Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 15-16. szám · / · Figyelő
Babits Mihályt megkritizálni, mikor az irodalomról vélekedik, valóban úgy hat előttem, mintha Hindenburgnak akarna valaki oktatást adni a hadviselésről.
Hogy mégis egy-két megjegyzésre vállalkozom itt, az Athenaeum második kiadásában megjelent könyvére, csakis az ő bátor biztatása ad rá merszet, hogy az eszmék tisztázása mindennél előbbre való.
Azon cikke közben jutott ugyanis eszembe egy és más, amely a magyar irodalmat a világirodalomba veti ki, s amely bár szókimondó, mégis úgy tetszik, bizonyos gyöngédségek és elnézések simítják el a kényes mondanivalóit, mint ahogy a szülők egészen sikerült gyermekekkel szemben elfogultak.
Különöset mondok. Babits Mihály véleménye, hogy az igazság mindenekfölött való és sajátom, hogy az elfogultságnak, ha nem is akkora, de szintén vannak jogai. Sokszor felhozza, rossz például, a franciák sovénségét. Ám én azt szeretném mondani: Ez az erő. Ez az uralom. És ha az a nép, amelyik szelleme elöl jár a világon, nem röstell elfogultságot, akkor mi, kis gyönge náció, ne röstelljük, mert áll az az angolra s más nagy népségre is, hogy beéri a magáéval, még ha silányabb is, a jobb, de idegen helyett.
Mármost paradoxnak hat ezzel szemben, hogy ha a következőkben éppenséggel nem a magyar géniusz elzárkózása mellett szólok. De igyekszem megértetni magam.
Nekem az az érzésem, hogy az a kettőség, amiben a magyar konokságot és vele szemben a másik sarkot, a mindenáron tanulni akarást beállítja Babits Mihály: valahogy menthető az előzőben és inkább gáncsolható az utóbbiban.
Hozzam például mindjárt Kazinczyt, akit Babits is említ, de a legnagyobb, talán hatásában századokra végzetes hibája nélkül. Mert más ellesni és alkalmazni valamit, és más szolgailag átvenni idegenből. De ennél is rosszabb, nem látni meg, hogy otthonunkban jobb anyagunk van felhasználandóul a nyelvünknek, mintsem mesterségesen kieszelni kellene kifejezéseket és szavakat. Ez a jóságos lélek egyszerűen nem nézett maga körül. Mert, ha hirtelenében nem is tudnám bizonyítani, biztos vagyok benne, hogy az eleven nyelv talán a paraszti, de kisvárosoké föltétlen, sokkal gazdagabb, fordulatosabb volt körötte s süket volt iránta.
Bele mernék menni valami szó, vagy frázistörténeti bizonyításba, igazam mellett.
Ezzel szemben pedig, édes istenem, ugorjunk a mába. Hiszen éppen a Babits Mihályok eléggé sohsem méltatott érdeme, a ma munkája a magyar nyelv kiteljesítésén, a kazinczyak jóakaró vétke híján, amely ezt korrigálja.
Ám, nem lelünk-e mai kis kazinczyakra a brettli irodalom veszedelmes hatású művelőiben, akiknek nem bírnak szájukra egyengetődni a legtalálóbb, legkitűnőbb magyar szavak, ami még kisebb veszély, de a legfordulatosabb kifejezések, amik aztán a magyarkodók ellenkező véglete által nyugatoskodással vádolt Babitsok révén válnak közkeletűvé. Tegyük hozzá, nem sok hálára.
Babits Mihály szerény, ez a dolog veleje, sőt igazságtalanságig az, saját maga és néhány hasonló lélek érdeme iránt ebben a szerénységben. Míg annál könyörületesebb a nemzetieknek nevezett fogyatékosságokkal szemben.
Nem hívja őket saját nevükön bűnöknek. Akaratgyöngeségnek és a megpróbáltság kiábrándultságának jelöli a jóravaló restséget és a könnyen megalkuvást. Az afféle jó Mikszáthosat, amiből az olcsó siker támad benn és kinn is, holott nélküle megszerezhető és valódi lett volna.
Engedje meg nekem Babits Mihály ezt a pár szót, akár az egyszeri mendikásnak, aki azt mondta tanítójának: Ha csak így nadrágolsz el, uram, akkor holnapra elfelejtem és én járok rosszabbul, mert megint csínyen érsz, és megismétlődik a büntetés. Persze, ha csak a mester szerető kezétől érné ez a bűnöst.
Így van. Az ítélkező Babits Mihálynak nem fog elég epésen a pennája. De ez legyen a legnagyobb kétségbeesésünk.
Mert fog a költőé, az észrevevőé, az értékmegállapítóé.
Én azt hiszem, amit Vörösmartyról írt, olyan áldásos, jótékony valami irodalmunkban, mint a permeteg a tikkadt vetésre. Mikor annak idején olvastam, mintha boszorkánynyomástól mentesített volna. Ahogy stilisztikák, retorikák, irodalomtörténetek rettentő posványa párolgott el körülem, ami meg tudja utáltatni a zseni adta gyönyörűséget, akár holmi ronda bűz a legízesebb falatot.
Valóban úgy érzem azóta is, hogy többet árt a silányak elismerése, mint az érdemesek gáncsa. Hiszen a nagyra emelt, akadémikus Vörösmartynak enemű sikere látszott nekem szinte valami kaján végzetnek, igazi, mondhatni félreismertetett nagyságán. És nem mondok sokat, hogy meg lehet indulni azon a szeretetteljes, szinte fellelkesítő munkán, ahogy Babits Mihály kihántja nekünk, visszaadja nekünk üdének, hatalmasnak, Vörösmartyt, a költőt, sőt az embert jeleníti meg úgy, ahogy csak, mondjuk ki, az teheti, aki a géniusz új nagyidejének zászlaját emeli szintén, s lobogtatja nyilván nem egyhamar érkező felé.