Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 17.szám
Egyszerűen nem tudok felelni arra, amit maga ír nekem. Az egy más gondolatkör a magáé, s az csendesen és tudatosan elhajlik az enyémtől, sőt éppen ott hajlik el, ahol az enyémmel egyesülnie kellene. Az egy külön fonál a magáé, egy külön fonál a világban, amelyhez hasztalanul próbálom odakötni az enyémet. Úgy vibrálunk ketten, ha illő ezt mondanom, mint két külön idegszál, egy fagyos végtelenben. Csak a fájdalmunk közös, ha ugyan maga is érez valamit. Egy este, egy nagy vacsorán itt Pesten, emlékszik? a lábához értem a cipőm hegyével, az asztal alatt. Sőt gépiesen, úgy mozgattam a lábamat a magáé körül, mint a kis kutya a farkát, ha örül. Ekkor maga azt mondta, hozzám hajolva:
- Hagyja el, ez olyan fájdalmas.
Mit mondana egy komolyabb esetben, lássa, erre gondolok, azzal a naiv és gyötrő kíváncsisággal, melynek mély fuvallata úgy jön rám vissza, mint egy légvonat az ifjúságom legelejéről. Nyilván találna egy szót, egy borzasztó szót, amibe beleőrül az ember, valami sóhajtásos szót, hogy úgy mondjam, valami martirológiából. Mert maga, biztos, a szavak művésze akkor is, mikor más rendes nők hallgatni szoktak.
Még meg kell mondanom azt is: úgy nézem az írását, azt a nagybetűs, gótikus kézírását, magam elé terítve, mint ahogy egy mappán, felrajzolva hosszú láncolatban, a hegyeket nézzük. A csúcsokon mind havak vannak. De hozzájuk tudom képzelni a sasokat! Ha maga azt tudná, milyen kár lesz értem! Holott, ki tudja, ha ez az önhitt és kérkedő természet, nem-e egy eredendő s első szokás bennem, mint ahogy maga a szokás egy második természet.
Mondja csak, lehet azt hinni, ha túlzottan is, de lehet azt hinni, amit ez a rettenetes Pascal talál ki az emberi értelem nyomoráról? Hogy tudniillik, szent hitén kívül, senki sem tudhatja, ha vajon ébren van-e vagy alszik, mert hiszen alvás közben is csak éppúgy hiszünk az ébrenlétben, mint egyébkor. Látunk, hallunk, mozgunk. Érezzük az idő múlását, ki is számítjuk olykor, szóval csak úgy teszünk, mint ébren. Ilyenformán, az élet egyik fele, ködökkel és illúziókkal, alvásban telvén el, ki tudja, ha az élet másik fele, amelyben ébren volnánk, nem-e egy ilyen másik, az elsőhöz hasonló álom, amelyből éppen hogy ébredünk, mikor azt hisszük, hogy alszunk.
No mondja csak! Az ilyen pyrrhoni doktrínákkal a szívünkben, vajon mit jelenthet az, hogy egyedül legyek az ágyamban ma éjjel, vagy maga megossza velem e fehér mezőt, zöld selyemdrapériám alatt?
Hát én nem bánom, angyalom, legyen ahogy maga ezt akarja, Annie, és minden úgy legyen, ahogy maga akarja. Csak magamról fogok írni szent kívánalma szerint, magamról mind a vérpadig, s nemcsak olyan elite frázisokat, ahogy mondja s ahogyan elegánsan lebecsüli művészi kétségbeesésemet. Ha csakugyan nem elég magának az a néhány hasáb, amit egy leendő művemről, ha szabad annak neveznem, a hangok és élmények tárházával, a hírlapokban olvasott, hát nem bánom, legyen. Tudjon meg mindent, amit csak lehet, amit egy magamfajtájú ember csak elmondhat elevenen, a halottas ágyáról. Ez megint egy egész hosszú vagy rövid éjjel, tintával, tollal, a szívemmel és magával! Le croirez vous? Micsoda hatalma van, így szőkén és messziről az ember fölött, aki szenved! Azt teszem magával, amit az ura tesz, csak egy másik póluson és egy másik végtelenben. Ő mind mélyebbre ássa, én mind magasabbra kaparom. "Hagyja az uramat", tanácsolja maga, "sohasem voltam a karjában, de még a kezében sem!" Lássa, éppen ez az, amire nem akarok gondolni, s amire nem szabad gondolnom. Maga olyan gyalázatosan kétértelmű, mintha szemérmes akarna lenni. No, hagyjuk ezt. Hát kezdem, mint egy egész hangversenyt egymagamban, magának.