Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 15-16. szám
Palkó Mihály, huszonnyolcéves fiatalember tőzsdebizományos volt. Előbb szegény ember, majd a nyomorral küszködött, és barátai meg ismerősei "megvágásából" élt, később üzletekkel próbálkozott, de az üzletek - különféle ügynökölések - nem mentek, végül bejutott egy tőzsdeirodába fixfizetéses alkalmazottnak. Mint a létminimum harmadáért dolgozó "kuli", addig nézte sápasztó irigységgel főnökei dús jövedelmét, s addig szidta hátuk mögött a pénzük fiaztatásából élő tőzsdézőket, amíg neki magának is akadtak privát megbízói, ezeknek az üzleteit az alkalmaztató cége által bonyolíttatta le, de jól keresett rajtuk. A keresetből egy kis tőke keletkezett, mindössze akkora, mint indián kezében a tomahawk, ezt szerencsésen forgatta és felszaporította az ellenséges fejekről lenyúzott skalpokat, azaz birtokosává lett jelentékeny mennyiségű pénznek és értékpapírnak. Ekkor önállósította magát, társas irodát nyitott, és függetlenül, a saját hasznára dolgozott.
1922-ben alakult meg a Palkó és Boross cég, abban az időben, amikor a korona zürichi árfolyama még mindig esett, mégpedig időközönként ismétlődő rohamokban, amikor a szükségleti cikkek árai állandóan, legföljebb változó tempóban emelkedtek, amikor a dolgozók bére mind jobban és jobban elmaradt attól a magában véve is vigasztalan számtól, melyet létminimumnak neveznek. Budapest lakosságának egyharmada a tőzsdén játszott és nyert, nyereségével állta a korona zuhanását s az árak emelkedését. Ha tegnap száz korona volt a sertéskaraj, a következő napon pedig százötven, ez az egyharmad semmit nem szenvedett, mert a tegnapi százezer koronája - mivel a részvények árfolyamai is emelkedtek - ugyanezen a napon már százötvenezret ért, s újra csak sertéskarajt ehetett. Sőt valahogyan, ördögi mesterkedések eredményeképpen, tíz-húszezer koronát még keresett is a tegnapi százezer tulajdonosa.
De hát mit jelentett az árak állandó emelkedése, mit jelentettek a növekvő, már a felhőket karcoló számok? Ezek a számok azt jelentették, hogy mindig kevesebb ruha, cipő, hús és kenyér áll az emberek rendelkezésére, nemcsak hogy mindenkinek nem lehet új ruhája, nemcsak hogy mindenki nem ebédelhet sertéskarajt, hanem napról napra kevesebb embernek lehet új ruhája, és napról napra kevesebb és kevesebb ember ehet sertéskarajt. Mert a tőzsde, amelynek gépezetéből a bedobott pénz megnövekedve esett ki, nem termel anyagi javakat, mert anyagi javakat csak a föld, a gyár termel.
Akik a tőzsdén játszottak, szóval mindenki, akinek a játékhoz való alaptőkéje volt, lépést tartottak a drágulással - s így minden következményt azoknak kellett viselniök, akik a munkájuk béréből éltek, tehát a tisztviselőknek és a munkásoknak. Ezekben az időkben állandóan tele voltak a színházak, kabarék és mulatóhelyek, tele voltak az éttermek és a kávéházak, a lakosság egyharmada pazar jólétben élt a másik kétharmad rovására. Fogyott a tok tartármártással, folyt a porter-sör, mohó szájakban olvadtak a fagylaltok és krémek, füstölgött a média és a sphinx, azon az áron, hogy minden egyes tobzódásáért más kettőnek kenyeret és krumplit kellett vacsoráznia. Ennek a "közgazdasági folyamatnak" volt - öt-hatezer társával együtt - Palkó a vámszedője. A jövedelme akkora volt, mint egy békebeli grófé, az "életnívója", ha egy kissé másféle is, de ugyanolyan fölényes és költekező.
A pénzt eleinte "szolidan" kereste, később minden eszközzel hajszolta. Egyszer, egy kéthetes árfolyamesésekkel tarkított "lanyhaság" idején, melyet azonban bőséges kereset előzött meg, szinte csak kíváncsiságból kipróbálta egy ötletét. Úgy látszott, hogy a pangás eltart egy ideig, úgy látszott, mintha a kormány erősen tartaná Zürichben a magyar koronát. A diszkrét információkon felül nyilvánvaló jelek is mutatkoztak: a pénzügyminiszter interjút adott arról, hogy "bízik a korona jövőjében", a bankok vezérei hasonló kijelentéseket tettek a napilapok és a "közgazdasági" folyóiratok munkatársai előtt, s ezek a kijelentések a lapok első oldalán nagy kövérbetűs címekkel jelentek meg. Palkó pénzt helyezett el kosztba, a letétül kapott papírokat eladta, s egy hét múlva olcsóbban vásárolta meg. Az üzlet sikerült, s Palkó jobban örült neki, mint kétszer akkora korrekt keresetnek. Tetszelgett saját vakmerőségében. Valami rejtett tűz fűtötte, nem tudta, de úgy érezte, hogy a pénzügyi karrier lényegéhez tartozik: mindent megcsinálni! Keménynek lenni, szembeszállni a jóérzéssel - ha van -, az erkölccsel, de a törvénnyel is - és diadalmaskodni valamennyin. Ez már 1923-ban volt.
Néhány nap múlva, hogy ezt az üzletet a Palkó és Boross cég lebonyolította, belépett a Palkó szobájába a cégnek Seidner nevű fiatal, cvikkeres és rútképű alkalmazottja, és minden bevezetés nélkül így kezdett beszélni:
- Nézze, Palkó úr, nekem hiába írtak be a könyvekbe mindent saját maguk, már ön és Boross úr, én tisztában vagyok az egész üzlettel.
Palkó meghökkent, de könnyű ijedtségét elnyomta a düh, s ráordított a szemtelenre:
- Megőrült? Hogy mer maga így beszélni? Mivel van maga tisztában?
Seidnernek duplájára nyúlt a szája, ami azt jelentette, hogy mosolyog:
- Csak csigavér, kérem! Nem kell mindjárt fölizgulni. Én nem szoktam megőrülni, ellenkezőleg, én józan ember vagyok és keresni akarok. De úgy, hogy a cég is keressen. Főnök úr még nem ismer engem, még nem tudja, hogy ki az a Seidner.
- Üljön le!
- Na! Ez már magaviselet egy rendes főnöktől. Ne tessék rossz néven venni, hogy egy kicsit szemtelen vagyok, de ha már "vas" üzletekről van szó, én tudok "ennél" egy sokkal jobbat.
- Halljuk.
- Na kérem. Vagy üzletember az ember, vagy nem. Én elmondom az én tippemet, de előre is kijelentem, benne akarok lenni.
- Ha jó, benne lesz.
- Kezet rá.
Palkó gépiesen nyújtotta a kezét, Seidner a szemébe nézett, mint a kígyóbűvölő, aztán leült egy székre s elkezdett magyarázni.
A rútképű ötlete igazában nem is volt ötlet, mert bárkinek eszébe juthatott, sőt bizonyos, hogy már másoknak is eszébe jutott, hogy mások már meg is kezdték a gyümölcsöztetését. Arról volt szó, hogy a márka zuhanását kell kontremin-játékkal kiaknázni. De a részletek elbűvölték Palkót. Seidner oly átfogó külpolitikai tájékozottsággal, oly kitűnő érveléssel fejtette ki, hogy a márka zuhanásának, amely már megindult és amely folyton tart, még hosszú ideig, egészen a gigászi számokig nincs megállása, hogy ennek az érvelésnek hinni kellett. Azt javasolta, hogy a cég nyisson Berlinben fióküzletet, tegye meg őt a fiók vezetőjének, szerezzenek be új hatalmas autót, hol Palkó, hol Boross tartózkodjanak Berlinben, s a cég játssza meg teljes anyagi erejével - sőt azon felül is bátran - a márka árfolyamesését. Eladnak márkát például szeptember 1-én, de októberi szállításra, a márkáért kapnak előre dollárt, a szeptember elsejei árfolyam szerint, október elsejéig a márka tizedére vagy ötvenedére zuhan, s ők tizedrész vagy ötvenedrész annyi dollárért veszik a szállítandó márkát, mint amennyiért eladták. És ez így megy az üzletek hosszú során keresztül, folyamatosan. Ők abból indulnak ki, hogy a márka zuhan. A vevők kiindulópontja, hogy a márka esése már elért a végső határig, a márka most már emelkedni fog. Akinek nincs igaza, az veszít. Mivel pedig a márka holtbizonyosan zuhanni fog, a cég a milliók és milliárdok tömegét keresheti. Seidner hivatkozott arra, hogy ő ismerős Berlinben, egy évig dolgozott ott, 1920 és 21 folyamán, ha nem is pénzügyi szakmában, de az mindegy. Az ötletet azért bocsátja a cég rendelkezésére, mert neki nincs tőkéje, ő a puszta ötlettel nem kezdheti el az üzletet, várakozni pedig nincs idő.
Palkó még egyszer kezet szorított Seidnerrel és kegyesen elbocsátotta. De rögtön, csaknem abban az órában megkezdte a terv megvalósítását. Oly gyorsan cselekedett csakugyan, mint Napoleon, amikor az a saját ötleteit realizálta. Beszélt a társával, megpróbálta Seidnert kihagyni a keresetből, de ez nem ment, mert a munkájára szükségük volt, nemsokára Berlinbe utazott Seidnerrel, ott egy előkelő szállóban kibérelt két egymásba nyíló szobát, egy ügyvéd a cég levélbeli megbízása alapján már eljárt a hatóságoknál, kitették a cégtáblát, s megkezdték az üzletet. Adtak különböző lejáratokra bármily mennyiségű márkát, teljes vakmerőséggel, olcsóbban, mint a konkurensek, Seidner fanatikus hittel önmagában, Palkó pedig szinte megbűvölve a Seidner akaratától. Palkó egy hétig maradt Berlinben, azalatt a márka mindennap esett, ők adták a márkát, vevő állandóan volt, az üzlet tehát fényesen indult, úgy látszott, hogy a pesti üzlet valóságos kis vegyeskereskedéssé törpül a berlini fiók mellett. Most már a pesti üzletet Boross vezette, Palkó ha Pestre jött, egy-két nap múlva már rohant vissza Berlinbe, csaknem minden idejét ott töltötte. Vásárolt magának egy óriási autót, s azon száguldott Berlin és Budapest közt. Csakhamar egy másik autót is vett, hogy ha az elsőnek baja esnék, ez álljon rendelkezésére. A pénz bősz áradatban dűlt a cég szekrényeibe. Palkó rengeteg dollárt tett félre, s azt olyan pénznek tekintette, amihez nem akart többé hozzányúlni. Költeni persze úgy költekezett, hogy szinte két marokkal szórta a pénzt. A biztosságérzetnek valami hiánya volt az oka a költekezése vad tempójának. Mintha mindig arra gondolt volna, hogy egyszer, valami váratlan istencsapása következtében minden kihullhat a keze közül, addig is tehát az anyagi javak rengeteg árjából, mely keresztül zuhog rajta, annyit akart fölhabzsolni, amennyit csak lehetett. Szeszt soha nem ivott, és szinte azt lehetett mondani, hogy azért nem kellett neki egy pohár pezsgő sem, azért nem is bírta az italt, mert szünet nélkül a pénztől s az életnek rá meredő új, szépnek tetsző, csábító gonosz arcától volt részeg. Különösen pazar volt a nőkkel szemben. Valamennyi nőjét "árfolyamon" jóval túl fizette meg, az artistanőknek és színésznőknek olyan ajándékokat adott, mint az orosz nagyhercegek és a román bojárok a régi békevilágban, amikor Párizsban, a nagyvilág e grand etablissementjában kilumpolták magukat.
Palkó szükségét érezte annak, hogy az érzéki gyönyörökön túl mutogassa is a pénzét. Mutatni a pénzt magát nem lehetett - hiszen ha ez lehetséges volna, akkor a hirtelen gazdagok talán vagyonukat a kalapjuk mellé tűzve hordanák, de egyszerűbb élettel is beérnék -, mutogatni lehetett azonban a tárgyakat és lelkeket, amelyeket a pénzen vásárolt. Ezek a mi korunk diadaljelvényei: ruhák, autók és nők. Minél több autó kellett, nagy és drága autó, ostoba gyávaság is, hogy az autók mind szerényen feketék, hogy nincsen lila, rózsaszínű, égszínkék és fűzöld autó, éneklő és zenélő autó, vagy akkora, mint egy tank, vagy mint egy dreadnought. Ruhát annyit rendelt valódi angol szövetből, hogy egy berlini cég az egész személyzetével egy hónapig dolgozott, amíg a rendelésnek megfelelt. Selyemingeinek, francia cipőinek és harisnyáinak a számát ő maga sem tudta, új ötszobás lakást vett ki az Adlon-szállóban, amelynek a fele raktár volt. Nőkben igazán csak a "művésznőket" szerette, mert azokat lehetett föltűnő eleganciával kiöltöztetni, ékszerekkel teleaggatni és mutogatni. Irodista leányok, polgári kisasszonyok és asszonyok csaknem reménytelenül pályáztak ajánlkozó mosolyukkal a kegyére.
Ha Budapestre jött, berlini vagy bécsi nőt hozott magával, ha Berlinbe ment, oda Budapestről vitt nőt. Néha egyszerűen felfogadott nőket, hogy lássák és kívánják, őt pedig, az "előkelő bankárt", irigyeljék. Berlin és Bécs valamennyi éjszakai helyét bejárta, egy éjjel négy-öt helyen is megfordult, gyors tempóban, érkezett és máris továbbment, mintha valakit keresett volna, s aznapi nőjét cipelte magával mindenfelé.
Úgy látszott, hogy megállás nélkül, talán életük végéig özönlik a pénz, valami pokoli automatizmussal, Palkó és cinkostársai zsebébe. De Seidner már magyarázni kezdte, hogy a márka zuhanása elmegy ugyan az abszurdumig, de egyszer az abszurdum valósággá válik, s azután nincs tovább. De következik majd a frank zuhanása. "Franciaország megöli Németországot, s ebbe neki is bele kell pusztulnia", Poincaré, a Ruhr-megszállás és ennek következményei, és így tovább. Mármost, jó előre, számítani kell arra, hogy ugyanazt, amit elvégeztek Berlinben, megkezdjék majd Párizsban is. Ez a vállalkozás nehezebb lesz, mint a berlini, de ha sikerül, még kiadósabb lesz!
Ez volt Palkó, egy kis Napoleon, egy kis Dzsingisz kán, egyike a mi korunk hőseinek, egyike a mi urainknak és parancsolóinknak. Simára fésült, csaknem csinos fiatalember, hajdan - rút időkben - sápadt és sovány, ma telt arcú, villogó szemű, csaknem rózsás képéről kölnivíz illata leng. Szörnyű sok a dolga, keveset alszik, a közgazdasági életnek, sőt a nemzeti termelő munkának egyik fontos tényezője ő. Rettentő elfoglaltsága mellett alig van ideje haszontalan elmélkedésekre, de mégis, mintha csak revíziót tartott volna egész életén, nézetei könnyen és szépen "átcsoportosultak", világszemlélete van, már megint van világszemlélete, s azzal találkozni fogsz, mihelyt elpanaszolod neki szörnyű szegénységedet, és keservesen sírsz, hogy olyan a kabátod, mint egy vándorlegényé. Palkó bizonyosan el fogja mondani:
- Ha foltos is a ruha, az nem szégyen, csak rongyos ne legyen!
1923 őszén Berlinből Budapestre utazott Palkó, a hathengeres Mercedesszel, egyedül, tehát "nő" nélkül és a titkárja nélkül. Szerdai nap délutánján kellett volna megérkeznie, de az autó útközben defektust szenvedett, a kijavítás sokáig tartott, vihar is kerekedett, annyi akadály után este tizenkét órakor robogott be a városba. Útközben, mialatt a vihar tombolt, egy falusi kiskocsmában elrontotta a gyomrát, most étterembe nem akart menni, elvitette tehát magát egy körúti kávéházba, mert lefekvés előtt egy kis sonkát akart enni s egy csésze teát inni. Amikor belépett a kávéházba, egy társaságot pillantott meg az egyik nagy asztalnál. A társaság tagjainak egy része ismerőse volt, a "régi" időkből. Meg akart fordulni, hogy átsétáljon a kávéház másik szárnyára, de már meglátták, Tenyeri pedig, az újságíró, régi cimbora, már integetett is feléje, sőt fölállt az asztaltól és elébe sietett. Nem lehetett most már elkerülni őket, odaült hát közéjük.
A társaság az esti órákban gyűlt egybe, véletlenül, de oly szokatlan számban, mintha tagjai találkát adtak volna egymásnak. Lehet ugyan, hogy most már mégsem véletlenül gyűltek egybe, hanem mintha egy-két szerdai nap véletlen találkozója után hallgatag megállapodás lenne köztük, hogy minden szerdán találkozzanak. Nem beszéltek meg semmit, mert ugyan miféle célt tudtak volna kitűzni, miféle nevet tudtak volna önmaguknak adni? Mert vajon cél volt-e az, hogy szegénységüket hetenként összehordják és egymásnak megmutogassák, hisz segíteni egyik sem tudott a másikon, és mindegyik csaknem tökéletes részvétlenséggel szemlélte a másik sorsát. Vajon "Hajótöröttek" vagy "Hiú Reménykedők" lett volna a címük? Mik is voltak ők? Forradalmárok, bátorság és akarat nélkül? Kapitalisták - ha már a kapitalisták nyelvén kellett beszélniök - pénz és kereset nélkül? "Reális" emberek, valamirevaló élet nélkül? Tudatlan és öntudatlan rabszolgák, munka nélkül? Egységbe nem foglalhatók ők, az bizonyos, külön-külön is alig meghatározhatók ők, az is valószínű, de voltak és vannak, sokan, egész Budapesten, az egész országban, talán mindenfelé a nagyvilágon, mutatkozzanak meg hát kissé.
Ott ültek: Tenyeri, az Express című napilap munkatársa, Kis János festőművész, Balthazár színész, Kormos újságíró, Virányossy hivatalnok és műkedvelő szociológus, Vérfi lírai költő, Gálos változó foglalkozású úriember. Elsőnek Kis János érkezett az asztalhoz, még fél tíz óra tájban, nem volt egy krajcárja sem. Minden este megvacsorázom - gondolta -, majd csak kerül valaki, aki kifizeti. Megvacsorázott, vacsorája kávé és vajaskenyér volt.
- Van pénzed? - kérdezte Kis János azt, aki utána érkezett.
- Egy krajcárom sincs. Én is azt lesem, hogy kinek a zsebére ehetnék meg legalább két tojást.
- Van pénzed? - zúdították ketten a kérdést a harmadik érkezőre.
Az mosolygott és nem felelt.
A negyedik már kérdéssel jött:
- Van pénzetek?
Hatodiknak Tenyeri érkezett, pénze neki sem volt, de ő kitűnő polgári életet élt, a kávéházban számlára étkezett, most is rendelt, és pompásan megvacsorázott az éhesek jelenlétében úgy, hogy azoknak dülledt a szemük. Protekciós borjúfilét kapott, a sajtó hatalma alapján, utána almásrétest rendelt, majd kompótot, ezt már csak az éhesek megbotránkoztatása céljából, végül két "extra" feketét, a rendes fekete áráért, ugyancsak sajtójogon.
Kormos jött még Tenyeri után, igen kevés pénzzel, csak annyival, amennyi neki magának kellett. Olyan ember, akinek pénze lett volna, nem érkezett, mert akinek pénze akadt, az elkerülte cimboráit mindaddig, amíg a pénze tartott. Nem különösebb okból, mint egyszerűen azért, mert abban a mámorban, amit neki a három-négy napra való pénze okozott, nem tetszett neki a pénztelenek kedélye és eszejárása.
A társaság tagjai zavaros összevisszaságban beszélgettek, gondolataik csak néha futottak össze egy-egy téma köré, egyes motívumok ilyenkor kiütköztek a beszédáradatból:
- Ki kell innen vándorolni!
- De hová?
- Akárhová.
- Szumátra szigetére.
- Ezt az életet kibírni jellemtelenség.
- Ha már el kell pusztulni, legalább ne némán, összeszorított ajakkal kellene elpusztulni, hanem állnának ki a halálra várók az utcára, és üvöltenének az égre!
- Az én fizetésem négyszázezer korona. Ennyiért dolgozom reggeltől estig. Az igaz, hogy nem is dolgozom, már nem tudok dolgozni. A háromszorosa kell ahhoz, hogy az ember megéljen.
- Én a napokban vitatkoztam egy jókeresetű úriemberrel, aki azt állította, hogy négyszázezer koronából meg lehet élni. Ő persze tízszer annyit költ.
- Igen, az emberek igen alacsonyra szabják a létminimumot, ha a mások megélhetéséről van szó.
- Ma általános a nézet, hogy a munkások jól keresnek.
- Még szép, hogy elismerik a hivatalnokok és az intellektuálisok nyomorát.
- És ha mindent elismernek, mi lesz azután?
- A létminimumhoz csak én értek - magyarázta Kis János. - Vannak tételek, amelyekről mindenki megfeledkezik, sőt olyanok is, amelyekről senki nem akar tudomást venni. Így kalkulálnak: a lakás ennyi, a reggeli ennyi, az ebéd ennyi, a vacsora ennyi - és kész a létminimum. Cigaretta? Cigarettázni nem muszáj - mondják. Azok mondják, akik érelmeszesedéssel sem tudnak lemondani a dohányzásról. De hol van a beretválkozás? A nyiratkozás? A kávéház? Mert a kávéházat el nem kerülheted, hátha ott kell valamely fontos ügyedet elintézned. A borravalók? A ruhatár? A kapupénz? Ha levelet írsz, a levélpapír és a bélyeg? A ceruza? A villamos? A fénymáz? Az aszpirin, ha néha megfájdul a fejed? A fogad plombálása? A gyufa? Az újság? Mert néha mégiscsak veszel egy-egy lapot, legalább "földrengések" alkalmával! És mi lesz, ha egyszer egy hónapban megeszel egy darab süteményt? Már azzal is túllépted a létminimumot. Ha egyszer egy hónapban gyümölcsöt eszel? Hát ha fürdesz? Hát ha otthon lábfürdőt csináltatsz, honnan veszed a tüzelőt? És a mosatás? A harisnyastoppolás? Eltörik az órád üvege! Történt már ilyen! Írótollat kell venned. Leesett és elgurult az inggombod, de úgy elgurult, hogyha egy pakli gyufát elgyújtogatsz, akkor sem találod meg. Elszakad a cipőd zsinórja! Összekötöd. De másodszor is elszakad majd. Megint összekötöd. De harmadszor is elszakad majd, és végül is olyan már, mint a pók fonala! Vagy adtál a koldusnak, mert lehetetlen volt nem adnod! Ugyan min hozod azt be? Vagy: már megtelt a noteszed, kell egy újat venned. Egyszer egy évben kiesett a zsebedből tízezer korona, oszd el tizenkét részre, egy ilyen rész terheli a havi létminimumot. Letört az órád mutatója! Ez mind, mind, de mind a létminimum. És a létminimumon alul nincs élet! De még mindezek után is hiányzik egy tétel, amiről senki nem akar tudni, mert mindenki látszatot tart, ez pedig: a nemi élet! Vagy talán akit a létminimumra ítéltek, annak nem szabad, hogy legyen nemi élete? Pedig ha nős a férfi, ugyan mit csinál a szerelmi vágyaival? Vagy van barátnője, vagy prostituáltakhoz jár. A prostituált esetenként pénzbe kerül. A barátnő szintén pénzbe kerül. Mert még ha nem is kell neki pénz - ugyan hány férfinak van ma Budapesten ilyen barátnője!? -, akkor is kell pénz a mellékkiadásokra: kávéház, vagy cukrászda, vagy vacsora, vagy egy stanicli cukor, vagy egy szál virág. A létminimumot nemcsak ostobán, hanem gonoszul kalkulálják!
- Pedig a nőknél nem feledkeznek meg a nemi életről, mert a dolgozó nőknek kevesebbet fizetnek, mint a férfiaknak, nyilvánvaló mellékgondolattal.
- Pedig a "szerelemért" még Julius Caesar is fizetett. Serviliának például 600 000 sestertiusért vett egy nyakláncot, Cleopátrának egy egész országgal fizetett, mert ő vívta ki neki Egyiptom királyságát.
- A szerelemért még Messalina is ajándékot kapott.
- Mit tegyek hát én, ha volna is Messalinám!?
- Pedig jó lenne ma Messalinával kettesben autózni, a zsebben a megfelelő összeggel!
Itt már külön vélemények hangzottak föl:
- A férfiak erkölcstelensége: megfizetni a szerelmet.
- Becstelen vágyakozás: autózni, amikor mások gyalog végzik a napi robotjukat.
- Én bizony szeretném, ha lenne egy szép nagy Daimlerem.
- Én nem is kívánom.
Most már, ahányan voltak, mind hozzászóltak a kérdéshez, és ahányan voltak, annyiféleképpen érveltek. Rövid idő alatt kiderült, hogy egy igazságosabb társadalmi berendezkedést nyolcan nyolcféleképpen képzeltek el, mindenki a saját legegyénibb vágyainak megfelelően, egymással lényeges pontokban homlokegyenest ellenkezően. Most már minden egyes vélemény után egy egészen másféle, mégcsak nem is ellenkező, hanem más alapból más irányban elinduló s más tempóra járó gondolat jelentkezett, mindjobban különböztek, mindjobban távolodtak egymástól a nyolcak, vajon mi miatt, miben és mikor helyeződnek megint, szinte véletlenül, egy "platformra"? Mert a jövő kilátásairól szólván már ugyancsak messziről szállt egymáshoz a szavuk:
- Majd csak rendbe jön az ország lassanként. Még néhány évig kínlódnunk kell, de egyszer csak itt lesz, úgyhogy észre sem vesszük, a teljes konszolidáció.
- Isten mentsen meg a konszolidációtól. Az nekem nem kell. Mert az azt jelenti, hogy megszilárdul az a rend, amelyben nekem nincs lakásom.
- Amelyben én a létminimum egyharmadát keresem.
- Amelyben én lyukas cipőben járok, s a könyökömön folt van.
- Konszolidáció! Hogy én újra adós maradjak a húsz fillér kapupénzzel?
- Szóval pusztuljon minden! De pusztul is! Nincs megállás, "Untergang des Abendlandes".
- Szó sincs róla. Nem "Untergang des Abendlandes", hanem: "Új kultúra hajnalán"!
- Hogyan képzeli ezt?
- Ne féljen, nem fokozatos fejlődés útján.
- Márpedig a természetben nincs ugrás.
- De igen, van. Például a bakkecske is ugrik.
- Ez vicc. De komoly a hasonlat, ha arról szól, hogy a nagy bakkecske a kis bakkecskéből fokozatos növés útján lesz.
- Amit maga fokozatos növésnek lát, még az is az ugrások végtelen sorozata. De a fű, vajon, ha hosszú szárazság után eső éri, nem ugrik-e? Nem valóságos ugrás-e a hosszú stagnálás után, ami ilyenkor a fűvel történik? De hagyjuk a bakkecskét és a füvet. Fokozatos fejlődés volt-e az Atlantisz elsüllyedése? Vagy fokozatos fejlődés-e a kínai kultúra évezredes nyugalmi állapota?
- Igen.
- Nem.
- De igen!
- De nem!
- Sem nem igen, sem nem nem, hanem...!
És így tovább.
Tenyeri kitűnően vacsorázott, ő ma, mint majdnem mindig, optimista volt. A jövő évben lesznek - magyarázta - az angol választások, azután nemsokára a német, majd a francia választások. A nyugati művelt népek fölocsúdnak a nacionalizmusból, s a demokrácia diadala jelenti majd a jobb jövő kezdetét.
Volt, aki ezt dühösen tagadta. A demokrácia lehetetlenné tesz minden haladást. Mert mi a demokrácia? A demokrácia a dolgozók munkaerejének szabad kizsákmányolása. Inkább jöjjön a fajvédelem, amely legalább valamit ígér a tőke megrendszabályozásából.
- A szociáldemokrácia pedig? Apage satanas! A szociáldemokrácia a modern kapitalizmus egyik éltető eleme, szükségképpeni korrektívuma, valami olyasmi, ami által a kapitalizmus önmagát elfogadhatóvá teszi, ami leszereli a forradalmi energiákat, s olyképpen nyugtatja meg a lázongó kedélyeket, mint a vallás. A vallás e világ szenvedéseiért, melyeket béketűréssel kell viselni, a mennyország boldogságát ígéri. A szociáldemokrácia szerint is béketűréssel kell viselni a szenvedéseket, mert szerinte is eljön majd a mennyország, de csak néhány ezer év múlva. A vallás minden esetre olyan mennyországot ígér, amelyhez nekünk is van közünk.
Volt olyan is, aki szerint az egyetlen eszköz a fegyver. Golyó és akasztófa! - így mondta, s ő volt a társaság legfélénkebb tagja. Volt, aki azt tartotta, hogy erőszakból sohasem születhetik jó. Vele szemben mások azt állították, hogy az emberiség történelmében még minden, akár jó, akár rossz, erőszak által jött létre. Volt, aki egyszerűen szitkozódott:
- Szekercéknek kellene esni az égből! Hadd pusztuljon el minden ember.
Volt, aki szerint a hitvány anyagias program helyett új vallásra van szükség. Mert előbb a lelkeket kell újjáteremteni. Erre az egyre egyszerre többen támadtak rá:
- Hát Jézus után tud maga még újat és jót mondani az embereknek, ami erkölcsi és lelki? És nézzen szét és lássa, mi lett a Jézus tanításából. Háború és hazugság, gyilkosság és terror, kínhalál és kínvallatás, nyomor a gazdagság tőszomszédságában, éhínség a tobzódók körül, gazdagság az éhínség árán.
- Szörnyűség és siralom!
- Ott, lássa, fizetnek! Lucullusi lakomát fizetnek ki, százezresek tömegeiből. Pocakos férfiak, angyalian szép nők társaságában.
- Látja, mi a jólét! A gondtalanság, a pöfeteg fölény, a kegyetlen közöny!?
Ezek a pénz szennyes agyú sáfárjai!
Ebben a percben érkezett a kávéházba Palkó. Tenyeri hívó intésére zavartan megállt, de mivel Tenyeri fölugrott és hozzá sietett, lassan, mintegy vontatva, odalépdelt a társaság asztalához:
- Van szerencsém - így üdvözölte valamennyit. Az egyik zúgolódó fölállt és helyet adott neki az asztalfőn.
Mély csend következett. Megzavarodtak és megjuhászodtak az indulatok. Fürkésző sanda szemek vizsgálták a jövevény arcát, mozdulatait, ingét, ruháját és nyakkendőjét. Vajon mit rendel? Vajon mit beszél majd? Remények bontogatták szárnyaikat: ó, ha megértené rettentő kínjaikat, a zsebébe nyúlna, s barátságos mosollyal szétosztana köztük valami pénzt. "Legalább nekem!" - gondolta titkon csaknem valamennyi. Hogyan is lehetne tudtára adni, hogy uram, nagyságos uram, itt a végszükség!
Palkó beszélt:
- Mi újság Pesten? Hogy vannak az urak?
A "legügyesebb" mindjárt próbálkozott:
- Nem olyan jól, mint ön.
Palkó mintha ezt nem is hallotta volna. Fáradt mozdulattal simította meg a homlokát.
Egy másik segítette az előtte kísérletezőt:
- A nimolizmus maximumán kulminálunk. - És nevetett hozzá.
Palkó rendelt a pincérnél. Sonkát és teát.
- Rossz a gyomrom - magyarázta. A színész felé fordult, akivel pertu volt, mint gazdag emberek általában a színészekkel, a nők miatt:
- Mit csinálsz mindig?
Mialatt Palkó evett, csend volt. Mintha mindenkinek az lett volna az érzése, hogy úgy illik, ha "a vendég" szól előbb. De meg el is akadtak az eddigi témáikkal. Hogyan lehetett volna most, a Palkó úr jelenlétében, szekercék eséséről beszélni, sőt, Uram bocsá', golyóról és akasztófáról, hisz' ez a hang illetlen lenne, s talán kelleténél komolyabban venné "ő".
- Honnan tetszett érkezni?
Kis János, aki már jó ideje szótlan volt, aki nyilván már személyi ellenséges viszonyba lépett a jövevénnyel, most gúnyosan mosolygott.
- Nem tetszettem, hanem muszáj volt. Berlinből.
- Vonaton?
- Autón.
- Szép út lehetett.
- Fenét volt szép. Úgy kifáradtam, mint egy dög.
- Jól mulatott Berlinben?
- Jól? Reggeltől estig dolgoztam. Ha ez magának mulatság, akkor nagyon jól mulattam.
Újabb csönd. Kis János vonagló arccal, tekintetével a fizetőpincért kereste. Majd adós marad inkább - gondolta -, de elmegy innen. Tenyeri magához vonta Palkót, és suttogva beszélt hozzá, úgy, hogy a többiek ne hallják:
- Nagyon érdeklődött utánad egy nő. A. színésznő, a B. színház tagja, talán ismered is. Nem is tudom már, hol látott, de rólad van szó, rád ismertem. Ja igen, milyen paralitikus is vagyok, a Gerbeaud-ban látott gyakran, uzsonnázni egy szőke nővel. Arról ismertem rád, hogy leírta a nőt, meg hogy milyen autón szoktatok érkezni. Rendkívül tetszel neki. Nem is tudja megmondani, miért, de valami sajátságos "ellenállhatatlan" tüze van a szemednek. "Vad, érzéki, és mégis szelíden ábrándos." Mondtam, hogy bankár vagy, költőnek nézett, mondta ártatlanul.
Ezen mind a ketten nevettek. Muszáj volt.
- Ha akarod, bemutatlak neki.
- Hagyjuk most. Tele vagyok nőkkel. Nem tudom őket lerázni a nyakamról. Ha goromba vagyok és elkergetem őket, öngyilkossággal fenyegetőznek.
- De kérlek, én már megígértem... Ja igen, hogy el ne felejtsem: mielőtt elmégy, csúsztass ide valami pénzt, de úgy, hogy ezek észre ne vegyék.
Gádoros érkezett az asztalhoz, egy sovány, cvikkeres, cérnahajú fiatalember, verseket szokott írni, de nem Petőfi Sándor ő, mégcsak nem is igazi költő, talán rímfaragó, álköltő, alkalmi verselő.
- Alá-ászolgája, kedves uram - köszönt Gádoros Palkónak. - Van szerencsém, de régóta nem láttam.
Gádoros leült, Palkóval szemben, kis helyet kért az asztalon, ceruzát és papirost vett elő, és néha-néha rá nézve úgy tett, mintha lerajzolná.
Valaki elcsípett néhány szót a Palkó és Tenyeri beszélgetéséből:
- Meghiszem azt, hogy önnek annyi nője van, amennyit akar.
Palkó nem szívesen beszélt nőkről ebben a társaságban. De azért, kelletlenül, reflektált a megjegyzésre:
- Lehet az másnak is. Mindenkinek.
- Ó nem. De ha az embernek pénze van...
- Ne higgye. Nem minden múlik a pénzen. A pénz néha használ, de néha csak teher.
- Teher? De hát... ha az ember egy uzsonnát sem tud fizetni a nőnek.
- Az ember tudjon uzsonnát fizetni. Annyi pénze mindenkinek van, hogy egy uzsonnát ki tud fizetni.
- Na kérem, megbocsát, énvelem bizony gyakran megesik...
- Magában van a hiba! Nincs olyan kis kereset, amivel józanul ne lehetne gazdálkodni.
Kis János fölordított:
- Pincér! Fizetek!
De a főpincér csak egy röpke pillantást vetett feléje, elrohant más asztalhoz.
Kis János még egyet akart ordítani, de eszébe jutott, hogy hiszen nem is fizetni akar, hanem csak adós akar maradni. Mély, sóhajtásszerű lélegzetet vett és várt. De szerette volna a fülét befogni. Szeretett volna egy újságot kapni a kezébe, s abba temetkezni, de nem volt a közelben egy sem.
Gádoros most fontoskodó hangon szólalt meg:
- Uraim! Ezt hallgassák meg!
Még jónéhányszor kellett a fölhívást megismételnie, amire nagynehezen csend lett és figyelni kezdtek rá. Fölolvasott egy verset. Tréfás, erotikus vers volt, helyesen: undorító disznóság, "Palkó Mihály úr" nemi képességeit zengte a vers, olyanformán, mint a homéroszi költemények a hőseik külsejét, erejét és bátorságát.
Palkó igen jól mulatott a versen. Elmésnek találta. Különben az egész társaság mulatott, persze az egy Kis János kivételével, volt, aki dülöngött a nevetéstől. A szerző újra olvasni kezdte művét, de most már ő maga is annyira nevetett, hogy minduntalan elakadt. Kikapták kezéből a papírlapot és Palkónak adták, aki már nyúlt is érte:
- Mi jár ezért? - kérdezte.
- Önre bízom - felelte a szerző.
- Ne bízza rám, mert akkor rosszul jár. Én nem vagyok gavallér, hanem szigorú üzletember.
- Hát adjon érte ötvenezer koronát.
- Az egy kicsit sok lenne. Annyit nem adok.
- Hát mennyit akar érte adni?
- Nézze kérem, ön ezt a verset tíz perc alatt írta.
- Nem az a mérvadó, hogy mennyi idő alatt készült el a vers.
Hosszú alku következett. Végre zsebre tette Palkó a verset, és kivett a tárcájából tizenötezer koronát, s azt átadta Gádorosnak. Gádoros, aki észrevette Kis János sötét hallgatását, hozzá szólt:
- Na látja, ilyenek a tőkések, így fizetik a munkát. Ugye többet érdemeltem?
- Igen! Húszat érdemelt.
- Ugye?
- De nem húsz ezrest, hanem húsz évet! Vácon!
- Miért, kérem? Ártatlan vicc az egész.
- Gyalázatos vicc. Nem is vicc, csak gyalázat.
Mindnyájan fölfigyeltek. Némelyek, a nevetésükkel bűnrészesek, bosszús arcot vágtak.
- Nem értem ezt a nagy szigorúságot. Mindjárt gyalázatról beszélni.
- Nekem ez a határozott véleményem.
- És maga nem csinál ilyesmit? És más nem csinál ilyesmit? Vagyok olyan tisztességes ember, mint más. De élni csak kell?!
Élni csak kell? Hát minden gonosz ügy védelme? Kis János most már az asztalra csapott, úgy, hogy a poharak felugrottak és csörömpölve estek vissza:
- Ez az, ami nem igaz! Élni kell, de nem ilyen áron! Százszor haljon meg mindenki, mielőtt idáig jut! Homéroszi sorok Palkó Mihályhoz, tőzsdebizományos úrhoz, írta egy nyomorult szegény ember, egy... egy becstelen koldus! Szégyenlem magam.
A tőzsdés nagyon megsértődött, föl is fortyant:
- Nono! Csak kicsit lassabban. Ön nagyon elragadtatta magát. Engem hagyjon ki az ön kínos vergődéséből.
"Kínos vergődés!" Kis Jánost mintha szíven döfték volna. Kínos vergődés! - még valami igaz is van benne. Sok igaz van benne! Csakugyan, egy ember tehetetlen vergődése ez, akinek mellén egy egész világ fekszik. Megzavarodottan hallgatott, kereste, mit kell tennie:
- Önnel nem vitázom ezekről a dolgokról.
- De egyáltalában kár volt szólnia, unom, amit beszél.
- Ha unja, álljon fel és menjen el innen. - Ez az én társaságom.
Tenyeri közbeszólt:
- Pardon! Ez mindnyájunk társasága, Palkó úré is annyira, mint a tied.
Kis János megdöbbenve nézett keresztül az arcokon. Néma csend. Szinte helyeslő. Valaki aztán meg is szólalt:
- Kérem János, hallgasson el! Nem érdemes.
Kis János fékevesztett dühvel bődült a békítőre:
- Ne csillapítson, ne magyarázzon, mert maga is...
Palkó most már fölényes gúnnyal mosolygott, s Tenyerihez szólva csak ezt mondta:
- Ez egy beteg ember!
- Mit mondott? - üvöltött föl Kis János.
Palkó a szemébe nézett, undorral és megvetéssel, s nem felelt.
- Mit mondott? Hogy "ez egy beteg ember"? Szóval, hogy én szegény beteg vagyok és ön az "egészséges"! Hogy én hülye vagyok, és ön az "okos". Hogy én talán már gazember is vagyok, és ön a "jellemes úriember"!
- Én csak azt mondom, hogy ön szamár!
Amint ezt a szót meglehetős nyugalommal kimondta, mintegy csak mormolva, abban a pillanatban Kis János egy villámgyors mozdulattal úgy pofon vágta, hogy székestől elesett volna, ha a szomszédai meg nem kapják. A pofon csattanására a közeli asztalok mellől fölugráltak az emberek, egy nő fölsikoltott, mások összecsapva a kezüket szörnyülködtek, pincérek rohanva indultak a tett színhelyére. A társaság tagjai kínos zavarral küszködtek, egy-kettő közülük fölállt, Kis János is már állt, végignézett a társain, dacosan várt egy ideig, azután sarkon fordult és köszönés nélkül elsietett.
Mindnyájan föl voltak háborodva. Palkó a zsebkendőjével égő arcát törülgette, s csak ennyit mondott:
- Nyomorult gazember!
Mások:
- Csirkefogó!
- Közénk nem jöhet többé.
- Hallatlan komiszság.
Palkó fizetett és elment a kávéházból. A többiek is cihelődtek, nagynehezen, zavaros pénzügyi míveletekkel fizettek és indultak, mert már elérkezett a záróra, s a csillárokat kezdték oltogatni. A kávéház ajtaja előtt oszlottak föl kisebb csoportokra, aszerint, ki merre lakott. Az egyes csoportok külön-külön sétálva, mind Kis Jánosról beszéltek. Volt olyan, aki tettét ízléstelennek találta, különösen azért, mert társaságban, kávéházi nyilvánosság előtt követte el. Egy másik hallatlanul igazságtalannak találta a "brutalitást", mert semmi ok nem volt rá. Valaki azzal érvelt, hogy "úriember" nem pofozkodik. De meg Palkó úr igen derék embernek látszik.
- De hiszen Gádorosra lett dühös, és mégis Palkót vágta pofon! Nem is értem! - hangzott fel a csudálkozás.
Némelyek arra is gondoltak, de ezt már senki ki nem mondta, hogy "ha az a csirkefogó el nem rontja az estét, biztosan lett volna egy kis pénz". A "csúsztatás" Tenyeri részére szintén elmaradt, ezt Tenyeri soha nem fogja Kis Jánosnak megbocsátani, nem, akármi is lesz az angol, német és francia választások eredménye.