Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 15-16. szám · / · Kassák Lajos: Egy ember élete
Belémfészkelődött a hiúság és a gyanakvás. Ahelyett, hogy a testi növekedésemmel és szellemi látóköröm tágulásával egy időben a világban való ésszerű elhelyezkedésem is egyre tűrhetőbb lett volna, mind inkább félénkebb és félszegebb lettem. A dolgok jelentősége megkettőződött előttem, és semmibe sem mertem belekezdeni, semmihez sem mertem hozzányúlni, anélkül, hogy az eshetőségek jó és rossz oldalát szinte beteges pontossággal fontolóra ne vettem volna. A fehér mellett mindig ott láttam a feketét, és a jó mellett mindig megéreztem az elrejtőzött rosszat. Ez a nagyoskodó természetem egyre inkább elszakított az inastársaimtól, belekeveredtem a segédek társaságába, de ott sem találtam meg a kellő helyemet. Anélkül, hogy valaki rámszólt volna, vagy figyelmeztetett volna, esetlennek éreztem köztük minden mozdulatomat, és ügyetlen elszólásnak hangzott vissza a fülemben minden szavam. Néha úgy voltam, hogy búskomorság környékezett, máskor pedig, hogy eltakarjam természettől való félszegségemet, vad kiruccanásokba tévedtem bele, amiket hamarosan mindig megbántam, gyerekesen szégyelltem magamat miattuk. S még sokáig, nagyon sokáig fejemben jártak annak a lánynak a szavai, akivel először volt szerelmi dolgom. Azt mondta: "Te most elveszítettél valamit az életedből, amit sohasem fogsz tudni pótolni!" - Az egyszerű és tiszta értelmét nem tudtam ezeknek a szavaknak, de éreztem, hogy van valami elrejtve bennük, ami igazság. Figyelő természetemmel észre kellett vennem, hogy attól az éjszakától kezdve egészen más lettem, mint amilyen eddig voltam. Vágyakoztam azokra a pillanatokra, mert úgy éreztem, hogy tőlük az élet fog megsokszorozódni, s most láttam, hogy éppen maga az életem az, ami megszürkült, megfogyatkozott bennem. Utána napokig szinte állati szomorúságban éltem. Puha voltam és érzéketlen, s néha minden ok nélkül átfutott rajtam valami belső remegés, mintha hideg vizet öntöttek volna keresztül rajtam. Ez egy olyan ösztönös utánaremegése volt annak a lázas, sok érzésnek, ami akkor élt bennem, s ezzel kapcsolatban akkori gondolataim is újra felvetődtek a fejemben.
- Valamit elvesztettél magadból! - gondoltam, s ez később annyira fejlődött, hogy minden olyan cselekedetem előtt, ami nem tartozott mindennapi szokásaim közé, azt mondtam magamnak:
- Vigyázz, valami szerencsétlenség fog érni!
S kifejlődött bennem valami tárgytalan félelem a magasságtól, s valami vak irtózás a víztől. Azelőtt mindennek a nyomát sem vettem észre magamban. Minden meggondolás nélkül felmásztam a síkos jegenyefákra egy rongyos verébfészekért, anélkül, hogy a lepottyanás lehetősége csak egyszer is felvetődött volna bennem. S emlékszem rá, milyen vakmerőségekre vállalkoztam egy galambfészek kiszedéséért, mikor a kórházba jártam dolgozni. Háromemeletes lapos tetejű épület volt a kórház, s fönt a legfelső fríz alatt tégla alakú, mély lyukak voltak a falban, ahol a gondnok fehér törökgalambjai fészkeltek. Nagyon szerettem volna legalább egy pár fiatalt szerezni ezekből a törökökből. Fölmentünk a lapos tetőre, a fiatal inas ráült az alsó lábszáraimra, és én egészen ágyékig kihajoltam a mélység fölé, hogy a lyukakba bekotorhassak. Ezt nagyon sokszor megcsináltam, anélkül, hogy csak egy pillanatra eszembe is jutott volna valami a galambokon kívül. S most éjszakánként gyakran eszembe jutnak ezek a dolgok. Az egész kép megjelenik előttem, látom a szörnyű mélységet, és elfog a félelem, hogy verítékes lesz tőle az egész testem.
S eljött a nyár, s amit azelőtt annyira szerettem, ha csak lehetett, elmaradtam a fürdésektől. Tudtam úszni, sohasem fuldokoltam, s mégis megfogamzott bennem a vízbefúlástól való irtózás. A vasúti kőhidak alá jártunk fürdeni, a híd kiugrójáról szoktunk fejeselni. Mindenki élte a fiatalság szilaj nyári életét, s nekem nem volt bátorságom, hogy a magam erejéből egy ugrásra is vállalkozzam.
- Gyere ugrani! - mondták a többiek. - Mi van veled, hogy ott heversz a homokban?
- Majd megyek, most jó itt is!
Egy ideig még visszatarthattam magam, aztán megint hívtak.
- Gyere, olyan, mintha langyos vajba ugrana az ember!
El kellett indulnom a híd felé, pedig biztosan tudtam, hogy most fogom az utolsó fejest ugrani. De nem akartam, hogy gyávának lássanak.
Fölmentem a kiálló részre, és meztelenül még álldogáltam a kövön, a napfényben, mintha süttetném a testem. Pedig csak az ugrásra nem tudtam rászánni magam. Ezen a helyen régente fahíd volt, s a víz feneke most is tele kiálló fatönkökkel. Mi mindenféle szerencsétlenség történhetik itt az emberrel! De mégis, nincs kibúvó, ugrani kell. Eddig csak fejest ugrottam, de most elszántam magam, hogy bukfencet vetek, hogy lábbal érjek a vízbe.
Ugrottam, a lelkemben fölizzott félelemmel, s mikor a víz alá értem, kinyitottam a szemeimet. És lejjebb ereszkedtem, s a szürke homályban megkerestem az oszlopmaradványokat. Mint a megvasalt vadállatokat, megtapogattam a csipkés, hegyes testeket, aztán fölmenekültem a víz színére. Semmi kétség nem volt az iránt, hogy ezek az ellenségeim lesnek rám, s hogy most megint csak véletlenségből sikerült előlük megmenekülnöm. Kimentem a partra és felöltöztem.
Tudtam, hogy vigyáznom kell magamra, mindentől óvnom kell magamat, ha életben akarok maradni. Pedig élni akartam. Mert hiszen csak itt, ebben a világos életben éreztem magam biztonságban. Ami valamennyire ismeretlen volt előttem, az ellenségem volt. S anélkül, hogy arra valakinek figyelmeztetnie kellett volna, a galamblopásokat is elhagytam. És egyáltalában nemigen érdekeltek a galambok. Ami eddig megmaradt belőlük, azokat most egyenkint szépen eladogattam. Mert mi volt az a pénz, amit borravalókból tudtam összeszedni? Vera már egészen, igazán szeretőm volt, s ha ő kért tőlem valamit, azt mindig elhoztam. Mindent megtettem neki, ha szépen megkért, de szeszélyesen nem engedtem játszani magammal, s ha kötekedő volt, akkor összeverekedtünk.
- A fene törje össze a csontotokat! - kiabált ilyenkor az öreg Spanger. - Mit ordíttok itt a fülembe, mindjárt rátok gyújtom a házat!
Összebékültünk, hogy aztán megint kikezdjünk egymással, s megint jóra forduljon minden. Ez a marakodó szerelem volt az, ami mostani életemet kitette. Rendesen bejártam a műhelybe, de már nem annyi örömmel és kíváncsisággal, mint inkább csak megszokásból dolgoztam. A munkámmal azért mindenki meg volt elégedve. A mester vett még egy darab szőlőföldet, s jóformán egyedül vezettem a műhelyt. Esténkint bevitt a szobájába, s mint valami munkavezetővel, tárgyalt velem. Néha az asszony is bejött, s ő még mindig nem mondott le arról, hogy célzásokat tegyen rám és a lányára, akit mindenáron nekem akart fölnevelni.
Ilyenkor meggyávultam és szökni szerettem volna.
A mester okosabb volt mindkettőnknél, ő sohasem ártotta magát ebbe az ügybe, hagyta, hogy összevissza kérdezzük és hazudozzuk egymást, s közben mindkettőnket kihasznált a maga előnyére. És én százszor inkább hagytam magam agyondolgoztatni, mintsem hogy két szót kelljen szólnom ezzel a sovány és pókszerű asszonnyal.
Egy este váratlanul ezt mondta:
- Máma itt volt valami cigánylány a kapuban és a gyerekeknél utánad kérdezgetett! Csak nincs valami dolgod ezekkel a szemetekkel?
Nem tudtam, mit feleljek. Délután kint voltunk valami munkán, s talán akkor kereshetett a Vera. De mit akarhatott, s egyáltalában mit akarhat tőlem ez az asszony? Bántott, hogy hívatlanul mindenki beleavatkozik az életembe, elszántan rá szerettem volna ordítani.
- Én nem törődöm semmivel - mondtam hidegen és visszautasítón. - Hogyan tudhatnám azt, hogy miért keres itt engem valaki, ha nem is beszélhettem vele?
Az asszony lemondóan intett:
- Azt hiszem, te se leszel jobb a többi újvári legényeknél! Mintha az ördög szállta volna meg ezt a várost, itt minden összekeveredett!
És ettől a naptól kezdve észrevettem, hogy az asszony egyre inkább elhidegedik tőlem, s a nyápic lánya elmegy mellettem, hogy alig fogadja a köszönésemet.
Akkor este találkoztam a Verával, s megmondtam neki, hogy ne járjon a műhely elé, mert azzal nekem csak kellemetlenséget okoz. Mintha nem értette volna meg, amit mondtam neki:
- Hát neked az kellemetlen lehet, hogy a szeretőd vagyok? - kérdezte, s a nagy fekete szemei majd elnyeltek. - Hát kinek van itt még cigánylány szeretője? A cigánylányokat nehezebb elcsábítani, mint ezeket a zsidókat meg urakat, s te szégyenled magad?
- De hát mért kellene mindent dobra ütni? - mondtam. - Én este eljövök hozzád, s akkor nem parancsol nekünk senki! De a nappal azért van, hogy dolgozzon az ember!
Kint csavarogtunk a vásártéren a hajóhinta körül, s a lány szokatlanul vad és kötekedő volt ezen az estén.
- Ha nem szeretsz, akkor elmegyek tőled! Ilyen gyereket, mint te vagy, még kaphatok magamnak!
- Megbolondultál? - kérdeztem szinte már ordítva.
A lány szembe állt velem.
- Megbolondultam! - mondta -, s most itt hagylak a fenében, hogy többet rád se gondolok!
Megmarkoltam a blúzát, és fölemeltem a másik kezem, hogy az arcába üssek. A félhomályban mint valami meleg, tiszta fém ragyogott a bőre. Megállt a kezem. Szép, mindennel megbékítő volt ez a lány, vártam, hogy szóljon valamit, hogy egyetlen szavára egészen mellé törjek.
Hallgatott és remegett a teste.
Nem bírtam magammal, beleütöttem az arcába.
Hangtalanul elrántotta magát tőlem, s az ócska selyemblúzának egy része benne maradt a markomban.
- A mi Istenünk letöri ezért a kezeidet - mondta s elment tőlem.
- Vera!
Nem nézett vissza, megigazította a blúzát, odaállt a bűzös acetilénlámpák alá egészen a hinta korlátjához.
Én távol, egy fának támaszkodtam, és nagyon üres és szomorú voltam. Mért bántottam ezt a lányt, mikor igazán semmi harag sem volt bennem ellene. Mi lesz most? Ha ő valóban elmegy tőlem, akkor egészen egyedül maradok, nem lesz senkim, akihez őszinte lehessek, s aki az én őszinteségemet megértené. Az anyámmal jóban voltam, de többé már őt sem láttam a régi szemeimmel. És mit értettek volna meg mindebből az inasok, és hogyan állhattam volna oda panaszaimmal a legények elé? Ők sokat beszéltek a lányokról, de ők hősök és győzők voltak mindig. Nekem még ebben sincs meg a kellő tekintélyem, s csak ezért történhetnek meg velem így a dolgok.
Végre is segéd szerettem volna lenni. Mióta az iskolából kimaradtam, sohasem jutott eszembe, hogy könyvet kellene a kezembe venni, talán már írni és olvasni is elfelejtettem, és sohasem bántam meg, hogy inasnak mentem, de hiába, egyszer már jó lenne, ha ennek is a végére érnék. Már ez is csak nyűg és teher volt az életemen. Kiszabadulni minden fegyelem alól! Mostanában sokszor éreztem, hogy minden eddigi elhatározásom és cselekedetem csak azért volt, hogy nagyobb terekre juthassak ki magammal. És újra kezd összezsugorodni körülöttem a világ.
Álldogáltam a sötét fa alatt, és néztem a megvert lányt, és szerettem volna visszahívni, és kívánkoztam utána, mint a kiéhezett az eledel után.
S az már nem állt ott egyedül. Az egyik hintáslegény játszott vele, s ő gondtalanul, hangosan nevetett.
Később bebújt a korlát alatt, s odaállt a verkli elé, keverte a kurblit, s a rozoga alkotmány sírt és vonított a keze alatt.
Ha most segéd lettem volna, bizonyára odamentem volna a hintához, s valami bolond vagy verekedést rendeztem volna. De így csak tehetetlenül összetörhettem, egészen magamba csuklottam. Egy ideig még ott lődörögtem a téren, mintha süket és vak lettem volna, nem láttam az embereket és nem hallottam a pukkanó és visító hangokat.
Aztán mindenről lemondtam és elindultam hazafelé.