Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 15-16. szám · / · Kassák Lajos: Egy ember élete
Az apámmal egyre ritkábban, hetenkint alig egyszer, kétszer találkoztam össze. Anyám betegsége nem kapcsolta jobban az otthonhoz, néha úgy láttam, azóta még feltűnőbben elmaradt tőlünk. Az ebédet is egyre gyakrabban kellett hozzá a patikába bevinni, s ha a lánykák vasárnap reggel bementek hozzá, az évek óta szokásos vasárnapi pár hatost megkérni, csak nehezen állt velük szóba, s ha tehette, egyszerűen elbújt előlük. Nagyon belém volt nevelve az apai tekintély, de mégis egyre jobban elhidegültem ettől az embertől. Hacsak lehetett, én is elkerültem a vele való találkozást. Ha néha mégis összeakadtunk, szinte gépiesen megkérdezte:
- No aza kérem, dolgozza?
- Igen - mondtam én is közömbösen. - Dolgozom. - A szavainknak nem volt színe, s ahogyan elbúcsúztunk, abban nem volt megértés és melegség. Ha olykor adni akart 2-3 krajcárt, nem fogadtam el, azt mondtam, most éppen van nekem is.
- Nagy úr lette kérem! Nagy úr lette maga - mondta, de nem volt dühös, inkább valami gúnyolódó szomorúság volt a hangjában. Azt hittem, az apám elfáradt, módfölött elöregedett, s ezért változott meg ennyire a természete. Már csak sör és kártya érdekli, s bántja őtet, hogy van családja, akit mégsem tud egészen elkülöníteni magától. Otthon, ha a rokonok együtt voltak, szoktak beszélni róla is, s az anyám ilyenkor mindig sírva fakadt:
- Elrontották a barátai - mondta. - Valami vén satrafa szaladgál utána, s az teljesen elvette az eszét. Hogyan tud egy asszony ennyire lelketlen lenni, tudja, hogy családja van neki?!
A lánykák előtt nem beszéltek ilyesmit, de előttem már nem volt titok. Úgy éltem, mint aki mindenbe be van avatva, és egy napon megvilágosodott előttem, hogy vannak dolgok, amiket még nekem se mondanak el, s hogy valóban, egyes dolgokat még alig-alig bír el az én természetem.
Egy délben, mikor ebédre jöttem haza, az apám vad kiabálását hallottam ki a lakásból. Nem értettem meg, hogy mi történhetett. Hiszen már annyira elszoktunk az apámtól, hogy még a pörölése, káromkodása is egészen idegenül hatott rám.
A nagymama ijedten, hegyesen ült az ágyában, jó kezével, int valami piszkafával integetett felém, mikor meglátott.
- Ne menj be! - mondta. - Ne menj be! Apád egészen meg van gabalyodva.
- Mi történt? - kérdeztem súgva.
Befogta a száját:
- Pszt! - susogta. - Szegény anyádat már egészen tönkreteszi!
Be akartam menni, mint valami ragadozó visszakapott magához:
- Hallgass, gyerekem, hallgass!
S a szobából, a kis üvegajtón át bolondul kicsapódtak a hangok:
- Nem lesz az enyém gyereke! - kiabálta az apám. - Lebo kérem szépen, nem vagyom az övé apja! Ha meggyün a világra, összetöröm őtet, mint a fadarabkát. Majd meglátja, kérem! Mi vagyom én, egy buta semmi ember, akivel lehet az ilyesmiket megcsinálni? Összetöröm az egész famíliáját!
Az anyám kétségbeesetten rimánkodott:
- Ne kiabálj, István! Ne kiabálj úgy, nem szégyenled magad, hogy ilyeneket kiabálsz rám a részegségedben?
- Hej, hej, én már ismeri ezt a lári-fári! Azt mondani, részeg ember, bolond ember, aztán minden jól van. De nekem is van szíve, kérem szépen. Az enyém felesége, kérem... huj, nem akarom megmondani, kérem. Lesz egy gyereke az enyém feleségének, aminek nem én vagyom az apja!
A nagymama majd kiröpült az ágyból:
- Megbolondult - mondta -, egészen megbolondult!
Már kiértettem a veszekedés értelmét. Oktalanul egyszerre elszomorodtam. Mintha tüskések lettek volna a szavak, kétségbeesetten kérdeztem:
A mamának kisbabája lesz?
- Hát persze, no, persze! - bólogatott a nagymama. - Mi van ezen csodálkozni való? Azért asszony, hogy gyerekei legyenek.
Én ezt nem értettem meg ilyen könnyen. Mintha valami titokzatos kapuk nyíltak volna meg előttem, mintha csalódtam volna valamiben, mintha valaki halálosan megbántott volna. Az apám vad szavai most belém kaptak, egész lényemet kegyetlenül fölzaklatták.
- Elmegyek kérem, s többet nem jövök ide magukhoz haza! De ha az a gyereke meglesz, összetöröm, mint a fadarabkát.
Az anyám már nem válaszolt, megdúltan kijött a szobából.
Láttam, hogy be van rúgva. Köszöntem neki, nem válaszolt.
Megállt a konyha közepén, és a nagymama felé fordult:
- Hát maga mit kiabálta előbb olyan sokat?
- Már velem is baja van - nyöszörögte a nagymama. - Nem bántottam én magát, mit akar tőlem?
- No szép - nevetett az apám bántóan, mintha homok csikorgott volna a fogai alatt. - Öreg asszony, aztán ilyen kriminális. Szép kis dolog, az már igaz!
Kiment és becsapta maga mögött az ajtót.
Egy ideig hallgattunk, aztán a nagymama megsimogatta az arcom és azt mondta:
- Menj be, Lajkóm, az anyádhoz. Vigasztald meg a szegény asszonyt.
Fölálltam, hogy bemenjek, de volt bennem valami, ami vissza akart tartani, ami elkeserítette a számízét, és alig engedte föl belőlem a szavakat.
Megálltam az asztal előtt, s néztem az anyámat. Leborultan sírt, megfeszült háta mélységesen remegett.
- Mamácska - mondtam bizonytalanul -, ne sírjon. A tata már elment, ne sírjon.
Beszéltem, de ezeket a szavakat nem a lelkemből mondtam. Tele voltam valami zavaros, nyomasztó érzéssel, s nem volt meg bennem az erő, hogy valakit magamhoz emeljek, valakit fölsegítsek a saját fájdalmából. Csak beszéltem, csak öntudatlanul mozogtam előre.
Az anyám lassan megnyugodott, fölemelte a fejét, s a sápadt, elgyötört arcán csillogtak a szétdörzsölt könnyek.
- Istenem, Istenem, milyen lesz még az én életem! Eljutottunk odáig, hogy ezt kiabálja rám! Átkozott annak az asszonynak az élete, akinek iszákos az ura.
Megelevenedtek a kezeim és kinyújtóztak, hogy megsimogassák az anyámat, anélkül, hogy én irányítottam volna őket.
- Nyugodjon meg, mamácska - mondtam. - Mi már nemsokára nagyok leszünk, és akkor meglátja, milyen jó dolga lesz magának!
- Ti lassan megnőttök, s most születik egy új gyerek. Ó, hogy ettől már nem tudott engem megóvni az Isten. Az lenne a legjobb, ha erőm lenne hozzá, hogy a vízbe öljem magam.
A nagymama magából kikelten pörölt.
- Bolond vagy már te is! Megbolondultok egymástól! - mondta, s a kicsiny szemei szakadatlanul villogtak. - Én tizenegy gyereket neveltem föl és itt vagyok!
Én is beszéltem, s az anyám lassan-lassan megnyugodott.
- Igazatok van, fiam, várjuk meg az Isten rendelését!
Másnap az ebédet a lánykák bevitték a patikába. De az apám visszaküldte. Következő nap az anyám megint beküldte, s az öreg akkor nem küldte vissza. Azután minden nap bevitték hozzá az ebédet, és ő sokáig, még vasárnap sem jött haza. Aztán néha-néha megint csak hazalátogatott. Anyámon már erősen meglátszott a terhesség, de az mintha már nem is érdekelte volna.
Nem hittem egy percig sem, hogy az apámnak igaza volt ebben az ügyben, de az egész eset nem halt meg bennem nyomtalanul. nagyon érzékeny és könnyen elszomorodó természet voltam, s most úgy éreztem, valami nagy, személyes bántódás esett rajtam. A nemi élet különösségei már nem feküdtek előttem egészen betakarva, s ha én el is követtem bizonyos dolgokat, amik miatt szégyelltem magam önmagam előtt is, alig tudtam elviselni azt, hogy a hozzám tartozóimban lássak meg ilyen hibákat, akiket én annyira szerettem és olyan tisztáknak képzeltem el. Talán sohasem jutott volna az eszembe, hogy az én anyám több és másmilyen is lehetne, mint amilyennek én eddig láttam. Hogy minket a világra hozott, az régen volt, azóta mint valami szent élt közöttünk. És ez jólesett nekem, mert az ő tisztasága volt az én otthonom. Most kizökkentem magamból, a bizonytalanság és gyanakvás fészkelődött belém. Nem szerettem hallgatni, ha valaki az anyjáról beszélt előttem, minden szóban célzást éreztem, amivel engem akarnak bántani. A régi pajtásság valahogyan átformálódott bennünk hideg tartózkodássá. Nem tudom, igaz volt-e, de úgy láttam, hogy ő most valamit takargat előlem, és én láthatólag nem voltam kíváncsi a titkaira. Még jobban magamba fordultam, és egyre tudatosabban rejtettem el előle a saját dolgaimat.
Reggel elmentem dolgozni és este újból elmentem hazulról.
De sokáig sehol sem találtam meg a nyugalmamat.
A galambászáshoz, madarászáshoz most már a halászásba is belegabalyodtam, s ha szabad időm volt, órák hosszat s néha egész vasárnapokon át a vízparton üldögéltem. Üres volt a határ körülöttem, s ez a hűvös, nagy csönd belement a vérembe, s szinte ébren aludni tudtam tőle. Később ezt is meguntam, s ezzel a mesterséggel kapcsolatban valami új állati szenvedélyek ébredtek fel bennem. Kívántam a mások kínzását, s szerettem látni a piros, kibuggyant vért. Ha egy hal a horgomra akadt, szinte eszelősen kaptam utána, és kegyetlenül széttrancsíroztam. Elővettem a bicsakomat, a puha, sima testet apró nyiszálással fölmetszettem, a csontokról leszedtem a vérző, meleg húst, s aztán a szúrós, fehér szerkezetet gondosan eltettem. Hogy mért csináltam ezt, nem tudtam. Csináltam, mert valamit tennem kellett, hogy valahogyan elbírjak magammal. Különösebb értelme talán semminek sem volt, amit akkoriban csináltam, de ha valaki tétlenségre kényszerített volna, talán belehaltam volna a magányosságomba. Állatok és emberek egyformán szenvedtek a kezem alatt.
A fiatalabb inasok, akik eddig a védelmezőjüket látták bennem, elvadultan menekültek tőlem.
- Emeld, üsd, húzd! - parancsoltam: - Szakadj bele, cudar!
S a gyerekek sírtak a fúrógépnél, a kohónál vagy az esztergapadnál. S ha játszani kezdtek, akkor megkeserítettem a játékukat.
A kis satupadra szoktak felülni kártyázni, s én egyszer tüzet gyújtottam alájuk. Egy más alkalommal kis szerkezetet találtam ki, amit a pad alá szögeztem, s egy spárgával mozgatni lehetett, hogy a deszka nyílásai között átbújt egy tű, és beleszúródott az ott ülő gyerek fenekébe. A spárga végét az egyik inas kezébe adtam, aki a műhely másik végén babrált valamivel, s akkor, ha valamelyik nyert, és örömmel felkiáltott, hirtelen megrántotta a spárgát.
- Huszonegy! - kiáltott föl valamelyik - s már nyúlt az összenyert krajcárokért, mikor a tű egyszerre beleszúródott.
Káromkodva s mintha gumiból lett volna, leugrott a padról.
Megtapogatta a deszkája felületét, ami sima volt, mint mindig, gyanakvón körülnézett a társain, s aztán bizonytalanul visszaült a helyére.
S alig múlt el néhány perc, még kétségbeesettebben felordított. Háromszor, négyszer megismétlődött ez a gyilkos játék, végre észrevette a szerkezetet, a spárga végén meglátta a huzigáló gyereket, és akkor megkezdődött az őrült egymás közti verekedés.
Nem valami különösebb élvezet, csak más hiányában csillapító a magam fájdalmára. Az érzelgősség betege voltam.
S egy napon aztán szétfoszlottak belőlem ezek a nyavalyák is.
Este volt, az egész rokonság együtt ült nálunk, s az apám is otthon volt. A konyhában ültünk, s a férfiak, mint rendesen, dohányoztak és zöld üvegkupicákból itták a vörös, édes pálinkát.
A lánykák a Mihály bácsiékhoz mentek aludni.
Én nagyon izgatott voltam, és csak valami szürke, még kiismerhetetlen ködökben éltem.
A szobából néha kihallatszott az anyám hosszú, fájdalmas kiáltása.
A konyhán egyszer-egyszer letakart edényekkel átszaladt a bábaasszony. Mint valami henteslegény magasan föl volt gyürkőzve, s mindig valami zsíros, sikamlós viccet mondott oda a férfiaknak.
Az anyám mind sűrűbben kiáltozott.
A Mihály bácsi nevetve azt mondta:
- Hát már inkább csak juhászkutya lennék, mint asszony!
A többiek nevettek.
Apám kissé félrehúzódva ült tőlük, s most láttam, hogy csöndesen könnyeznek a szemei.
Egyszerre vékony, kétségbeesett sikítás hallatszott ki a szobából.
Aztán kinyílt az ajtó, s a bábaasszony egy kicsiny, visító, kapálódzó testet mutatott ki a férfiaknak.
- Lányka lett - mondta örömös hangon. - A harmadik pisis, olyan, mint a friss harmat.
Mindenki örült és nevetett.
- István, gyere be, István! - kiabálta most már az anyám is, és az ő hangja is nevetett.
A férfiak lármásan bementek, s szinte zsongott a szoba a sok szótól.
Engem is mintha valami szokatlan nagy öröm ért volna, de még mindig nem mertem bemenni az anyámhoz.
Kíváncsian, elevenen álltam a sárga lámpafényben.
A nagymama is ébren volt a szétkuszált takarók között, s mint valami elveszett gyerek játszott a szétteregetett fehér pelenkákkal.