Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 15-16. szám · / · Kassák Lajos: Egy ember élete

Kassák Lajos: Egy ember élete
- Önéletrajz - 6. folyt., vége.
18.

Anyámon kívül, aki pedig szeretettel és figyelemmel őrizni akart a bajtól, talán mindenki tudta már esti csavargásaim értelmét. A mesterem sokáig nem mondott le arról, hogy valahogyan eltérítsen erről az útról, szidott és magyarázóan beszélt velem, mintha a saját fia lettem volna. Végre is elunta az egészet, s már csak azt akarta, hogy a munkámat el ne hanyagoljam. Az inasok szemében azonban nagyon fölment az értékem, csodálatosan bátor és szerencsés embert láttak bennem, s a téli estéken, amikor munka hiányában lámpa nélkül a kályha körül üldögéltünk, lesték szavaimat, amik a szerelemről beszéltek. Alapjában véve az egész nem volt több, mint a serdülő kamasz megrészegedett játéka, de a többiek zavaros kérdései, elszabadult fantáziája lassan-lassan bennem is egészen összekeverte a dolgokat, s őszinte hévvel meséltem el történeteket, mintha azokat mind már meg is éltem volna, pedig csak a helyszínen születtek meg azok a lázas, megbolygatott fejemben.

- Hát hogyan mondtad meg neki először, hogy mit akarsz tőle?

- Tudtad, hogy hogyan köll azt csinálni?

Nehéz kérdések voltak, és én fontoskodó részletességgel felelgettem. Ha Verának magának kellett volna ugyanezeket a kérdéseket feltennem és ezeket a feleleteket megadnom, talán elsüllyedtem volna a szégyentől, és meghaltam volna a gyávaságtól. Szinte óvodásan szemérmes voltam, a trágár cigányok között soha egy kétértelmű szót nem mertem kimondani, s ha a Vera, akiben szintén benne volt a cigányvér, mondott ilyesmit, elpirultam, hogy majd szétrobbant a fejem. Így a buta, felgerjedt kamaszok között azonban éltem, beszéltem és hencegtem, mintha a világ első hőse lennék a szerelemben.

- Semmi az egész - mondtam -, az embernek csak akarnia köll, és akkor övé lehet akármelyik nő. Ha ügyesen fogja meg őket az ember, akkor nem tudnak ellentállni. A baj csak az, hogy az ilyesmire senkit se lehet megtanítani. Ez vagy benne van az ember természetében, vagy minden beszéd hiábavaló.

- Hát neked akkor könnyű, te már biztosan így születtél! - mondta a Rozsda. - De én nem mernék ilyent megmondani. Egyszer, mikor Anyalán dolgoztunk, az egyik szolgáló hívott magával, de akkor is buta voltam. Elmentem egészen a juhakolig, de ott benéztem a kis ablakon, mikor megláttam, hogy a lány csakugyan bent van, szépen visszaszöktem a kastélyba. Később éreztem, hogy bután csináltam, de akkor már késő volt. Egye meg a fene, én mindig ilyen buta vagyok.

- No várj! - mondtam nevetve -, ha fölszabadulsz, elviszlek magammal a lányokhoz. - Azt úgy mondtam, akárha csak egy cigarettavéget ígértem volna meg valakinek. Ha most valahonnan kívülről megnézhettem volna magamat, bizonyára nem ismertem volna rá a saját ábrázatomra. Beszéltem könnyen és biztosan, s a durva szavaktól így a sötétben is éreztem, hogy arcomon megfeszül a bőr. De ahhoz gyönge voltam, hogy olyannak mutassam magam, mint amilyen igazán voltam. Belekezdtem a hazudozásba, és napról napra több hazugságot, több gyalázatos mesét halmoztam magam körül.

És közeledett a nap, mikor Rozsdából máról holnapra legény lesz. Felzaklatott kíváncsisággal készülődött az útra, ami a lányokhoz fogja elvezetni. Nagyon jóban volt velem, s ha csak tehette, mindig erről a dologról beszélt. S én anélkül, hogy magam valamit is tudtam volna, mindenre részletesen kitanítottam. Néha megszállt a szégyenkezés, s ilyenkor szerettem volna mindent őszintén bevallani, de a Rozsda újabb kérdései, amik tulajdonképpen az én kérdéseim is voltak, mindig visszaszorították belém ezt a vallomást. Ő csak félősen izgult ettől a naptól, de én valósággal betege lettem a készülődésnek. Szájaskodásból ígéretet tettem valamire, amivel én magam voltam tisztában legkevésbé. Hogyan és miképpen is lesz az egész? Beeresztenek-e oda egyáltalában? A házat kívülről valóban ismertem, ott állt, ahol a cigányok negyede kezdődött. Komoly téglaépület volt, leeresztett vasrolókkal, és egy nagy vörös lámpással a kapu fölött. De mi van vajon bent? Amióta dolgozni tudtam, sok mindenféle házban megfordultam, de ezek ind bizonyára egészen mások voltak. Valahol hallottam egy öregasszonyról beszélni, aki a kapu alatt ül, mint valami vasorrú bába, és az embereket, akik oda egyszer betérnek, valami láthatatlan szerrel megjelöli, hogy azok mindig visszakívánkozzanak oda. Ezt csak úgy távolról, félfüllel hallottam valahol, s most fantasztikus mesék színesedtek ki bennem, magáról az egész ház belsejéről, az öregasszonyról és a leányokról, akik a leeresztett rolók mögött éltek. A csavargó utcai lányokat ismertem, ezeken soha semmi különöset nem találtam, de gondoltam, hogy azok, akik oda be vannak zárva, valami egészen mások lehetnek. Úgy gondoltam, azok mindig csak szerelmeskednek és esznek, és ezért nagyon szép kövér testűek lehetnek. Meleg és kövér: a női szépről ez volt az elképzelésem, s úgy képzeltem, ha szerelmeskedik az ember, akkor tulajdonképpen egészen megsemmisül, s körülötte és benne nincs többé semmi, csak a nagy, mindent megolvasztó melegség.

- Majd meglátod, hogy milyen más az ember élete, ha egyszer azt már megcsinálta! - mondtam a Rozsdának. - Teneked még fogalmad sincs arról, hogy milyen az igazi ember élete!

És eljött a nap, amire titokban annyira kétségbeesetten készültem.

Rozsda csak délután jött be a műhelybe, új ruha volt rajta, meg volt nyírva a haja, s az arcáról is lekaparták a csúnya vörös szőrszálakat. Elhívta a fiatal inast és pénzt adott neki.

- Estére hozzál valami innivalót! - mondta komolyan. - Mit akartok, édeset vagy valami mást?!

Allascht rummal kívánt mindenki.

- Jól van! - egyezett bele a Rozsda is. - De jó sok rumot kérj bele! Dugd el a szén közé, de vigyázz, hogy el ne törd, mert akkor megeszlek elevenen!

Néztem ezt a máskor idomtalan, ferdevállú kamaszt, s így kiöltözve, megnyírva, megborotválva egészen derék legénynek találtam. Bizony már egészen legény volt. A tizennyolc esztendő derekasan meglátszott rajta, s tiszta szívemből irigy voltam rá. Már én sem voltam messze a szabadulástól, de akkor még mindössze tizenhat éves se leszek. Felnőtt, kifejlődött embernek éreztem magam, s csak az éveim nem voltak azok, amik sohasem akartak beérni. Ha valahol megkérdeztek, hány éves vagyok, hazudnom kellett, hogy gúnyosan a szemembe ne nevessenek. S mindenhol két-három évvel öregítettem magam. Máma azonban, ki tudja, nem maradok-e szégyenben emellett az igazán öreg fiú mellett.

Estefelé megjöttek a mestercég tagjai, s a Rozsdát behívták a szobába.

Mi sem dolgoztunk már. Szombat volt, a fiatal inasok hozzáláttak a rámoláshoz, én meg a Szurok fölültünk a padra és cigarettáztunk.

- Ő már szabad lesz! - mondta Szurok, valami érzelgős szomorúsággal. - De nekünk még gürcölnünk kell. Pedig már nagyon meguntam ezt az egész vacakot!

- Ha én fölszabadulok, elmegyek Győrbe a vagongyárba. Ott dolgozik az egyik unokabátyám, s annyi pénzt keres, mint a szemét.

- Én is csavarogni akarok menni! De a Rozsda, a mafla, az bemegy a vasútra. Nem tudom megérteni, mi a nyavalyát akar mindenki azon a vasúton. Legjobban szeretnék tengerész vagy cirkuszos lenni!

- Én lakatos akarok lenni, de valami nagy gyárban! Győrben vagy Pesten, lehet egyszer még Párizsba is elmegyek dolgozni!

- Buta, hiszen nem tudsz párizsul! - hördült föl a Szurok meglepően. - Aztán mindig csak dolgozni. Gürcöljön a nyavalya, ha már egyszer fölszabadult az ember - már egészen nekidühösödött. - Te mókus, hozd ide azt az üveget, miért mókázzunk vele annyit. Azért van, hogy igyunk belőle!

Mire Rozsda kijött, valahogy már rózsaszínben láttuk a világot.

Déltől nem ettünk semmit, s így éhgyomorra az erős ital hamar elkábította a fejünket. Dobogtunk, kurjongattunk és összevissza beszéltünk, mintha valamennyiünket külön dróton rángattak volna, mintha valami megbolondult masina zakatolna a mellünkben.

- Igyál testvér! - ordította a halfejű -, igyál, mert megváglak, ha begyulladsz! - s az apró szemei, mint valami égő, nyugtalan bogarak ragyogtak a sötétben.

És mindenki ivott, csak éppen a Rozsda alig nyúlt hozzá a pálinkához.

- No segéd úr! No húzza meg! - biztatták a többiek komédiásan.

- Nem mer! - mondtam hivalkodón. - Fél, hogy akkor szégyenben marad a lányoknál!

- Vigyetek el engem is a zsebetekben - röhögött a halfejű -, majd én ott leszek helyetted is, Rozsdás testvér! Ha megmutatom ezt a huszonöt szál szakállamat, akkor mindjárt belém szeret még a gazdájuk is!

Rozsda ott ült mellettem és folyton lökdösött.

- Gyere már! - mondta. - Nincs nekem már kedvem itt vacakolni. Majd fizetek ott is, csak gyere már!

- Jó! - feleltem -, jó, mindjárt - de nem nagyon volt kedvem talpra állni. Mennél közelebb volt a pillanat, hogy helyt kell állnom a fecsegéseimért, annál jobban elhagyott a bátorság. Már inni sem mertem, csak ordítoztam, csak húztam az időt, hátha történni fog valami, ami kiment ebből a kínos helyzetből. De semmi különösebb nem történt. Elfogyott a pálinka, és hiába minden, indulni kellett.

A többiek legényesen összefogództak, és ordítozva, dülöngélve, talán részegebbnek is tettetve magukat, mint amilyenek voltak, a piac felé indultak, mi ketten a Vasút utcán le a cigányok felé mentünk. Alig szóltunk egymáshoz. A hideg, téli levegő kissé megtisztította a fejemet, még egyszer mindent elgondoltam, és pontosan mindent kiterveltem, mintha lopni vagy talán gyilkolni mentünk volna. Legjobb szerettem volna elválni a kipucolt, nekikészült Rozsdától, de már megint felébredt bennem az az átkozott dacos valami, s most már csak azért is minden kedvem ellenére is végig kellett csinálnom az egészet. Jöjjön, ami jön! Valami benső kényszer mindig így az események elé állított, s mindig fejjel beleugrottam a bizonytalanba.

- Mennyi pénzed van? - kérdeztem már egészen elszántan.

- Öt forint! Elég lesz?

- Öt forint - nem tudtam, mit feleljek, honnan tudtam volna én azt, hogy mennyi pénzzel kell egy ilyen házba bemenni? Annyi azonban bizonyos, hogy öt forint nagyon szép pénz volt a mi fogalmaink szerint. - No nem sok! - mondtam -, de majd csak kijövünk vele. A felét add ide hozzám. - Az utcasarkon elosztozkodtunk.

- Ha azt akarod, hogy én menjek előre, akkor csak gyere mindig utánam!

- De ne csinálj valami bolondságot - motyogta a Rozsda, s a hangjából kihallatszott a félelem.

A ház előtt egy nagy kőfeszület állt az út szélén, rács volt körülötte, s a rácson sűrűn fölfutott az örökzöld.

- Éppen ide tették, szegény Krisztus! Milyen gusztusuk van az embereknek.

- Ez biztosan jelent valamit! - mondtam. - Hogy ez éppen itt áll, ennek biztosan van valami értelme.

Be akartam nyitni, az ajtó nem nyílott.

- Be van zárva?

- Semmi, majd kinyitják - s rávertem a kilincsre. Ösztönösen dolgoztam. Annyira föl volt kergetve a vérem, hogy semmi akadályt nem éreztem magam előtt.

S az ajtó kinyílt, és csakugyan ott volt az öregasszony. Egészen az orra hegyéig be volt bugyolálva, s egy kis petróleumlámpa előtt üldögélt a folyosón. Kinyitotta a kaput és félrehúzódott. Mikor el akartunk menni mellette, azt mondta:

- Valamit bizony adhatnának a fiatal urak! Ilyen fiatalokat még be sem szabadna engednem!

- Mi? - kérdezte a Rozsda és nézett rám, hogy majd kiestek a szemeim.

- Adj neki pár vasat! - mondtam. - Ez mindig okoskodik.

- Ott menjenek be a harmadik ajtón, ott van az olcsóbb szalon!

Egy jóformán üres konyhán mentünk keresztül, az üvegajtón át be lehetett látni egy papírláncokkal és művirágokkal földíszített szobába, ami tele volt félig mezítelen nőkkel és elnyúlt részeg emberekkel.

Ilyesmit még sohasem láttam. Egy pillanatig nem tudtam, mit csináljak. Szerettem volna megfogni a Rozsda nagy durva kezét, hogy vigyázzon rám, hogy segítsen haza az anyámhoz, mert itt magába az örök pokolba jutottam bele.

- No nyisd ki az ajtót - súgta a Rozsda.

Pálinkagőz és dohányfüst csapta meg az arcom, a fülledt hőség az első percben majdnem megfullasztott.