Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 15-16. szám · / · Kassák Lajos: Egy ember élete
Elveszett embernek éreztem magam. Belekerültem valami sodrásba, ami most rángat ide-oda, s kerestem azt a bizonyos szalmaszálat, amin kimenthetném magam. A nagy függőlámpák beestek a szemembe, és összezavarodott bennem a tiszta nap és a fehér csillagok emléke. Mit kezdjek itt magammal, a környezetemmel és az egész életemmel általában? Féltem a lármás, bajszos emberektől, de azok mintha észre se vettek volna bennünket. Itt mindenki testvére volt a másiknak, vagy lehet, hogy valamennyien annyira idegenek voltak egymásnak, hogy meg se látták egymást. Az emberek tekintete elveszett a füstben, s a lányoknak csak a mezítelen húsa világított.
Szólni akartam a Rozsdához, s ő már nem volt mellettem. Ő már otthon érezte magát ezen a helyen. Nem voltak rajta fékek, amik ütötték s lenyomták volna, mint ahogyan engem lefékeztek valami láthatatlan erők. Lehet, hogy itt nagyon is meglátszott bennem a gyerek, akit még nem kell komolyan venni, akit meggondolás nélkül elkezelnek, akit csak a buta kíváncsiság köt a dolgokhoz, s aztán elveszik, eldobálódik, anélkül, hogy csak nyom is maradna utána. Az a félszeg darabosság, amit eddig csak a mozdulataimban vettem észre, az most az érzéseimben és gondolataimban is nyilvánvaló lett. Terhes voltam valamivel és kényelmetlen, és szinte elbírhatatlan voltam önmagamnak is.
Leültem az egyik sarokba és örültem, hogy senki nem törődik velem. Éreztem, hogy messze, nagyon messze vagyok ettől a szobától.
Egy kövér, vörösre borotvált ember jött hozzám.
- Akarsz valamit inni? - kérdezte. - Nem kápolna ez, itt nem lehet ingyen üldögélni.
Elkábultan dadogtam:
- Inni akarok persze! Hozzon valami jó erőset!
Az ember grogot hozott két magas pohárban.
- Iboly, gyere, segíts ennek a gyereknek!
Mi fog történni velem, nem tudtam. Néztem ezt az ordító, vastag embert, és nagyon utálatosnak találtam. Még mindig előttem állt, markában rázta a pénzt, amit tőlem kapott, a hasán nagyszemű ezüst lánc ugrált. Olyan volt, mint valami cirkuszigazgató, s én most úgy láttam körülötte az embereket, mintha nyüzsgő, rugdalódzó lovak lettek volna, akiknek ő parancsol, mindenki az ő tekintetébe van belekötve.
Egy kék selyeminges lány jött mellénk, s az ember azt mondta neki:
- Segíts ennek a legénykének, de vigyázz rá, hogy el ne vesszen!
- Tessék, üljön le! - mondtam a lánynak, s eléje toltam az egyik poharat. - Igyuk meg, aztán rendelek újra.
- Kis pubi, most vagy itt először? - s a szája röhögött, és a szemei egészen behúzódtak a fejébe.
Hirtelen nem tudtam neki válaszolni, s aztán mégis azt mondtam:
- Igen!
Ittunk. Komisz, erős szesz volt, alig bírtam két-három kortyot lenyelni belőle. A tüzes folyadék, mintha sűrűn összeállt volna, mintha beledagadt volna a torkomba. A lány a felét lenyelte egyszerre, s megint nevetett:
- Semmi! Egyszer mindent kezdenie köll az embernek. Add ide a kezedet! Milyen tompa, erős ujjaid vannak!
Lassan nekibátorodtam:
- Akarod, hogy rendeljek még?
- Buta, ne siess úgy, ha nincs itt az a dromedár, ne költsd a pénzed! Köll a fenének ez a vitriol!
- Én se igen szeretem, de ha már mulat az ember! - mondtam fölényesen, és egyre büszkébben és hangosabban beszéltem. Jól esett, hogy ez a lány ilyen egyszerűen és pajtáskodón ül mellettem. Fölébredtek bennem a megriadt ösztönök, s szinte túlzottan könnyedén és biztosan viselkedtem. Szerettem volna, ha a mocskos falak egy pillanatra leomlanak körülöttem, hadd lássák meg minél többen, hogy hol vagyok, és milyen nagyszerű, bátor ember lett belőlem.
Rozsda ott volt a szoba közepén, nagy társaságban, és egy lány ült az ölében. Egészen megfeledkezett rólam. Időnként felé villantottam, de nem ébredt fel bennem az irigység, csodálatosképpen ezen a helyen nyugodt és mindennel jóllakott voltam. Az ordító meztelenség, amit láttam, nemhogy fölzaklatott volna, de lehűtötte a vérem, s inkább csak a barátjának vagy éppen a fiának éreztem magam annak a lánynak, aki mellettem ült, mint a szeretőjének.
- Gyerünk, gyerünk! - ordította a kövér ember. - Lányok, mi lesz a bolttal?!
A csoportok megmozdultak és lármásan, dülöngélve szállingózni kezdtek a szobából. A lányok durván káromkodtak, hogy így öltözetlenül kellett keresztüljárniok az udvaron. Nem egészen tudtam, hogy mi történik körülöttem, inkább csak sejtettem a nagy jövés-menés értelmét.
- Gyere! - mondta a lány nekem is. - Nem engednek üldögélni bennünket. Van pénzed?
- Valami három koronám!
Megfogta a kezemet s indultunk kifelé. Valami buta értelmetlen nótát énekelt, mintha örült volna valaminek, de lehet, hogy csak én hallottam így az egészet. Bennem valóban volt valami félénk öröm, nemsokára mindent kipróbált, igazi ember lesz belőlem. Szinte fejetlenül mentem a lány után.
Az udvaron egy karon petróleumlámpa égett, fölismerhetetlen alakok mozogtak a homályban.
A lányon átfutott a hideg borzongás, befutottunk egy ócska szobácskába. Itt is pislogott valami lámpaféle, alig világított előttünk. A szobában egy ágy, egy asztal, két szék, egy sublót és egy dívány volt az egész bútor. Minden idegen és komor volt, mintha börtönbe kerültem volna, nem tudtam fölmelegedni.
A lány megfogta a nyakamat és a díványra húzott.
- Voltál-e már lányoknál? - kérdezte. - Olyan fiatalnak látszol!
- Nem! - mondtam. - Én még egészen tiszta vagyok.
A lány belehajtott az ölébe és szeretettel dédelgetett.
- Milyen nevetséges az, hogy ti gyerekek hogyan kóstoltok bele az életbe! Tudod-e, hogy én már régen a te anyád lehetnék, s most eljöttél hozzám, mint valami rablónak a barlangjába, hogy elvegyem a tisztaságod. Minek jöttök ti ide, mennyi sok szép fiatal lány él a világban!
Néztem rá és zavaros, megfoghatatlan érzések dolgoztak bennem. Most megláttam, hogy ez a lány csakugyan nagyon öreg és elfáradt volt már. Az arca tele volt festékkel, és az egész teste olyan puha volt, mintha vattával lett volna bélelve. Nem volt az tiszta, odaadó öröm, ami most bennem élt, de ahhoz mégsem lett volna erőm, hogy fölkeljek és elmenjek innen. Elvesztem, még mielőtt valami történt volna velem. Olyan voltam, mint valami áldozati bárány, akinek már csak sorsszerű rendeltetése van.
- Mert a lányok buták és nem engednek magukhoz! - mondtam. - Mi pedig nem bírunk tovább magunkkal... el kell jönnünk ide hozzátok.
A lány rázta a fejét.
- Te még nem érted az életet! A lányoknak igazuk van, és így kell, hogy ők állandóan féljenek tőletek. Ha elmennek veletek, akkor elbuknak és mindenki megveti őket. Nekimehetnek a víznek vagy ide kerülnek ebbe a pokolba, ahol már csak kapca az ember!
- Te is így kerültél ide? - kérdeztem. - Mért nem vagytok ti is olyan erősek, mint mi?
- Minden lány azért került ide, mert valamikor egyszer az életében igazán szerelmes volt! Ide jutottunk, mert egyszer odaadtuk magunkat valakinek, s aztán azért is, mert nem volt kenyerünk, mert aztán már mindenki beleakad az emberbe.
Nagyon szomorú és érzelgős volt.
- Ha keresni fogok, szívesen adok neked minden héten valami segítséget! - mondtam. - Ha akarod, nem köll mindig itt maradnod. Nesze, most is adok egy koronát. S ha akarod, nem is csinálunk semmit, és odaadom mind a három koronámat!
- Bolond, ostoba kölyök - mondta a lány nevetve, és eszelősen játszott velem, összevissza hempergetett a díványon.
Kint az udvaron valaki tapsolt a tenyereivel.
- Az isten döglessze meg őket, már hívnak - mondta a lány. - Milyen egy vacak élet ez az egész!
- Menjünk, én nem bánom! Odaadom a három koronámat!
A lány ölében voltam, és csókolt és nevetett fölöttem.
- Ha már itt vagy, nem engedlek el galambom!
Elborult velem a világ. No most, most. Úgy éreztem, életem legnagyobb pillanata következik. És hagytam, hogy történjen velem, aminek történnie kell. A ruha mintha lemállott volna rólam, ott álltam mezítelenül a fényben, és a lány magához vett, és azt hiszem, hogy a következő pillanatban elvesztem magam és többé semmiről sem fogok tudni semmit. De még itt sem tudott elveszni bennem a balgaságtól félő s a mindent ellenőrizni akaró természetem. Ahelyett, hogy belevesztem volna valami kábultságba, egyre józanabb lettem. A lány nevetett és együgyűen duruzsolt nekem, s én józanul ébren voltam s arra gondoltam, milyen egyszerű és magától értetődő minden a világban. Életemben most először csinálok valamit, s mindezt mintha már régen ismertem volna, a számomra nincs benne semmi ismeretlen és semmi titokzatos.
Csak éppen aztán, aztán ez a nagy fáradtság, ami rám jött. Egyedül az volt az új, ilyent még soha nem éreztem. Mintha elégett volna bennem valami, alig álltam a lábamon.
A lány segített felöltözni s azt mondta:
- Most elveszítettél valamit az életedből, amit soha nem fogsz tudni pótolni! Így megy az ember a sír felé, eldobálja mindazt, amije van, s aztán valaki, aki őtet is eldobja az útból.
Visszamentünk a szalonba, és a lány elveszett tőlem. Haza szerettem volna menni, de akaratlan és erőtlen voltam. Visszaültem a sarokba, és egyedül maradtam. Lassan, mint valami ködtakaró alól előjöttek a lány szavai, a szomorú okoskodások, és úgy éreztem, hogy szép és igaz volt az, amit mondott. Az életünk nem jelent semmit, s az lenne a legjobb, ha egészen egyedül, magárahagyatottan tudna meglenni az ember. Nagyon elkeserített, hogy én még sohasem vettem észre magamban ilyen vágyakat, bizonyos, hogy szerencsétlen természetű ember vagyok. Kisgyerek korom óta mindig harcban álltam az emberekkel, de sohase mertem végleges számadást csinálni. Magamban éreztem, hogy egy elszakíthatatlan része vagyok az anyámnak, akinek a fia vagyok, s már most éreztem azt is, hogyan fejlődik bennem a jövendő apa, aki megint le fog kötődni valakihez vagy valamihez.
Italt akartam rendelni, s az ajtón most jött be a Rozsda, karonfogva egy apró szőke lánnyal. A Rozsda nagy és szép volt. Mintha csak most fiatalodott volna meg igazán, s az életében mintha most először talált volna haza az otthonába.
- Van még pénzed? - kérdezte. - Aggyál valamit vissza, az enyém elfogyott.
Ami megmaradt, odaadtam. Alig beszéltem hozzá. Fölkeltem és kimentem. Az öregasszony vigyorgott rám a kapuban, és úgy láttam, hogy kiköpött utánam, mikor az ajtót becsukta.
- Igaza van! - gondoltam. - Akik ide bejönnek, azokat le kell köpni. Utálatos hely, ahol mindenek koporsószaga van, s az emberek rosszabbak itt, mint az állatok. Már olyan régen nem köszöntöttem a Jézust: a kőfeszület előtt megemeltem a kalapomat.
- Dicsértessék a te szent neved! - mondtam, s a hideg hajnali levegő megérintette az arcomat. - Mért nem vagyunk mi már ilyen szent és tiszta emberek!
Az utcák még üresek voltak, hazáig senkivel sem találkoztam. Az udvaron észrevettem, hogy bent, a mi szobánkban ég a lámpa. Mintha bíróság elé készültem volna, rendbeszedtem a ruhámat, lesimítottam a hajam és megtörülgettem a szemeimet. Most az anyám kérdései és végtelen lamentációja következik. Az ajtó nyitva volt. Hogy a nagymamát föl ne ébresszem, lábhegyen mentem át a konyhán.
- Jó estét kívánok - mondtam bent egészen halkan.
- Jó reggelt, fiam! - köszönt vissza az anyám panaszos, felemelt hangon.
A kislányt szoptatta, de ahogy beléptem, elvette tőle a mellét, s a nagykendővel egészen betakarózott. Éreztem, hogy szégyenli magát előttem, mint egy idegen előtt.
Nem mertem szembenézni vele.
- Hála istennek, most már reggel fogsz hazajönni! Jó helyen nem lehettél ennyi ideig. Az embernek lassan félnie kell attól is, hogy egy lakásba lefeküdjön veled.
- Nem voltam semmi rossz helyen - mondtam gyáva hazugsággal. - A Spatakéknál dolgoztunk egy privát munkán.
- Mondd ezt fiam annak, aki gombát evett! Engem te nem tudsz becsapni.
Nem feleltem. Lassan vetkőződtem. Kényelmetlenül terhes voltam önmagamnak, s éreztem, hogy valóban idegen s ijesztő lehetek ebben a szobában. Bizonyosan megvan rajtam annak a jele, hogy honnan jöttem. Szerettem volna megmosakodni, az egész testem szinte sajgott a friss, hideg víz után, de nem mertem elszánni magam. Ez még világosabbá tett volna mindent. Vagy talán nem? Én úgy hittem, a legártatlanabb mozdulatom is árulkodás rám.
Az anyám még mindig beszélt, egyhangúan és panaszosan:
- Nem tudjátok megtalálni azt az utat, ami hozzátok illő lenne! Az ember jó hozzátok, és ti ahelyett, hogy meghálálnátok ezt a jóságot, megássátok az önmagatok és a szerencsétlen szüleitek sírját. Azt reméltem, hogy te okos és jó ember leszel, és látom, hogy éppen olyan leszel, mint az apád. De talán még nála is komiszabb! Ő csak öregségére züllött így el, de te még sehol semmi se vagy, és máris félni kell tőled az embernek. Értsd meg, hogy féltem tőled a tiszta kis testvéreidet! Ki tudhatja azt, hogy honnan jársz ide közénk, mit hordol magaddal haza?! Eszel a tányérjainkból és beletörülöd magad a törülközőinkbe... Egy szép napon csak valamennyien nyavalyásak leszünk!
Hogy fájt, hogy zúgott a fejem.
Más ilyen kamasz talán kitört volna magából, durva és féktelen lett volna, én magamban mindenben igazat adtam az anyámnak.
Csak már az ágyban lehetnék.
Aztán ez is elérkezett. Lefeküdtem, s a fájós, beteg fejemet egészen aládugtam a dunyha alá.