Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 15-16. szám · / · Figyelő
Abraham Lincoln városában, az illinoisi Springfielden született negyvenöt esztendővel ezelőtt Vachel Lindsay, az élő amerikai költők közül a legamerikaibb. És mégis költő!
Rám így hat: jazz-zenekar, amelynek ideghasító lármája közepette felemelkedik valaki, akinek egészséges az arca, kék a szeme, határozott az álla és szót kér. Hol ökölbe szorítja a kezét, s a moralisták felháborodásával megfenyegeti az érzéki szenvedély rabszolgáit, általában a bűnösöket, hol pedig gordonkahangba lágyul a lelke, az ököl visszasimul tenyérré, a kar lehanyatlik, s az orgonahangból kiáradó végtelen szelídség nagyobb figyelmet kelt a jazzlármánál. Összetétele a Barnum-szerű cirkusztulajdonosnak, az ökölvívónak, a farmernek, a meggyőződéses demokratának, a presbiteriánus prédikátornak, a puritán lelkiismerettől megszállt reformátornak, de a ruganyos idegzetű egyetemi hallgatónak is, a pápaszemes professzornak, a könyvtáros hölgynek, aki Enerson transcendentalizmusán rágódik és a csavargónak, akinek mindenki a testvére, mert hiszen senki sem a testvére. S a léleknek ez a sokirányú, ellentmondó, furcsán, gyakran szinte érthetetlenül ható kisugárzása mégis egy fókuszban találkozik: a költői géniuszban.
Csak ez a felemás, lelki életében sekélyes és kapkodó Amerika szülhet olyan költőt, akinek idegrendszerében ennyiféle felszínes nyugtalanság vibrál, és mégis megtalálja a megfelelő költői kifejezés hangját.
Vannak angol kritikusok, akik Vachel Lindsayt tartják Amerika legigazibb költőjének. Az amerikaiak általában idegenkednek tőle, mert alkotásaiban és életében karikírozva látják azt, amit halálosan komolynak vesznek. Pedig Vachel Lindsaytől távol áll a karikírozó szándék. Olyan fanatikus, mint egy keresztes lovag, aki csakugyan hittel akarta felkeresni a szentsírt. Fanatikus mivoltánál fogva nem egy költeménye tragikomikusan hat. A gesztus ellentmond a célnak.
Tömérdek verséből egy kötetnyit vitt ki, "Collected Poems" címmel jelentette meg. A "Collected Poems" négyszáz oldalát is le kellene szűkíteni kétszázra, hogy tényleg egységes költői képet nyerjünk Vachel Lindsayről. De ez a kép frappáns, képzeletet foglalkoztató, idegeket izgató. Ezeket a nagyrészt széles ritmusban, lázas tempóban hömpölygő költeményeket nem lehet karosszékben olvasni. Vachel Lindsay költeményei hangot követelnek, nemcsak szemet, s akkor hatnak a legjobban, mennél szenvedélyesebben tudjuk fokozni a hangunkat. Ez alatt nem azt értem, hogy ezeket a verseket szavalni kell, vagy pedig ravasz színészi önfegyelemmel hangosan elmondani, sem álpátosszal, sem pedig a pátosz mellőzésével nem szolgáltatunk igazságot ezeknek a költeményeknek. Kell, hogy annyira egyéni élményünkké váljanak, hogy a szükségét érezzük annak a hangnak, amely méltó e versekhez, hogy a hangszálak fantasztikus érvényesülését stílusosnak találjuk, mert hiszen a versek tartalma, lüktetése megköveteli a hang felfokozását, szinte hisztériáját. Rainer Maria Rilkét hangtalanul, Vachel Lindsayt hangosan kell olvasnunk.
S ezek a sokszor szinte magafont követelő versek néha egyszerűen meglepetésszerűen megjuhászodnak, s sóhajba szelídülnek.
Legismertebb versei terjedelmesek, opikai hangúak, erős drámai mozzanatokkal, s a hozzájuk fűzött magyarázó sorokból megtudjuk, hogy a költő banjót, gitárt, hárfát, dobot, trombitát, szóval a kifejezett érzésnek megfelelő hangszert követel melléjük az elképzelt és szuggerált hatás kedvéért. Egyik legeredetibb alkotásának "General William Booth Enters into Heaven" a címe, s hőse az Üdv Hadseregének megalapítója: aki a mennyekbe száll, s az atyaúristennel találkozik. Csak a költőivé nemesedett puritán képzeletnek lehet ilyen romantikája. Mialatt William Booth a mennyekbe lép, hogy Jézushoz közeledjék, hol a nagydob szól, hol a fuvola, hol egy csomó hangszer együttesen, közben a szavak dörögnek és harsognak és ujjongnak, s végül a költő pusztán a szavak méla erejével érezteti a fenségességét annak a gondolatnak, hogy William Booth, aki világéletében a szegényekkel törődött, elérte célját, mert találkozott Jézussal, a szegények legfelségesebb barátjával.
And when Booth halted by the curb for prayer,
He saw his Master thro' the flag filled-air,
Christ came gently with a robe and crown,
For Booth the soldier, while the throng knelt down.
He saw King Jesus. They were face to face
And he knelt a-weeping in that holy place.
Are you washed in the blood of the Lamb?
"The Kallyope Yell" című hosszabb versében valósággal mennydörgésszerű hanggá formálódik az amerikai káosz. Ritmusa olyan, mint egy expresszvonaté, s a verset tulajdonképpen Lindsay előadásában kell hallani, hogy meglássuk benne a kitágult szemű, izmos karját felemelő, a barbár sóhajjal birkózó amerikai lelket. Egy helyt ilyenné fokozódik a láz, amely versbe kergeti a költőt:
Prophet singers will arise,
Prophets coming after me,
Sing my song in softer guise.
With more delicate surprise,
I am but the pioneer
Voice of the Democracy,
I am the gutter dream,
I am the golden dream,
Singing science, singing steam.
És amikor a csavargó szólal meg benne, aki szabad kolduséletével lázadozik az amerikai pénzjárvány ellen, akkor a Niagarára tekint, s a közeli Buffalo városára, ahol ólomszemű üzletemberek a gond rabjai. S az ellentét a Niagara nagysága és a dollárban didergő emberi lélek kicsinysége között a következő strófában fejeződik ki:
Within the town of Buffalo
Are prosy men with leaden eyes,
Like ants they worry to and fro.
(Important men in Buffalo)
But only twenty, miles away
A deathless glory is at play:
Niagara, Niagara.
A "Bryan, Bryan, Bryan, Bryan" című versben ugyan ki ne ismerne az amerikai politikai szenvedélyre, amely verssé tágul, s olyan erővel hat, mintha politikai hittel is lehetne az emberi lélek bányájába ereszkedni? Bryan több ízben amerikai elnökjelölt volt, s Lindsay politikai tradíciói ilyen hódolatban lángolnak fel:
In a nation of one hundred fine, mob-hearted, lynching,
relenting, repenting millions,
There are plenty of sweeping, swinging, stinging, gorgeous
things to shot about,
And knock your old blue devils out.
I brag and chang of Bryan, Bryan, Bryan,
Candidate for president who sketched a silver Zion.
Költészet ez? Nem bizonyos! Semmi esetre sem próza. Nevezzük amerikai költészetnek. Ha a hindu vagy az orosz jelző irodalmi távlatokat éreztet, miért ne lehetne ilyen ereje az amerikai jelzőnek is? Még nem költészet, de már nem próza. Átmenet. A vajúdó Amerikához illő.
S Lindsay, akinek "Kongo" versében megszólal a primitív néger ösztön a részegekről szóló versében, a csatornalélek bús hörgése, aki szülővárosát dicsőítő versében Lincoln emlékének úgy hódol, mint egy politikai egyházatya, ez a költő, aki a szektaszervezők csökönyösségével és a hozzájuk illő öntudatos daccal a poklok kínjával fenyegeti meg az erkölcsteleneket, tud tisztán költő is lenni, s a dalokat tudja félteni, a verseket, amelyek elvesznek, s amelyekről azt mondja, hogy sehol sincs otthonuk. "In Praise of Songs That Die" című versében így gyászolja a közönnyel halálra ítélt versek sorsát:
Ah, they are passing, passing by
Wonderful songs, but born to die!
Cries from the infinite human seas,
Waves thrice-winged with harmonies.
Here I stand on a pier in the foam
Seeing the songs to the beach go home,
Dying in sand while the tide flows back,
As it flowed of old in its fated track.
O hurrying tide that will not hear
Your own foam-children dying near:
Is there no refuge-house of song,
No home, no haven where songs belong?
O precious hymns that come and go!
You perish and I love you so!
Ebben a versben van zene, perspektíva, gondolat, költészet. Igazolja, hogy Vachel Lindsay nemcsak amerikai költő, hanem általában költő, akire érdemes figyelni másutt is.