Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 15-16. szám · / · Kassák Lajos: Egy ember élete
A dolgok, amik eddig észrevétlenül elmentek mellettem, most minduntalan belém akadtak. Szemeim lesiklottak a felületekről, és egyre mélyebben ismerkedtem meg az élettel. A munka nem volt többé játék, és fölébredtek bennem a vágyak a lányok közelsége iránt. Az, hogy napestig dolgoztam, az, hogy izmaimat kihúzták a reszelők és kalapácsok, nem volt elég ahhoz, hogy csöndesek és altatók legyenek az éjszakáim. Későn feküdtem, s reggel csak hosszú ébresztgetéssel tudtak ismét talpra állítani.
Amióta a cigány madarászokkal megismerkedtem, minden szabad estémen elmentem a peróba. Eleinte nem is tudtam, miért teszem meg ezt az utat, de később valami halvány sejtelemmel ismergetni kezdtem új magamat. Nem hittem el, hogy ez az első szerelem, amitől a diákok betegek voltak, s amiről olyan sok trágár dolgot mondtak el az inasok. De mégis észre kellett vennem, hogy nem vagyok többé a csak önmagának élő s önmagával megelégedett gyerek. A lányokkal eddig alig törődtem valamit, s amit a szép kövér asszonyok iránt éreztem, az is inkább csak a gyerek meleg, odaadó szeretete volt egy jó anya felé. A Spatak mamájára mindig úgy gondoltam, mint egy második anyámra, akit szerettem volna teljes szájjal megcsókolni, és éreztem, hogy szó nélkül, hosszan el tudnék aludni az ölében.
Az inasok hanyag lompossága teljesen lemaradt rólam, minden este félig megmosakodtam, kitisztítottam a cipőimet, a hajamat hullámosan kifésültem, s mint egy tiszta felnőtt ember mentem el hazulról.
A cigányok már valamennyien ismertek, azt mondták, "szervusz patikus", és rendületlenül jártak utánam és kunyorálták a cigarettámat.
Az egyik madarászt Spangernak hívták, csúnya, nagyorrú, szőrös ember volt, s valósággal patkánylukban lakott a családjával. S ez a dohos, sötét fészek tele volt gyerekekkel és madarakkal. A falakon nem maradt egy tenyérnyi hely a kalitkák között, s a földön ágyazatlanul hevert a szalma, amin az emberek aludtak. Hogy miért jártam ebbe a putriba? Azt hittem, hogy bizonyosan a madarak miatt. A madarakat most még jobban szerettem, mint a galambokat, s itt valóban sok és különös madár volt. A cinkék, amiket hiába fogdostunk össze, mert egy-két nap alatt megdöglöttek a szomorúságtól, itt szabadon ugráltak a lakásban, és egy tálból ettek az emberekkel. A gyerekek játszottak velük, mint valami játékszerrel, s ezek a buta madarak cingettek, fölugrottak az ember fejére, s éltek, mintha övék lett volna a világ. Spanger bácsi egy kis suszterasztalka előtt ült s gyártotta a kalitkákat. Minden este halálos pontossággal megkérdezte tőlem:
- Van-e sok pénzed, lenne egy anyamajmom a részedre?!
Már borzongott a hátam ettől a butaságtól, s az öreget magát is már inkább anyamajomnak láttam, mint embernek. S ezt különben is észrevettem már, hogy az emberek megváltoznak mesterségük szerint, sőt idővel az állatokhoz is hasonlítani tudnak. Ismertem egy öregasszonyt, aki évről évre jobban hasonlított a daxlikutyáihoz. Egy hizlaló pedig egészen olyan is, kisszemű és benőtt fülű lett, mint a disznai. Spanger bácsit egyre inkább anyamajomnak láttam. Az egyik ócska ládán üldögéltem és néztem azt az embert és lármás, piszkos gyermekeit. Mintha versenyt születtek volna egymásután, alig különböztek. Egy 16-17 éves lány volt közöttük a legnagyobb, s én egy idő múlva rájöttem arra, hogy nem is annyira Spanger bácsi madarai, mint inkább emiatt a lány miatt jártam ide. Verának hívták ezt a lányt, vékony, hosszú lábakon járt, mint valami őzike, a haja fekete volt, s az arca, a kilátszó teste, mintha be lett volna olajozva. Szakadatlanul lármázott és ugrált és szégyentelen volt, mint egy fiúkamasz.
Ájtatosan és szemérmesen nézegettem, de sokáig nem mertem egészen a közelébe kerülni.
- Mért nézel rám, mint valami cethal? - kérdezte tőlem a lány, ha már bántotta a figyelő, merev nézésem. - Buta kölyök vagy te patikus, akiben nincs vér.
Nem tudtam védekezni, de azért csak mondtam valamit, hogy kötekedhessek a lánnyal. Pajtáskodni szerettem volna vele, megfogni a sima, olajbarna kezét, és mondani neki valami szépet, és hozzádörgölődni, mint ahogyan a jószág hozzádörgölődik a gazdájához.
- Te szerelmes vagy belém, patikus, de hát miért nem hozol nekem valami szép ajándékot?!
- Én nem vagyok patikus! - mondtam ügyetlenül, mintha ennek a megszólításnak a helyreigazítása lett volna a legnagyobb gondom. - Tudod, hogy lakatos vagyok. Azért, ha akarsz tőlem valamit, hozhatok neked... Gyújtsál rá egy cigarettára.
A többi gyerekek már aludtak, mi egészen egymáshoz szorultan üldögéltünk a ládán. Néha csodálatosan jó kedve volt ennek a lánynak, s ilyenkor játszott velem úgy, hogy ez a játék már kínzásnak is beillett. De szó nélkül hagytam, hogy teljék a kedve. Ő nem volt olyan okos és meggondolt, mint én, s úgy védekeztem, nekem mindent jó szívvel kell fogadnom, ami tőle van. És néha igazán jó volt hozzám, mint valami különös, csonttalan állat, fölnyújtózott a számig és megcsókolt. Hús és tej volt ebben az érintésben. És megfogta a karom és az összecsukott kezem fejét mind valami fészekbe, eltette a hóna alá. Égtem és a vér szaladgált bennem, mintha ki akarta volna pukkasztani az ereimet.
A Spanger bácsi özvegy ember volt, s így esténként kócos, idegen cigányasszonyok üldögéltek vele az asztal körül. Láttak bennünket, de nem törődtek velünk. Nem érdekelte őket, hogy mi mit csinálunk, s nem bántotta őket, hogy mi látjuk az ő dolgaikat.
Csúnya, trágár szavakat beszéltek, pipáztak, s mocskos életüket szétköpködték a földön.
- Mért nem mész már haza, te zöld béka! - mondta valamelyikük, ha már nagyon későn volt. - Anyád elátkozza a cigányokat.
Hallgattam és szerettem volna láthatatlanná válni ezek előtt a boszorkányok előtt. Úgy tettek, mintha észre se vennék, hogy ott vagyok, de mégis éreztem, minden mozdulatomat figyelik. A fejem tele volt fárasztó zagyva gondolatokkal, de mégis valami puha tisztaság után vágyakoztam.
A lány végre is elálmosodott mellettem, s lassan lecsúszott a többiek mellé a szalmára.
S nekem még mindig nem volt erőm hozzá, hogy hazamenjek. Csak ültem és szundikáltam s néha megkörnyékezett az álom. Az asszonyok lármás vihogással kivittek magukkal az éjszakába:
- Menj haza, te kis borjú, mert a mamád kisírja érted a szemeit.
És igazuk volt, mert ezeket az éjszakákat szörnyű kétségek között virrasztotta át értem az anyám.
- Hol voltál, Lajkóm, az isten áldjon meg, hol voltál? - kérdezte, mikor végre hazabotorkáltam. És közel jött hozzám és nézegetett, mintha valami ismeretlen, csúnya dolgot akart volna kikémlelni belőlem. - Nem tetszik nekem, nagyon nem tetszik nekem a te csavargásod! Te még olyan fiatal gyerek vagy, éjszaka aludnod kellene, hogy nappal el ne nyomorítson a munka.
A nagymama mint valami bagoly, szintén fönt volt még ilyenkor. És semmit sem állt meg szó nélkül.
- El fog zülleni ez a gyerek - mondta. - Aki ilyen korán kezdi a csavargást, abból semmi jó nem lesz!
Nem tudom, mit gondoltak rólam, de nem álltam oda nyelvelni velük. Mint a legnehezebb munka után, fáradtan, kimerülten tettem el magam másnapra.
Kegyetlen idő volt ez. Ezeknek az éjszakáknak az íze másnap is bennem maradt, kicsit mintha részeg lettem volna, s fájt, fáradt volt az egész testem. Legjobban szerettem, ha valami komolyabb munka akadt a részemre, egészen beletemetkeztem, s semmi mással nem törődtem. Az inasok zajongtak és verekedtek körülöttem. Ami azelőtt az én sorsom volt, most egy vasúti fűtőnek a fiát nyúzták a kohónál és a fúrógépnél. Erős, zömök gyerek volt, mint valami fiatal bivaly verekedett a többiekkel. Én soha nem bántottam, s néha elkergettem róla a többieket, mert embertelennek tartottam mindenféle verekedést.
Megnyúltam és megsoványodtam.
Az anyám, akinek már szépen gyógyulóban voltak a sebei, nagyon jó volt hozzám, és sokszor leült velem beszélgetni nyíltan és mindenről, mint ahogyan az ember csak a legjobb barátaival szokott beszélni.
- Nem vagy te beteg, fiam? - kérdezte egyszer, mikor éppen az én jövőmről beszélgettünk. - Alig ismerek rá benned az én húsos, eleven fiamra. Megványadtál, és mindig olyan szomorú az arcod, mintha szenvednél valamitől. Rossz dolgod van a műhelyben?
Kényszeredetten nevettem:
- Dehogyis van rossz dolgom! A mester engem szeret a legjobban, mert én tudok a legtöbbet. Egy segédnek se lehet jobb dolga, mint nekem.
- És mégis - mondta az anyám - kell, hogy valami bántson téged. Nem olyan vagy, mint a többi gyerekek. Mondd meg, ha valami bajod van. Tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz, én olyan vagyok hozzád, mint a pajtásod.
Beszéltem valamit, hogy valahova más útra térjünk, de láttam, hogy az anyámat ez nem elégíti ki, a kíváncsiság és nyugtalanság továbbra is benne maradt.
S egy más alkalommal így kezdte:
- Én látom, gyerek, hogy te mégis beteg vagy. S az nagyon fáj nekem, hogy titkolódzol előttem, mintha az ellenséged lennék.
Este volt, s a csöndes Barátok utcájában sétáltunk karonfogva. Sejtettem, hogy mit akar kivenni belőlem az anyám, nagyon bezárkózott maradtam. Óvatosan felelgettem, s bárha jobban és őszintébben szerettem, mint a pajtásaimat, mégis voltak dolgok, amikről semmi módon nem tudtam volna beszélni vele. Hiába, ő az anyám volt, s állt köztünk egy láthatatlan fal, ami ledönthetetlen volt. Éreztem a hangjából, hogy ezt a falat ő is érzi, s amíg máskor egyszerű s teljesen közvetlen tudott lenni hozzám, most ügyetlenül kerülgetett a kérdéseivel, s éreztem, hogy szinte szenved, hogy ilyesmiről kell beszélnie velem. Végre, mintha valami halálos ugrásra szánta volna el magát:
- Csak azt akarom mondani neked, hogy légy okos és vigyázz magadra, fiam! Ez a kor a legveszedelmesebb, a magadfajta fiatal gyerekek még nincsenek tisztában az élettel, és könnyen egész életükre tönkretehetik magukat. - Pár pillanatig hallgatott, s aztán majdnem sírva azt mondta: - Én látom azt, hogy te is csinálsz magaddal valamit. Attól vagy olyan sovány, attól olyan beesettek a szemeid és elvesztetted a jókedved, és látom, hogy maholnap öreg elfáradt ember lesz belőled. Ne hallgass a többiekre, azok csináljanak, amit akarnak magukkal, te maradj meg tiszta, egészséges gyereknek.
Hazudtam és gyáván, kétségbeesetten védekeztem. De mindez hiábavaló volt, úgy látszott, hogy az anyám tisztában volt mostani életemmel, és elmondott példákat göthös, egészen elhülyült gyerekekről, akik állítólag így tették magukat tönkre, és ezektől a meséktől átborsózott rajtam a félelem. Most tisztátalannak és megvetésre méltónak láttam magam, de ha rágondoltam azokra az ingerlő titokzatos játékokra, amiket ha egyedül voltam, mindjárt szenvedélyesen megkívántam, egész testem beléremegett valami érthetetlen gyönyörűségbe. Arra sem volt erőm, hogy gondolatban védekezzem ellenük. Kívántam, mint az evést és ivást, és napról napra részeg voltam tőle. Talán, ha valami olyan munkát találhattam volna, ami egészen lefoglal, amivel nem tudok megbirkózni, de kezeim alatt égett a munka, és sok volt a gondtalan szabadságom. A galambjaim és nyulaim sem érdekeltek többé úgy, mint azelőtt. Foglalkoztam velük, de már csak valami külső formája volt ez a szeretetnek, önmagukban nem tudtak kielégíteni, s inkább csak mint árucikkeket láttam őket.
S aztán jöttek az éjszakák. Egyedül aludtam, s mégis, nem fértem el többé a ágyban. Mintha tüzes lemezt tartottak volna a szalmazsákom alatt, s a vánkosaim lesüppedtek a fejem alatt, s szinte eleven erővel fullasztottak. El akartam aludni, s felnyíltak a szemeim, s a testem elnyújtózott, mintha nem is az enyém lett volna többé.
Néha kilestem az anyám és testvéreim ágya felé.
Sírnivalóan szégyelltem magam.