Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 17.szám · / · Hajnik Miklós: Seneca
A kert bejárata előtt állt az uradalmi intéző, és izgatottan nézett az út kanyarulata felé. Harminchét esztendeje nem járt itt a gazda. S vajon meg lesz-e elégedve vele?
A rabszolgák kettős sorban voltak felállítva kétoldalt az út mentén. S ők is kíváncsian nyújtogatták a nyakukat.
A környékbeli falvak küldöttsége, papok, elöljárók s katonai parancsnokok csoportokba verődve élénken beszélgettek. Egyszerű vidéki emberek voltak, s ha jártak is Rómában néha-néha, ilyen nagy előkelőségnek - mint aki ma ideérkezik - közelébe sem juthattak. Hallani hallottak róla eleget, tudták, hogy az nagyon hatalmas, hatalmasabb talán a császárnál magánál is. De látni csak egy látta a várakozók közül, Rutilius Rufus, nyugalmazott testőrszázados. S ő vitte a szót:
- Igen, én jól ismerem őt, hisz ott teljesítettem szolgálatot a palotában.
- Beszéltél vele? - kérdezték többen.
- Igen... Azaz, hogy ő szólt hozzám. Mert hisz a császári palotában nem lehet úgy fecsegni, mint a községházán. Nem is lehet ám ott csak úgy megszólítani valakit. Ott az ember csak akkor beszél, ha kérdezik.
- Mégis, mit beszéltél vele? - kérdezte egy kíváncsi elöljáró.
- Én tulajdonképpen nem mondtam semmit... - felelte a százados. - Úgy volt. Én álltam a császárné ajtaja előtt. Ezelőtt tizennyolc esztendővel. Én álltam ott, igen. Igen, én voltam a szolgálatot tevő testőr, s ott álldogáltam a császárné termei előtt. S egyszer csak kilépett az ajtón Seneca. S ment gyors léptekkel a lépcső felé. Én pedig úgy tettem, mintha nem láttam volna. Mert nem jó az embernek mindent látni. S nyugodtan sétálgattam fel és alá. Ő azonban meghallotta a lépteimet és visszafordult, és az ő szokott erélyes hangján, de suttogva rámszólt: Te pedig hallgatni fogsz!
És a százados büszkén nézett körül. S az emberek tisztelettel tekintettek reá. Bizony, nem mindennapi ember, hisz ő beszélt Senecával.
- Jön! Jön! - suttogták a rabszolgák.
Az intéző kiperdült az útra. Nem tudta biztosan, hol kell neki most állania. És azt sem tudta, hogyan kell majd viselkednie urával szemben. Hisz ő csak egy vidéki gazdatiszt, Rómában csak egyszer-kétszer járt, nem ismeri a nagyvilági szokásokat. Nagyon félt, hogy valami baklövést követ el, s a hatalmas úr megfosztja jó állásától.
Az útkanyarulatban lovasok tűntek fel. Előrejöttek egészen a bejáratig, s ott felálltak. Majd szolgák serege következett, gyalog. Mögöttük nyolc-nyolc rabszolga egyenletes léptekkel hozott két kényelmes, függönyös hordágyat.
Szenvedő arcú, fáradt, szomorú szemű gyönyörű asszony feküdt az egyikben, a vánkosokra felkönyökölve. Erőltetett mosolygással fogadta a várakozók tiszteletteljes üdvözléseit. S a rabszolgák megállás nélkül vitték Seneca feleségét a kastély felé.
A másik hordágy megállt a bejáratnál. S kiszállt belőle egy törékeny testű, nagyon sápadt, beteges külsejű férfi. Arca borotvált, vonásai merevek, az első pillantásra nem lehetett volna megállapítani a korát. Lehetett volna negyvenéves is, de a valójában hatvanon felül volt.
Mint olyan ember, aki egész életében megszokta a nyilvánosság előtt való szereplést, kötelességtudóan, komolyan és nagy jóindulattal hallgatta végig az üdvözlő beszédeket, s lekötelező szerénységgel válaszolt is, röviden.
Aztán az uradalmi intéző kíséretében megindult a kastély felé.
Az emberek pedig oszladoztak a kapu előtt, mentek hazafelé, élénken beszélgetve. Meg voltak elégedve a nagy emberrel. Mindegyikük valami különös figyelmet tapasztalt részéről, ami éppen csak neki szólt volna.
A nyugalmazott százados volt a legbüszkébb:
- Láttátok, mindjárt megismert! Mert legelőször is felém bólintott a fejével. ugye?
*
Seneca pedig ment a kert széles útján. Harminchét esztendeje, hogy utoljára járt erre. S akkor is csak rövid ideig tartózkodott itt.
Pedig itt töltötte el egész ifjúságát, s itt nőtt fel férfivé. S most mégis idegen volt neki ez a kert.
Megállt, körülnézett.
- Miért nincsenek jobban gondozva ezek a platánok? - kérdezte mogorván. - Alig van levelük! S milyen csomósak az ágak!
- Gondoztuk, uram...
- Ah, dehogy! Ha rendesen felásták volna a földet körülöttük és szorgalmasan öntözték volna, akkor nem lennének ilyenek!
- Mindent megtettem, uram - mondta az intéző -, csakhogy már megvénhedtek ezek a fák.
Seneca nem szólt semmit. Eszébe jutott, hogy ezeket a platánokat ő ültette. S most már vének...
Régen járt erre. Azalatt a fák felnőttek s megöregedtek.
Lassan lépegetett a ház felé. Egy mezőcskéhez ért. Itt állt a hinta, amelyen annyit hintázott gyermekkorában.
- Miért szedted ki a gerendákat onnan? - rivallt az intézőre. - Persze, hogy a magad gyerekeinek állítsd fel a hintát, otthon, mi?
Az intéző megtörölte izzadó homlokát.
- Uram... Gerendák... Hinta... Igen, uram, emlékszem, volt az ott. De lehet annak már harmincöt esztendeje, hogy nem áll ott hinta. Hisz mikor idejöttem a gerendák már egészen korhadtak voltak, s a vasalkatrészeket megette a rozsda...
Seneca szó nélkül ment tovább a ház felé. Ingerült volt. Nem találta magát bele ebbe a kertbe, ahol minden megváltozott. Ifjúságát vélte itt feltalálni. S a kert vénebb, mint ő maga.
Az előcsarnokban, ifjúkori szobáinak bejáratánál egy öreg ajtónálló állott, reszkető tagokkal, vizes szemekkel.
Seneca az intézőhöz fordult, s gúnyosan kérdezte:
- Hát ez az agg csorvasz ugyan kicsoda? Igazán alkalmasabb embert nem találhattál volna ide! Hol szerezted be? A temetőből loptad el, az én tiszteletemre, mi?
Az intéző szólni sem tudott, úgy meg volt ijedve. Pedig evvel a szolgával kedves meglepetést akart szerezni az urának.
De a vén ajtónálló megszólalt, reszkető hangon:
- Ne ismersz meg?... Én vagyok Felició, gyermekkori játszótársad. Mennyi játékot ajándékoztál nekem! S mennyi csínyt követtünk el együtt!
S boldogan mosolygott urára.
Seneca megdöbbenve nézett reá. A fogatlan száj, szétfolyó szemek, kikopott haj és reszkető térdek. Ez, ez Felició, a kis fiú!
Mosolyognia kellett. Hisz elvégre, ez csak természetes. Megöregszik az ember, miután ostobaságokra fecsérelte életét.
Észre sem vette és megöregedett. Tegnap még hintázott a kertben s szaladgált a bokrok között a kis Felicióval. Fákat ültetett s álmodozott a nagyszerű jövőről.
Az álmok beteljesedtek, a fák felnőttek és kiszáradtak, s aggastyán a kis Felició. Más nem jöhet már, csak a halál.
S résztvevően veregette meg a vén Felició vállát:
- Öreg, menj haza. S egyél, igyál, pihend ki magadat. Nem a te lábaidnak való már a szolgálat.
S az intézőhöz fordult:
- Gondoskodjál, hogy mindene meglegyen, amit csak kíván. Elmehettek.
S egyedül lépett be az ajtón. S állva maradt egy pillanatig, kábultan.
Minden öreg háznak van egy különös levegője, amely csak az övé. Sajátságos, változatlan illatot lehelnek ki az ódon bútorok, s a mindig ugyanazon olajjal bekent padló.
És ez a jólismert illat, melyet harminchét esztendeje nem érzett, körülfolyta az öregedő férfit, s elkábította egy pillanat alatt egész sereg emlékkel, melyek agyában élettelenül hevertek ifjúkora óta, s melyeket ez a nekik ismerős légkör most egyszerre életre keltett.
S azok megrohanták őt hevesen, kíméletlenül, s visszavarázsolták számára a múltat oly aprólékossággal, oly határozottsággal, hogy úgy tűnt neki egy percig, mintha valóság volna. S leült a homályos szobában, lehajtotta fáradt fejét.
S a felébredt emlékek visszavarázsolták a sok idő előtt itt eltöltött életét.
Arra az asztalra támaszkodott, amelyen lázasan írt költői műveket éjjeleken, melyeknek csendjét csak a szélben ingadozó fák susogása szakította félbe, meg néha-néha egy-egy kuvik vésztjósló kiáltása, mely megborzasztotta, és a nagy fekete kutya időnkénti ideges ugatása, aki talán valamely kísértetet ugatott olyankor?...
Igen, ez volt az az asztal, melyen legelső ifjúságában írt verseket és tragédiákat.
Akkoriban még ifjú volt, telve sejtelemmel és érdeklődéssel az élet iránt. Óh, annyi kérdésre várta a feleletet, s annyi mindent szeretett volna tudni!
S elmúlt az élet, s ő most sem tudott többet, mint akkor, csak sokkal kevesebb kedvességgel és ártatlansággal nem tudott semmit. És már nem várt feleletet az örök kérdésekre. S unalommal tekintett vissza az elmúlt életre. S némely emlékénél megborzadt. Mily szörnyű, szörnyű, az ember élete!
Az élet legnagyobb része abban telik el, hogy az ember semmit sem csinál, a másik része pedig abban, hogy az ember rosszat tesz. S egész életében mindig mást tesz, mint amit tennie kellene, és egész másként él, mint ahogy élni szeretne. Egyik napról a másikra halasztja az ember, hogy: most, most, most végre élni fog!
S közben eltelik az élet...
Szórakozott szemei a jólismert bútorokat simogatták végig. Ezek között élt, mint ifjú.
S most, hogy az ifjúsága nagyon távol volt már tőle, és egy viharos és törtető élet küzdelmes esztendői kitöröltek szeméből minden ábrándot, szomorúan látta, hogy az ifjúkori szelleme megmaradt mindvégig, s ő a világbirodalom legmagasabb állásában is, a tekintély, a hatalom és a megállapodott kor nagyképűsége mögött is megőrizte magában a gyermekkor minden hibáját és minden vágyát.
Most látta, hogy az ember bensőleg nem öregszik. Csak az évekkel hatalomhoz jut, tekintélyhez s gyakorlatot szerez, hogy a maga állásának szerepét jól játssza. Megtanulja, hogyan kell beszélnie az emberekkel, hogy a maga tekintélyén csorba ne essék. A Sors a legmagasabb állásokba juttatta s mérhetetlen vagyonhoz, s ő pedig felvette a nagyképet, s megtanulta, hogyan kell azt viselni. De a lelke mélyén megmaradt a tizennyolcéves ifjú, aki először nézte a világot kételkedő érdeklődéssel s majd elbizakodott, majd megrettent szemekkel. És megmaradt a kisgyermek is, aki játszani akar, és azt akarja, hogy kényeztessék. Igen, és a csecsemő is megmaradt benne, hányszor, hányszor hiányzott neki, hogy most már nem sírhat, mert nincs senki, aki felvenné és elringatná.
S mindvégig, tulajdonképpen, képzeletben élt. És ezerszerte többet szenvedett a képzeletétől, mint a valóságos csapásoktól. Mert hisz a valóságos fájdalomnak vannak határai, a legkínzóbb fogfájás is megenyhül, az elvesztett gyermek utáni gyász is eltompul idővel, a száműzetésbe is beleszokik az ember, és nem érzi keservét. De várni a bekövetkezendő bajt s előre elképzelni szakadatlanul, az a legnagyobb gyötrelem. És ő tíz évig úgy élt, hogy nem tudta, mikor végzik ki, és tizennyolc évig úgy élt, hogy előre látta bukását, s napról napra várta. S reszketett önmaga szerencséjétől. Borzalommal látta, hogy az viszi, viszi ismeretlen magasságba, szédítő állásba, hihetetlen gazdagságba, befolyásba, hatalomba. S vitte, ragadta magával a szerencse, s ő nem tudott megállani a nyaktörő úton. Pedig tudta, hogy a vége csakis a bukás lehet, mely annál irtózatosabb lesz, minél magasabbról kell lezuhannia. Már irtózott a hatalmától és a mérhetetlen vagyonától. S visszakínálta Nérónak.
De Néró nem fogadta el.
*
Megtörten ült ifjúkorának szobájában Seneca. Üres szemekkel nézte a rég elfelejtett tárgyakat. Mindez már nem az övé. Pályája véget ért, s ő ott áll a szakadék szélén. S eddigi életének minden erőfeszítése és az összes emberek, akik szeretik vagy gyűlölik, és minden tette, amit elkövetett és minden hatás, melyet másokra gyakorolt: mindez együttesen, amit úgy hívnak, hogy sors, az fog most lökni rajta egyet, néhány nap vagy néhány óra múlva.
S vagy lezuhan a semmibe, vagy...
Görcsösen megmarkolta a szék karfáját. Érezni akarta a fa keménységét, a valóságot akarta érezni. Szeme hozzátapadt a tárgyakhoz. Igen, igen, ő él s itt ül gyermekkori szobájában. Igen, igen, ő él!
Mert olyan álomszerűen érezte magát! Túlságosan gyorsan értek meg az események. Azt hitte, hogy talán még néhány évet is eltölthet békés magányában...
Tudta ő jól, hogy nem vonulhat vissza, büntetlenül. Vannak emberek, akik, ha hallgatnak s nem mutatkoznak, félelmesebbek a hatalom birtokosainak, mint a nyílt ellenségek. S ő ezek közé az emberek közé tartozott, akik ha nem akarnak kormányozni, csak azért nem akarnak, mert másként akarnak kormányozni.
Az ő visszavonulása tiltakozás volt Néró ellen. Legalábbis annak látták az emberek. S nem jó tiltakozni az ellen, akié a hatalom.
De ő nem tehetett másként. Előbb vagy utóbb, úgyis összeütközött volna vele. Sokkal jobban ismerték ők egymást Néróval, mintsem hogy ne tudták volna, hogy kettőjüknek kicsiny Róma birodalma. S le kell számolniok egyszer, s ha egymást kímélni is akarnák, az már nincs egyikük hatalmában sem. Mert hisz a mögöttük csoportosult embertömegek már nem engednék.
Nem párviadal lesz ez, hanem gladiátormérkőzés. A nép mulat, lesz egy kis izgalom, s lesz miről mesélni.
Igen, igen...
Ez a szoba, a régi, kedves kis szoba... Miért is nem maradt itt mindvégig? Miért kellett kimozdulnia innét? Itt élhetett volna nyugodtan, mint egyszerű vidéki gazdálkodó. S békén maradhatott volna.
Ha lehetett volna...
És Seneca keserűen elmosolyodott.
Az emberek irigyelték őt egész életében, hogy ilyen szerencsés ember, olyan szerencsés ember!
S nem a legkisebb teher volt, hanem a legutálatosabb, az állandó, ostoba irigység.
Ha az emberekben volna igazságosság, értelem, és ha az embereknek volna szívük, nem gyűlölnék és nem irigyelnék azokat, akik kivételes hatalomhoz, vagyonhoz vagy hírességhez jutnak. Mert hisz ezek az emberek tulajdonképpen céltáblák minden gonosz indulat számára, bűnbakok, ha bármi szerencsétlenség történik a birodalom területén, babák, akikkel a nagy gyermek, a nép, kegyetlenül játszadozik, a társadalom kitaszítottjai ők, akikre szerepet erőszakoltak, s azt kell játszaniok, s nem élhetnek úgy, mint a többi emberek, sőt egyáltalán nem élhetnek meg, ha szerepüket nem akarják betölteni. S nincs semmijük az életből, csak a rájuk erőszakolt hatalomnak, vagyonnak, hírhedtségnek terhe, melyet mosolygó arccal kell viselniök, szerényen és kedvesen, mert különben rossz néven veszik tőlük az emberek, hogy egyáltalán még élnek.
Nagyon, nagyon nehéz élet volt az, amely ebből a kis szobából kiindult s most ide visszatért.
Nem kellett volna kiindulnia. Be lehetett volna fejeznie az életet harminchét esztendő előtt is. Hisz mindegy lett volna az. S megkímélte volna magát harminchét esztendő minden kínlódásától, utálatától s terhétől.
Hirtelen eszébe jutott gyermekkori barátja, Dionysos. Mennyit ültek ők itt, ketten, ebben a szobában! S beszéltek lázasan egymásnak, próbálták érteni az életet, melyet pedig nem érthet meg soha senki.
Pedig bizonyos, hogy az élet rejtélyeinek valami nagyon egyszerű megoldása van. Olyan egyszerű, annyira nyilvánvaló, hogy a bonyolult emberi gondolkodás nem képes felfogni. Titkokat keresünk ott, ahol nincsenek titkok. S csak azt látjuk meg, amit látni akarunk. És soha, sohasem látjuk azt, ami van, hanem csak azt, ami volt, vagy ami lesz.
Aki képes lesz csak egyszer, egy pillanatra meglátni a jelent a jövőtől és a múlttól függetlenül, az lesz az első ember, aki tudni fog valamit.
Furcsa, szomorú őrület az ember élete. Talán csakis akkor lát az ember, amikor szerelmes. Csakis akkor lát olyasmit, amit érdemes látnia: a szépséget csak szerelmes szemekkel látja az ember. S a szépség az igazi tudás, az igazság és az egyetlen valóság.
És talán a halál pillanatában lát jól az ember. Amikor utoljára körülnéz, akkor talán látja, hogy mi volt az, amit elhagy...
A halál pedig mindig egyforma közel van. Nincs időhöz kötve, sem korhoz. Bármikor, bárhonnan lecsaphat a halál.
Visszagondolt arra a sok-sok emberre, akit ismert, s akit elragadott már a halál. S mintha egyiküknek a halála sem lett volna természetes. Mintha a halálnak meglennének a maga külön szempontjai, hogy kiket vigyen el a földi életből. Mint a kertész, aki mindennap leszedi az érett gyümölcsöket a fáról, s az éretleneket még az ágakon hagyja, úgy válogat a halál is az emberek között.
Vannak, akik megérnek a halálra. Gyakran látni vélte ezt az emberek arcán, akik rövidesen azután meg is haltak. Ismerősök, rokonok, jóbarátok, amikor szelídek lettek, közönséges földi vágyak iránt közömbösek, elnézőek és mindent megértők, vagyis amikor olyanok lettek, amilyeneknek lenniök kellene, akkor meghaltak. Mint teljesen kifejlődött embereket, érett gyümölcsként leszedte a halál az élet fájáról, mely neki terem.
Aztán voltak olyan ismerősei, akik életük folyamán mindjobban elkomiszosodtak bensőleg. Ezek is meghaltak, amikor aljasabbak nem lehettek már. Ezeket talán mint rothadtakat szedte le a halál, s hajította el messzire, nehogy megrothasszák a többit?
Különös kertész lehet a halál...
Nyílt az ajtó. S belépett Paulina. Egy pillanatig állva maradt az ajtónál, míg szeme meg nem szokta a félhomályt.
Seneca felnézett reá. S hitvesének a belső gondoktól és szenvedésektől átszellemült arca fájdalmas érzést keltett benne ismét életre. Sokkal tartozott ő Paulinának, ennek a legnemesebb asszonynak, aki egész életét viruló ifjúságában hozzáláncolta, hozzá, a beteg öregemberhez s annak szörnyű sorsához a halál árnyékában.
Paulina csak őérette él és csak miatta él, ezt tudta jól Seneca. S ez a tudat volt az egyetlen igazán szép, amit élete alatt megélt. Csakhogy ez a tudat, most, hogy közel volt az ő halála, most rettentő teherré vált.
Tudta, hogy neki meg kell halnia. S ebbe belenyugodott volna. De hogy ezt az asszonyt is magával rántsa, attól irtózott. Hisz oly fiatal még és oly gyönyörű! Senki sem bántaná. Élhetne boldogan, az ő halála után, más, szerencsésebb, fiatalabb és gondtalanabb férj oldalán, akitől talán gyermekei is lennének... Hisz Paulinához úgy illenék a gyermek, az ő kedves, önfeláldozó, meleg anyai természetéhez!
De Paulina meg fog halni, amikor ő meghal, ezt biztosan tudta róla Seneca. S most már csak ezért rettegett a haláltól.
Paulina pedig megszólalt, s szelíd hangja lágyan csengett:
- Itt vagy? Kerestelek.
Aztán körülnézett a szobában:
- Milyen kedves kis szoba! Itt laktál, amikor kisfiú voltál?... Istenem!
És szeretettel simogatta meg a bútorokat.
- Régen voltál itt utoljára?
- Nagyon régen - felelte Seneca. - Nagyon, nagyon régen.
- Milyen kár, hogy nem jöttünk ide már előbb. Nagyon kedves hely ez. És én nem is tudtam, hogy ez a te szülőházad megvan. Sohse beszéltél róla.
- Elfelejtettem - felelte Seneca. - Igazán, egészen megfeledkeztem róla.
- Pedig ez a legkellemesebb nekem összes birtokaid közül. Ez a legegyszerűbb, a legcsendesebb... Én ezentúl legszívesebben itt élnék.
- Itt fogunk élni - mondta Seneca kedvesen. - Ha te szeretsz itt lenni.
- Itt fogunk élni - mondta Paulina örömmel. - Az lesz a legjobb. Itt lehet végre egyszerűen élni.
S kedvesen, szeretettel mosolyogtak egymásra. Mindketten pedig tudták, hogy most már nem az a kérdés, hogy hol fognak élni? Mert hisz az életük már nem az övék.
Paulina leült a férje mellé, s átkarolta annak nyakát.
- Fáradt vagy? - kérdezte.
Aztán megtapogatta férje homlokát hűs ujjaival, s aggódva nézett a szemébe.
- Mintha lázad lenne...
- Nem, nem... Csak elgondolkoztam a régi emlékeken. Tudod, eszembe jutott sok minden a gyermekkoromból. Annyi emlék! És minden már olyan messze van! Mintha nem is én lettem volna az, aki itt élt...
- Mesélj - mondta Paulina közelebb húzódva férjéhez -, mesélj nekem, ha nem fáraszt. Látod, azelőtt, olyan ritkán voltunk együtt. Te sohasem meséltél semmit ifjúkorodról. Nem is tudok rólad jóformán semmit, a régebbi időkről.
- Kiről meséljek? - kérdezte Seneca. - Azok az emberek, akikkel itt éltem, már régen meghaltak.
- Mesélj magadról, mikor kisfiú voltál...
- Amikor kisfiú voltam - kezdte mosolyogva Seneca -, akkor olyan voltam, mint egy kisfiú. Testvéreimmel és a szomszédok gyermekeivel együtt hancúroztam egész nap. Sokat ettem és jó étvággyal, és úgy aludtam... Olyan jól aludtam! Egyfolytában tíz órát. Igazán, ez az egy, a jó álom, amiért legfőképpen irigy vagyok a gyermekkoromra. Órák hosszat aludni egyhuzamban mélyen, s utána frissen ébredni... Ez a legnagyobb élvezet.
- Hancúroztál és aludtál - mondta Paulina mosolyogva. - Szép élet lehetett... De talán mást is csináltál?
- Igen - mondta Seneca elgondolkozva. - Olvastam. Sokat olvastam. Nagyon hamar megtanultam olvasni, azt hiszem, ötesztendős koromban. S attól kezdve elolvastam minden írást, ami a kezembe került. És volt itt könyv elég. Atyám, mikor megszüntette az iskoláját Rómában, ide vonult vissza véglegesen, s nagy könyvtárát is idehozatta. Horatius, Vergilius, Epicuros, Metrodoros, Herodotos, Cicero, Cato, Plinius, Attalus, Aischylos, Europides, Platon, Aristoteles s a többi nagy írók legjobb munkái mind megvoltak, és én mindet elolvastam.
- És nem értettél belőlük semmit - jegyezte meg Paulina. - Mert hisz ezek nem kisfiúknak való olvasmányok, úgy hiszem.
- Igazad van - bólintott Seneca. - Nem értettem belőlük semmit. Vagy legalábbis, nem azt értettem, amit ma értenék, ha újra elolvasnám azokat a könyveket. De talán jobban értettem akkor, talán az az igazság, amit a serdülő gyermek talál a könyvekben. Talán az az igazi értelme a könyvnek. S könyvének ezt az értelmét maga az írója sem ismerte. Mert hisz aki ír, az legtöbbször kifejlett ember, s amit ő mint magától értetődő dolgot mellékesen ír le, lehet, hogy egy ifjúi léleknek éppen az a fontos és érdekes. De ha más hasznom nem is volt ebből a rendszertelen, korai olvasásból, egy bizonyosan volt. S ez az egy többet ért, mintha teljesen megértettem volna azokat a könyveket. Mert nem értettem a könyveket, de túl a betűkön, szavakon és a számomra homályos mondatokon, megéreztem azokat az embereket, akik a könyveket írták. S rokonaimnak éreztem őket, egész közeli jóbarátaimnak. Az ő gondolatvilágukat szerettem meg, s megsejtettem azoknak az embereknek a fenségét, akik érzésekből és gondolatokból élő világot alkotnak. Hidd el nekem, Paulina, nincs, ami ennél több lenne a Földön. És ez az érzés azóta is megmaradt bennem. És csak azért, mert ifjúkoromban megéreztem azoknak a nagy emberi lelkeknek kétségbeesett vergődését a szépség és az igazság felé, csak azért tudok hinni az emberi lélekben. Büszke és gyönyörű a nagy emberi lélek, magával az istennel határos, s igazi hazája az egész világegyetem, a végtelen égboltozat, mely uralkodik a csillagokon, a Földön és a tengereken, s amelyben megszámlálhatatlan istenek lakoznak, az ő rokonai. És a nagy léleknek nincs kora, örökifjú, minden korszak az övé, s ő minden időben mindenkinek jóbarátja, aki ugyanolyan tiszta lélekkel közeledik feléje. S mikor eljön az az ünnepélyes nap, amely kiszabadítja agyagtestéből, akkor az istenekkel egyesül.
- Nincs halál... - mondta Paulina elmerengve. - Mondd, de most igazán mondd meg, mit gondolsz a halálról?
S feszült várakozással nézett férjére.
Seneca szelíden megsimogatta felesége lágy haját.
- Minek gondolsz ilyenekre? - kérdezte aztán. - Hisz neked még oly sok időd van a halálig. És te nem lehetsz tökéletesebb és szebb, mint amilyen vagy, mert nem hiszem, hogy valahol is lehetne olyan világ, melyben nem te lennél a legtökéletesebb.
Paulina lehajtotta a fejét, és könnyek futották el szemét.
Ő tudta, hogy közel van a halál.
Seneca lágyan simogatta az asszony haját. S halkan beszélt:
- Én azt hiszem, Paulina, hogy ez a nyomorúságos földi élet, ez csak egy szükséges átmenet egy sokkal szebb és jobb lét felé. Mint ahogy az édesanyánk méhe, amely hordozott kilenc hónapig, nem azért hordozott, hogy őbenne éljünk, hanem hogy mihelyt alkalmasokká váltunk rá, megszülessünk erre a világra, éppúgy a születés és a halál közötti idő, amit életnek nevezünk, egy új lét számára tesz alkalmassá. Egy egész új világ vár reánk, de előbb alkalmasoknak kell lennünk, hogy el tudjuk viselni annak a fényét. Mint ahogy csak akkor szülhetett meg az édesanyánk, amikor már annyira kifejlődtünk, hogy el tudtuk viselni a földi levegőt és az önálló táplálkozást. Én úgy hiszem, hogy az a nap, amit itt a Földön egy ember halála napjának gondolnak, az tulajdonképpen az ő halhatatlanságának a születésnapja. S akkor, a földi halál után, a természet feltárja rejtélyeit, az éjszaka, amely körülvesz, elenyészik, s tiszta fényt áraszt el, és semmi árnyék nem homályosít el, soha többé. És a tökéletes világosságban, a tökéletes szépségben és igazságban eszünkbe se fog jutni ez az árnyékélet, mint ahogy nem emlékezünk most arra az életünkre sem, amelyet anyánkban éltünk. Én hiszek a halhatatlanságban...
Paulina felnézett s komolyan mondta:
- Én hiszek a te halhatatlanságodban.
Hallgattak.
Seneca elgondolkozott, majd, csaknem félénken, kérdezte:
- És... A magadéban nem hiszel?
Paulina lehajtotta fejét s nem felelt.
Senecát szomorúság fogta el. Paulina nem hisz egy jobb létben. De hiszen akkor irtózatos lehet neki a halál. S újra kérdezte:
- Mondd, te nem hiszed?
Paulina felvetette a fejét. Okos, szelíd, szerelmes szemeit belekapcsolta Seneca szemébe s bátran mondta:
- Én nem akarok hinni az én halhatatlanságomban! Ha a léleknek örök élete is van, én nem akarok örökké élni! Én...
És a hangja most szenvedélyessé vált:
- Én... Ha te halhatatlan leszel és olyan, mint az istenek, akkor én az én lelkemmel a tiedbe akarok olvadni s benned megsemmisülni. Nekem nem kell sem élet, sem halhatatlanság. Én hozzád akarok tartozni mindig, mindig! Ha pedig a halál örökre megsemmisít mindenkit, akkor veled egy időben akarok én is megsemmisülni. Hogy az örök semmiben is együtt legyünk.
S Paulina boldogan, rajongva nézett férjére.
Seneca szíve összeszorult. Ezt az asszonyt magával kell vinnie a halálba. Pedig Paulina olyan szép és fiatal...
- Miért vagy szomorú? - kérdezte Paulina riadt aggódással. - Vagy nem szeretsz? Nem akarsz velem együtt lenni, örökké?
- De - felelte Seneca.
S ölébe vette Paulinát.
Paulina pedig szorosan átkarolta Seneca nyakát, s dúsfürtű fejét a férfi melléhez szorítva, lassan, boldogan sírdogált. Siratta az életet, melytől kínok és gyalázatok között kell megválniok. S boldog volt, hogy őket kettőjüket nem választhatja el soha többé semmi.