Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 15-16. szám
Alig van ember, akinek ne volnának a művészi munkával szemben bizonyos előre kialakult követelményei. Idegzete, anélkül hogy tudna erről, már eleve határt szab az író szabadságának! - Fantáziájában a régi dallamok kerek egysége jelenik meg - és valamely zamatos, jó ízek emléke, mihelyt e szót olvassa valamely címlapon, hogy regény. - Ízlése az eddig olvasottak alapján máris praeformálja azt a szépséget, amelyben része lehet. - Vagyis: mi mindnyájan lázadás nélkül tűrjük, hogy a művészetről való elképzeléseink meghatározott, kerek fogalmakká kövesedjenek bennünk.
A teljes elfogulatlanság csodájával én alig-alig találkoztam eddig. Legtöbbször még azt a jóakaratot is nélkülöznöm kellett, hogy az olvasó ne annál szigorúbbra vonja szemöldeit, minél inkább el lehet készülve rá, hogy újszerű művészettel lesz dolga.
Nem vagyunk annyira szabadok, mint amennyire méltó volna hozzánk! S mily nagy kárunkra! Épp ezáltal fosztjuk meg magunkat az igazi megújhodástól, felfrissüléstől és üdüléstől.
*
S ha igaz az, hogy éppen az író feladata volna, hogy az olvasók ízlését befolyásolni törekedjék - viszont az is kétségtelennek látszik, hogy az író elfogultsága rendesen az olvasóéhoz igazodik. S mi mást eredményez a kölcsönhatás e zárt áramköre, mint amit stagnálásnak nevezünk? S minél telítettebbnek érezzük idegzetünket: minél jobban megelégeltük már a művészet e megülepedett rendjét, annál többre vagyunk hajlandók becsülni azt az erkölcsi erőt, amely a megkötöttség ellen lázad.
E könyv az elfogulatlanság, a szabadság, és épp ezért az eredetiség könyve. Ezt az írót nem köti a művészet múltja - ama ritka művészek közül való, akik valóban próbára teszik olvasóik elfogultságát. Alig fogadott el valamit abból, amit tanulnia lehetett, ő úgy az élet, mint a művészet törvényeit maga akarja megállapítani. Művészi munkájának, az életről való felfogásának alig lelem tradícióját... és épp ezért lírai hőse, Ol Jörgen oly benyomást tett reám, mint maga az ember, mikor eszmélni kezd... Mikor lénye, emberi lelke az őstermészet ködéből kibontakozik és kilép. Körülötte a szeles, visszhangos tér - a közönyös, érthetetlen távol: s ő mindennek rejtélyével egymaga, segítség nélkül kell, hogy megbirkózzék.
Tradíciótlansága teszi, hogy olvasásakor a korlátlan szabadság illúzióját és határtalan távlatát élvezzük... Átjár minket a szél, mintha tengeren járnánk... s mindig új és új áramlatok jönnek... s mi végre sóvár levegőszomjunkat - általa, benne - határtalan mértékben elégíthetjük ki. Mikor rohanásom, repülésem után körülnéztem - mintha a földre zuhantam volna, úgy hatottak reám életem megszokott realitásai.
Ez okozza: az elfogulatlan látás s a tökéletes őszinteség, hogy úgy érezzük, hogy mindvégig és mindenben az igazságot keresi. Mintha az igazságnak egyre levegőritkább, egyre áttetszőbb szellemközelségébe jutnánk... Pedig nem is az eszével keresi az igazságot. Nyílt bölcselet e könyvben alig-alig található. A szíve keresi. E világ sokféleségétől elkáprázott érzékei előttünk nyugtalankodnak - nem lelik helyüket... míg végre elcsitulnak valahol - valamely ponton, ott, ahova a jóravaló szív mindig odatalál... Valahol a jónak és igaznak közelében.
S mégis! - Holott nem az értelme ragyog, hanem a szíve - mégis ritkán tett reám könyv oly mélyen intellektuális benyomást, mint ez. - Még nagy íróknál is - s ha művészetük csodálatot is keltett bennem - gyakran nélkülöznöm kellett munkáik hátteréből kilépő oly szellemi portréjukat, amely teljesen kielégíthetett volna. Az író eszessége bánt, mihelyt megnyilvánulásában szándékosságot látok - de viszont műve kielégítetlenül hagy, ha nem érzem állandóan gondolatai közelségét.
A művész anyaga nem az értelemé - egy merőben más, azzal merőben heterogén anyag az övé: a víziók alaktalan tömegét kell formálnia. S, hogy az az öröm, amelyet az ábrázolás kelt bennünk, felér-e azzal, amelyet a gondolkozás okoz számunkra - e helyt nem tudnám eldönteni. Csak annak megállapítására szorítkozom, hogy a művész, ha elvont vagy összefoglaló megállapításait akarja velünk közölni: ehhez ritkán jut el egyenes úton. Néki láttatnia kell és nem kijelentenie. Vagy a részletes valóságot kell elénk állítania és oly módon, hogy igazságát, amelynek kifejezésére törekszik, mi magunk vonjuk le abból, vagy meg kell várnia az alkalmas pillanatot, míg gondolat és ábrázolás munkájában egy anyaggá válhatik. Ha nem így tesz, akkor intellektualitása kirí az anyagból, csak ballasztjává lesz a tiszta művészetnek, s ahelyett, hogy annak fajsúlyát emelné, csökkenti. - S miután csak ritkán elhatározásán múlik, hogy mit ábrázol: könnyen el tudnék tehát képzelni oly művészt, akinek éppen legjelentékenyebb elgondolásai számára sosem adatott meg a megfelelő, legkifejezőbb vízió - aki tehát kénytelen beérni azzal, hogy gondolatait, s éppen legjelentékenyebb észrevételeit a maga számára való felkészültségének, művészi felszerelése egy részének tekintse.
Az író akkor szerencsésebb tehetség, ha hajlamosabb a megfigyelésre, vagy hallucinációra, mint az absztrakcióra. - Mi más a résumé, mint absztrakció: a realitás lelkének kivonata - s mi a művész feladata? Hogy magát a realitást minél konkrétebb, részletes valóságában mutassa be. A gondolkodónak mindenkor fel kell emelkednie, hogy távlatot nyerjen - a művésznek legtöbbször le kell szállania, hogy minél hívebben ábrázolhasson. S még az sem elég, ha az emberi lélek általánosan érvényes törvényeit érzékelteti alakjaiban - néki felismerhető fajtát kell bemutatnia, s ebben a fajtában az egyént. Ezt követeltük tőle mindeddig, és e kívánságunktól csak nehezen vagyunk képesek elállani.
S végül: ha művének intellektuális végcélja is van - ha ilyet is keres az ábrázolás öncélja mellett -, az mi is lehet egyéb, mint nagy általánosság? Hiszen finoman kidolgozott, árnyalatokban gazdag gondolat, hogyis lehetne jelszó?
Mindez oka lehet annak, hogy csak ritkán akad kezünkbe oly mű, amelyben a vízió és értelem erejét egyenrangúnak éreznők, s amelyre azt mondhatnók, hogy a gondolkodó abban méltó a művészhez. - S mégis - nem állíthatjuk, hogy a kettő között antagonizmus volna. Mint a rézmetszet kontúrjainak kísérő árnyvonala, úgy haladhat vele párhuzamosan s rejtőzve: ábrázolással a gondolat. S ha mindvégig tiszta művészi örömöt okozott is - úgy tesszük le némely író könyvét, azzal a kielégültséggel, mintha a tiszta értelemben gyönyörködhettünk volna.
Ily érzéssel gondolunk most vissza az Ol Jörgenre is. Szerzője vonzó szellem! Ő valóban mindenfajta érdeklődésünket s bírálatunkat kiállja. - Már elbeszélésének menete is: az a törhetetlen biztonság, amellyel halad - már maga ez is elszánt, határozott gondolatmenetek hallucinációját kelti. S ahogy maga alá tiporja vagy keresztültör, vagy éppen könnyedén átveti magát olyas nehézségeken, amelyekről éppen ő bizonyította be nekünk, hogy nem is igazi nehézségek annak, aki tehetséges és amellett bátor - ez az ellenállhatatlan szellemi erő maga vetíti hátterét: egy férfias elme határozott életfelfogását. Aki művészi meggyőződésében ennyire nem tűr korlátozást - vajon eltűri-e az, hogy a gondolkozás egyéb területein konvenciók, régi megállapítások nyűgözzék - s nem kíméletlenül s gőgösen veti-e félre ezeket útjából?
De nem is kell mindvégig arra szorítkoznunk, hogy értelmiségének ily rejtett megnyilvánulásai után kutassunk. Nem óvakodik ő nyíltan is kimondani, ami a szívét nyomja. Néha - két álom között - váratlan előáll vele, és fennhangon, félre nem érthetően a szemünkbe mondja, amit emberről, társadalomról, szegénységről vagy gazdagságról gondolt. S e nyílt véleményei mindenkor csak még rokonszenvesebbé, még szeretetreméltóbbá teszik szellemét előttünk.
*
Lélekről szól e könyv, s ahogy az író mondanivalója magára a lélekábrázolásra fordul: éppen ennek valami csodálatos könnyedsége van. Nem készül hozzá, nem érezteti, hogy most fontosabb dolgok következnek - nála egyforma fontossága van mindannak, amit elbeszél. Tájakra, emberekre, hőse lelkiállapotára egyforma fénnyel vet világot. S ez a fény nem vakító plaine-air, nem is félhomály, hanem valamely egyenletes, tiszta világosság. S azáltal, hogy a lélekrajz hangsúlya más: megváltozik annak tónusa is. Természetesebbé válik s nem fárasztó. De energikusabb, élesebb is ez a lélekrajz, mint sok más nagy művészé, s ami még inkább megnyerő: nincs benne a pszichologizálás megszokott és megunt kedvtelése: a felfedezőké. Ezek a homályból szeretnek kiindulni, s aztán meglepetésként elrendezik a zűrzavart - ő ellenben, már ahogy kezdi - minden beállítás nélkül: ez is a tiszta őszinteség benyomását teszi.
S nem sokat beszél akkor sem, csak néhány jelentős megállapításra szorítkozik. S mintha nyílt tekintetét ránk szegezné ilyenkor. S ez az egyenletes tekintet szuggerál.
Pedig nem könnyű feladat elé állítja olvasóit - azt követeli tőlük, hogy követni tudják őt, hogy szembe tudjanak nézni a lelki élet bármely igazságával. Passziója az őszinteség. Hajtja, kergeti ki a szabad ég alá, amit szégyenlünk bevallani magunknak, s ami tehát örökké egoizmusunk levegőtlen és meleg fészkén senyved, és csak ritkán kerül ki elénk bírálatunk világosságába. Nyers indulatainkat állítja elénk - hogy vágyaink mily kegyetlenek s részvétünk mily illanó, megindultságra való képességünk mily szeszélyes, mily megbízhatatlan. S nem is találja ezt oly szomorúnak: ő inkább megnyugvását leli abban, hogy szembenéz saját magával, s mi is úgy érezzük, hogy az élethez való bátorságunkat akarja éleszteni általa. - Hőse tort ül, ha elérte, ami kell neki, s tovább áll kíméletlenül, mihelyt megunta. Szegény, nyomorult anyjától is milyen könnyen válik el, s ily ritkán gondol reá: - s mégis, szimpatikus marad nekünk mindvégig. Ez az író nem szentimentális és nem hazug. Nem is azt akarja ábrázolni, hogy milyen rossz az ember - de nem alkudozik magával, ha azt kell ábrázolnia, hogy milyen.
S amellett e könyv csupa érzés. S mily hallgatag ez az érzelmesség! Felejthetetlen marad nékem az a jelenet, amelyben Ol Jörgen ott áll valami szegény szolgálólány mellett. A vágya vitte oda - de mihelyt meglátta: idegenné lett a lány -, nem kívánta többé. S ezt a lány megérezte rajta. Idegenséggel kezdődik a jelenet, s a fiú áradó, önfeláldozó jóságán végződik s anélkül, hogy csak egy szót is szólottak volna egymáshoz. S egy megindító kis történet játszódik le előttünk, néhány pillantáson, néhány könnyön keresztül.
*
Regénye formáját a lelki feszültség adja, s ahogy az változik, úgy változik az elbeszélés ritmusa. Néha csak egy sóhaj - ennyi egy fejezet. S néha idegeinket felzaklató zivatar. A szenvedély viszi, semmi más.
S ez a szenvedély is mily finom! Hogy megáll a vihar, ha sóhajtást hall valahol. S hogy patakzik a könny az érzékek pillanatnyi csendjében.
Az ihlet viszi. Minden szava új ihlet gyermeke.
Néha napokkal, néha évekkel végez egy-egy fejezetben. Van úgy, hogy csak épp átfut hőse életének némely időszakán. Sokszor idegen emberek, tájak kötik le figyelmét, s Ol Jörgenről nem beszél ilyenkor. Ennek alakja alighogy felbukkant előttünk: máris eltűnik ismét. Az írót egy mosoly, egy arc, egy balsors foglalkoztatja - vagy elmerül valamely mély, északi erdő magányában, s külön kis novellát ír erről. De ilyenkor is úgy érezzük, hogy e szélcsendben is, mintha Ol Jörgen ott lopódznék a fák között - mintha a messzi táj hátterében haladna el élete ismeretlen célja felé.
Mert ismeretlen ez a cél. Ol Jörgen elindult, s átadta magát annak, ami reá vár. Kitárta lelkét, hogy befogadja az ismeretlen élet boldogító csodáit.
Néha csüggedt, néha ujjong. Kedélyében szélsőség szélsőséget követ. Az álmokat kedveli, s azok valóságát áhítja. És ahogy ifjú lelkében az élet árja vagy apálya van, úgy következnek e regényben a nyugalom fejezetei után a lüktető drámaiság periódusai.
Játék és komolyság, álom és való kergetődzik e lélekben és e műben. Néha álom és valóság elvegyül - majd megint szétválik és elrepül egymástól.
Sokszor felriadunk. A legszebb téli-erdei álomból riaszt az író, hogy valami kegyetlenül fájót mutasson. - Aztán, hogy megvigasztaljon érte, mesét mond megint. Amelyik éppen eszébe jut. S a mesélők nyájas kiváltságával nyomban el is mondja az egészet.
A legbájosabb önkény az övé! Korlátlan szabadság, s ő nem téved el rengetegében. S szemmel látható, mekkora gyönyörűséget szerez neki, hogy ez a lélek, ez a téveteg, habozó lélek mily csodás biztonsággal tud haladni, ha az ihlet vezeti.
*
S mindezt nem ködös, elmosódott színekben. Kemény rajz jellemzi őt. Oly pontos, oly pregnáns ez a rajz, hogy az ember elcsodálkozik felette, hogy miként lehet ellágyulást, megindultságot ezzel a keménységgel így kifejezni? Előadása néha szinte ridegnek mondható. Sem mondatai, sem fejezetei, de műve sem zárulnak azokkal a megnyugtató harmóniákkal, amelyek az egységet gömbölydeddé kerekítik. Nem kíván hízelegni idegzetünknek. Arra sem törekszik, hogy mondatai zenei hatást tegyenek: - nem ilyesmivel akar megnyerni. Még legpompásabb leírásaiban is a természet nyerseségének, vadabb indulatainak emlékét kelti fel. Rajza ilyenkor a hideg kréta tónusára emlékeztet.
S mily szépek e leírások! Amit erdőről, tengerről mondani tud, az a legszebbek közé tartozik, amit e nemben olvastam. S nem is szűkölködik vele - bőven önti. Nem törődik vele, arányos lesz-e műve? Addig folytatja, míg szívének, lelkének jólesik.
Az idő-sorrend sem köti. Előre siet, majd visszatér újra. Van leírása például, amelyben egy éjszakai erdőt ábrázol bőven és szélesen, s erről eszébe jut egy másik, amelyet hőse valamikor, talán egy év előtt látott valahol... Erre rögtön bele is fog, hogy ezt a másik erdőt épp oly bőven és szélesen leírja... S a fekete erdőben még mélyebb lesz a feketeség. Az éjszakába éjszakát ültet, az álomba álmot. S egyre irracionálisabb, egyre idegenszerűbb szépségű lesz a táj.
Könyvének egyik legmegkapóbb helye ez. Miután Ol Jörgenről már régen nem hallottunk, s azt sem tudjuk, mi van vele - egyszerre a téli vadon kellős közepében találjuk magunkat. Éjszaka van. Egy árnyék halad tova a fák között, s baglyok követik a sötétben, nesztelenül repülve utána fától fáig - el-elkerülve a holdfényes tereket. Egy helyt végre kerengeni kezdenek a fák felett: - itt megállt az árnyék. A kis ember egy havas pocsolya széléhez ért, s megnézte magát tükrében... S e tükörképről ismerünk reá.
Mintha lélekkel találkoznánk, oly babonás riadalmat kelt bennünk ez a testetlen jelenet. De ő még tetézi: - még magánosabbat, még ridegebbet akar mutatni. A határtalan vonzza őt: - a természet határtalan kietlensége. - Lelkének tehát még egy tájképre van szüksége.
Nem tud betelni a természettel, s én sem tudok betelni vele, ha őt olvasom.
*
Valahányszor a természet jelenségeiről olvasok - az óceánról, sziklákról, fajok küzdelmeiről és pusztulásáról -, mindig elhagyottnak érzem magam. Mi az én életem apró akarata ahhoz a szörnyű, lusta közönyhöz képest, amellyel a tenger csapkod maga körül? Lelkem gyenge kis tüze egyetlen erősségem itt...
S az emberek közé menekülök magányom kietlenségéből. - Hiszen ti is halandók vagytok! - kiáltom feléjük. - Ne hagyjatok el! Ölelkezzünk össze a halál ellen... S ha ti vigadni tudtok - ó, talán akkor mégsem oly kietlenek e szirtek! S nem oly fenyegető a halál!
De az emberek köréből is csak oly szomorúan távozom. Nem hoznak több vigasztalást ők sem, mint a kietlen szirtek... S erről ők nem is tehetnek, szegények!... Ők maguk is a természet jelenségei... Az ő áradásuk is csak úgy csapkod, mint a lusta, közönyös tenger.
Magányomból az emberek közé s onnan ismét vissza a magányba hajt a kielégítetlenség. S egyre keserűbben követelem magamtól, hogy meg tudjak végre állani társtalanul is, s szembe tudjak nézni az iszonyattal egymagam.
Ol Jörgen vándorlásait olvasván, oly intenzíven éltem át ezt az érzésemet újból, mint semmilyen más regényben.
Hiszen a vándorok regénye ősi regény. De egyikben sem azt éreztem, hogy én vándorolok... hogy az én szegény lelkem vándorol sziklától emberig és vissza... De Ol Jörgen: - én vagyok - vagy legalábbis szeretném, ha én lehetnék - ez a romlatlan, ez a tiszta!
Valahol kezdődik... a ködös északon, egy magános, szegény gyermekkor leírásával. Már ott különféle emberarcok merülnek fel, s aztán eltűnnek megint. Még Ol Jörgen édesanyjának alakja is hír nélkül süllyed vissza a háttérbe, ahonnan egy percre előlépett. Pedig oly igen szeretnők megtudni, hogy mi lett legalább vele, ezzel az árvával? - Az író azonban nem érzi szükségét, hogy kifejlessze s még kevésbé, hogy befejezze, amit elindított. A mellékalakokat legfeljebb, ha regényes véletlenek vetik fel újra.
Ol Jörgen különben is egyre új és új emberek közé kerül, mert hiszen már korán vándorútra megy.
Vágyai hajtják. Boldog szeretne lenni, holott kielégíthetetlen. S a messzeség lobogva integet néki: csodákat ígér. S hátha valahol igazán szembetalálkozhatnék élete céljával! - Zaklatottságra van szüksége, hogy az felrázza elméje és szíve erőit. Örökké változó, szabálytalan mozgást áhít, mert irtózik attól, ami lélekölően szabályossá merevedett... De viszont el nem csitítható szenvedéllyel a harmóniát keresi e föld szabálytalan felszínén.
Író lesz végül is. Magával küzdve akarja kidolgozni és létrehozni: - benn a szívében, amit a külvilágban hiába keresett... S őszintén akar beszélni nékik lelke küzdelmeiről, kétségeiről és elragadtatásáról... - S őszintén beszélni az emberekkel - nehéz megpróbáltatás!
Ha valaki a homályos vadonból jön... ahol az igazság felett elmélkedett, s ahol megtanult véle és a természettel farkasszemet nézni, s aztán betéved egy tengerparti kocsmába - igen jóravaló, ősi nép közé... Vajon milyen fogadtatásban lehet annak része? Derék polgárok hallgatják, akik minél ősibb fajból valók, annál jobban őrzik lelkük örökségét - s minél elnyomorodottabbak, annál babonásabb félelemmel húzódnak vissza soha nem látott új lángok elől... Nem természetes-e, hogy ez a különös jövevény, vagy megriasztja őket, vagy nevetésre készteti? Nem komikus-e az olyan ember, aki csodálkozik azon, amit mi mindnyájan megszoktunk, és azon viszont eszében sincs csodálkoznia, amit oly kevéssé szokhattunk meg: - saját magán? Azon, hogy oly naiv, mint a gyermek, hogy homályhoz szokott szemeit, mint a vadállatét, bántja barátságos életünk oly könnyen megszokható lámpafénye? Nem kell-e megrökönyödniük vadságán, amellyel ráveti magát a lányokra? S a szemérmetlenségen, amellyel a szerelmet műveli? S hogy: a gyönyörűséget hajszolja - és igazságot akar amellett!
Lánykergető gonoszságában annyi a vad, gracilis szépség... amennyi zordon komorság van arcán, valahányszor a szent dolgokon gondolkodik...
Mind a kettőn mosolyognia kell még annak is, aki szereti, szívből szereti őt... Hányszor mosolyogtam felette!... Elragadó és komikus egyszerre!
Ol Jörgen - akiről ez az egész könyv szól, ilyen ember. Az éjszaki vadon közelségéből való... s az könnyen eltépi az ilyen rajongó legénykét övéitől, s az emberek társaságától. Őt is eltépték - s úgy látszik, örökre.
Lelke egyensúlyát kereste... s mi féltettük őt, hogy ez az egyensúly végül sem lehet olyan, amilyet kívánnánk neki. Féltettük, hogy végül mégiscsak meg fog alkudni azzal, ami van - hogy majd belesatnyul valamely környezetbe.
De Ol Jörgen nem züllik, mert nem is züllhetik el. Visszavonul a magányba, az északi erdőkbe. S e képpel zárul a regény, s vész el a történet az örök-mozgás végtelenében.
*
A lélek romantikus hajlamú és örökké az lesz! Ezért nem halhatnak ki soha a romantikus műfajok.
Künn a világban - figyelj! - ott a valószínűtlen s benn a szívedben éppúgy!
Haukland a szívét figyelte... a forrás fölé hajolt: oda, ahonnan a külvilág minden irrealitása buggyan. - S remekművet alkotott.
*
Könyve gondos, pompás, értékeihez méltó fordításban kerül a magyar olvasóközönség kezébe.
[+]