Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 15-16. szám
Madárzengés, hajókürt, távol induló élet...
A magány börtönében a búra fölérez a lélek.
Hajnali ég az ablakon túl opálosan dereng.
A szív beteg beszédét szomjan issza a csend.
Hajnali csend! ezer neszből szüremlő enyhe szender,
a mellett duzzasztó sirás benne kitörni nem mer...
...A könny az éjnek gyermeke, hajnalban halkan elmén.
Hajnalban élni kezd a múlt az ég opálszín selymén.
Selymes ujjal megérint nevető gyermekséged,
az első tavasz illata, mely megborzolta véred,
tünt ifjuságod társai - benépesül a reggel -
testvéreid, a kedvesek, fénylő gyermekszemekkel
s apád, anyád - csak fájjon - ifjabban, mint te mostan
s a többi is - szeretted - mind ott tolong a sorban...
kinek legélted adtad és reszkető szived
eldobta már, elúnta, nézd, arca kőhideg.
Ó nézd, a hervadás-halál hogy végiggázol kerteden!
virúl-e még virág, hol annyi fájdalom terem?
van-e varázs elűzni minden gyötrő lidérced?
...Hallga csak! drága nesz kél: a gyermeked fölébred.
1924. június.