nézett. Csak bódultan feküdt.

Egyszerre az egyik homályos sarokban, ahová félig nyitott szeme meredt, egy arc kezdett kirajzolódni. Eleinte homályos volt, mint egy gőzgomolyag, vagy még annál is testetlenebb. De mind határozottabb körvonalakat nyert. S az arc egyszerre Senecára nézett.

Seneca ismerte már ezt az arcot. S tudta, hogy annak tekintete elől nem menekülhet, bármerre fordítaná is fejét. S hiába hunyná be szemét. Ez az arc nézi őt mindenünnen. Megjelenik időnként és nézi őt, meredten.

Nem félt tőle. Nekik, kettőjüknek, nincs mit egymás szemére vetniök. Mindketten a maguk hatalmát védték. Hogy ő volt az erősebb és nem Agrippina, az egyikükön se múlt. Ha ő elvesztette volna akkor a fejét, s könyörületet érzett volna régi szerelmese iránt, akkor már rég ő és Néró volnának halottak. De Néró hallgatott reá s megölette az anyját. S panaszkodhat-e egy anya, aki a fia élete árán is uralkodni akart?

Hideg nő volt és okos. Lelketlen volt, de Seneca tisztelte benne ezt a lelketlenséget. Uralkodni nem lehet lágy szívvel, s a lelkiismeret oly fényűzés, melyet csak egyszerű sorsban élő emberek engedhetnek meg maguknak. Egy gyönge pillanat elég, s a három világrészre kiterjedő birodalom trónja összeroskad.

Néró erős volt s megölette az anyját. Tétovázott ugyan, s mikor megtörtént, már sajnálta a szörnytettet. De Seneca tudta jól, hogy az anya, ha tehette volna, nem tétovázott volna a fiát megöletni. És még csak nem is sajnálta volna.

Seneca jól ismerte Agrippinát. Régi szövetségesek voltak, még Claudius császár életében, amikor Néró ártatlan kisfiú volt.

Ők ketten, Agrippina és Seneca, egymást tették naggyá, mindennek ellenére. S meg tudták tartani a hatalmat, a legnehezebb időkben is, amikor mindenfelől csak ellenség környezte őket. Együtt voltak teljesen, évekig. Egy fejük volt és egy gondolatuk. Nem volt titkuk egymás előtt. Ismerték egymást testben és lélekben, minden mozdulatukban, minden helyzetben, szenvedélyben.

Csodálatos nő, aki egy Nérót szült a világra!

De hisz Néró csak egy ártatlan élénk kisfiú volt, majd pedig ábrándos, költői lelkű, érzelmes ifjú. Seneca nevelte fel Néróvá. Az ő gyermeke Néró, az ő műve! Mi lett volna Néróból, nélküle? Egy tehetetlen bábu az anyja kezében.

S ő császárt csinált belőle, hosszú, hosszú évek munkájával faragta olyan császárrá Nérót, amilyent az alattvalói megérdemelnek. Ő, Seneca, volt Néró! Az ő beszédeit mondta el, az ő szavait ismételte, az ő fejével gondolkozott, s az ő kezével ölt.

Az ő akaratereje teremtette Nérót. S most a teremtmény önállóvá lett, s a teremtője ellen fordult.

És mégis szerette Nérót. Szerette, mint a szobrász a maga faragta szobrot, akkor is, ha végül a fejére zuhanna. Szerette, mint az író a művét, noha csak bajt hoz reá, s megrontja életét. Szerette, mint ahogy az isten szeretheti az embert, aki, ha értené, csak gyűlölni tudná istenét.

Szerette Nérót. S Seneca tisztában volt azzal, hogy ez az egyetlen pont, ahol őt halálosan meg lehet sebezni. Mert ő mindenre képes mindenki ellen. Csak Néró ellen nem. S most Néróé a hatalom. S az csak természetes, hogy hatalmával élni fog, mert élnie kell!

A bódultság elenyészett. A feje kitisztult. Teljesen ébren volt, s tudta, hogy most már nem fog elaludni.

Felült az ágyában, így könnyebben lélegzett. Szelíden elmosolyodott. Ilyenfajta örömei vannak az ő életkorának: Hogy ülve könnyebben lélegzik, mint fekve.

S ezért az örömért is hálásnak kell lennie a Mindenhatónak. Mert hisz örök kínokra is teremthetett volna, s ha van némi enyhülés, az már ajándék.

Az olajmécses szelíd, csendes világa uralkodott a szoba homályán. Nem bántotta a szemet, s mégis lehetett látni mindent a szobában.

Paulinára nézett. A gyönyörű fej ott nyugodott a párnán, mozdulatlanul. Szorosan csukott ajkak s a finom, hosszú, vékony orr. S a hosszú, selymes szempillák a csukott szemeket fedve.

Seneca nézte az alvó Paulinát, az egyetlen nőt, aki őt szerette, aki hozzákötötte életét, őhozzá, a beteg öregemberhez. S elhozta neki a fiatalságát és a szerelmét, s örömmel áldozatul dobta, semmiért. Hisz az öregember szerelme szánalmas. S Paulina mégis boldog volt vele. Örült, ha szólt hozzá Seneca. És hálás volt minden gyöngédségért.

S Paulina, aki legszebb volt az előkelő római nők között, éppen őhozzá ragaszkodott.

Seneca úgy érezte, hogy Paulina a sors csodálatos ajándéka. Érthetetlen volt neki, hogy mi vonzotta hozzá Paulinát. A hatalom? Hisz bukása felé közeledett már akkor. Vagyona? Paulinának is van, több mint kellene. A fáradt, vézna, vén karok? A gödreikbe esett szemek? A fakó, ráncos szélű ajkak? Köszvénytől csomós ujjai? Elnyűtt, ványadt feje, mely halálfejre emlékeztetett? Sovány nyaka és vértelen fülei? Hisz az öregség és a pusztulás minden nyomát már magán viseli.

Miért imádja őt mégis, rajongva, e legszebb nő?

Szelíden nézte Seneca az alvó arcot. Most egészen olyan volt, mint egy fiatal leányé az első szerelem sejtelmekor. Álmodott, ajkai megrezzentek, hangtalanul beszélt álmában.

Kivel beszél?...

Aztán mind szenvedélyesebb lett az a leányarc. Kipirult, mosolygott, játszott. S aztán megvonaglott, fájdalmasan. S halk sóhaj tört ki az összeszorított ajkak közül, s egész testében megvonaglott.

És Seneca fáradt öreg szívében megnyilallott: Paulina álmodik... Hány nőt ismert ő ifjúkora óta, és hánynak álmát váltotta valóra. S e legkedvesebb nőt csak nézni tudja, amint ösztönszerű szerelmében vergődik. Óh, szörnyű sors megöregedni, szeretni és szeretve lenni!

Paulina arcáról lassan eltűnt a fájdalmas vonás. És asszonyossá változott az arc. És csendes, boldog derű ragyogott rajta, édes titok derűje, melyet még csak ő tud. S aztán kinyújtotta gömbölyű karját, s gyöngéden karolt egy láthatatlan, drága csecsemőt. S vigyázva, gyengéden, óvatosan lendült a kar a láthatatlan gyermekkel, s keblére szorította azt.

Senecának könnyek jöttek a szemébe. Szegény asszony, gyermekről álmodik, kettőjük gyermekéről, aki nincs és nem is lesz soha. Ez a titkolt, anyás sóvárgás, ez emészti Paulinát, ez lopja le a rózsákat arcáról, s ez teszi kívánatossá számára a halált.

És Seneca borzadva nézte az álmában gyermeket ringató asszonyt, akinek azért nem lehet élő gyermeke, mert őbelé szerelmes.

S ő gyilkosa ennek a szelíd asszonynak s a gyermekeknek, akik nem kelhettek életre, miatta.

S minden hiába: Fényes múlt, korlátlan hatalom, írott műveinek évezredekre szóló ereje, világhír, halhatatlanság. Ő, aki mindent közömbösen el tudott viselni, s mindenen felül tudott emelkedni, s emelt fővel és tiszta lelkiismerettel mert szembenézni élettel-halállal, felesége tönkretett életét tehetetlenül és megroppanva szemlélte, csak annál inkább, hogy Paulina oly nagy rajongással szerette őt.