Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 17.szám
A nap delel. Virág, bokor aléltan szendereg.
Szirmok, levelek közt ilyenkor születnek az álmok,
Amelyek vándorutakra kelnek be-betérve
Minden szerelmes hajlékba egy éjre
Valahol csak boldog alvókra találnak.
S ilyenkor álmodnak kedveseikkel az emberek.
S tolonganak, összefogóznak az álmok, gabalyodnak, kuszálva, válva.
Sokszor egy pici-lábú ibolya-álom megbotol
Mig andalogva tipeg, hogy úgy tapossa halálra
Egy erőszakos jázmin- vagy orgonabokor
Vagy egy májusi akácfa tántorgó részeg álma.
Én az én álmomban az elmúlt éjjelen
Éles friss levegőt szívtam, mély erdei illatot
Sóhajtva magamba. Azt álmodtam, hogy a fejem
Az én fekvő kedvesem derekán nyugodott.
De karjaim két térde közé szorítva - óh édes csontbilincs, édes! -
S mikor tekintetem felkúszott törzse tetejéhez,
Pilláin át ő tikkadt kékjét sugarazta le onnan.
Ez biztosan egy fenyőfa álma volt. Valahonnan
Messze északról küldhette hozzám s égette belém:
Ahogy állt bódultan a déli verőn
Gyökerével két szikla közé pántolva -
S lágy bársonyos moha a sziklái
Között. S fent, tűlevelein, lángolva
Nézett keresztül a nap s pattogtak szikrái.