Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 15-16. szám · / · Szomory Dezső: Levelek egy barátnőmhöz
Az egész éjjel arra a pár szóra gondoltam, amivel maga az este, a Hungária előtt, elbúcsúzott tőlem, mikor beszállt az autójába.
E néhány szó csengésén, az egész hangja üdeségén érezni lehetett, hogy kitűnően vacsorázott, egészen könnyű ételeket, s nem sokat törődik a világgal.
Azt se nagyon nézte, ha berakják-e az összes bőröndjeit a kocsiba. Olyan nyugodt volt, olyan fölényes, olyan bizalommal teljes a maga sorsában s a hotelszolgák tisztességében is, mint akit nem érhet meglepetés, igaz? S ahogy elhelyezkedett az autóban s dobálta a kabátjait s a takarókat maga körül, rögtön megláttam, egész perspektívákkal, páratlan művészetét a szenzuális kényelem minden szakmájában. Hogy bújhat az ágyába, otthon, Erdőházán, micsoda almakukac kéjével, nagy fehérhernyó-ondulációkkal, vagy micsoda gyöngyhalász vagy óceáni búvár világfelejtő elmerülésével, aki ilyen jóízűen dörgöli bele magát egy autó sarkába - a nagy barna, ritka, gyönyörű chow-chow kutyája a medvefejével, s akinek fekete nyelve van.
Milyen boldog maga, hogy ilyen büszke lehet, ilyen magányos s így megvetheti az embereket! Mi célja van velem, hogy leköt magához, merőben céltalan, s elszállásol a légvárak legmagasabb toronyszobájában! Erdőházán azt mondta egyszer, mikor ott voltam magánál, egy nyári este, a kertben, a kőpadon, amelybe a nevemet bevéstem, mert az ember mindig büszke, ha bevésheti a nevét valahová, akár egy kőpad támlájába, szegény!
- Nézze a sok csillagot - ezt mondta -, mennyi van, de mennyi! Százmillió csillag, több! Mintha ez mind le akarna esni, csillagzápor akarna lenni!
Ezt akkor beleírtam II. Lajos király című színdarabomba, mert azt hittem, hogy ennél úgysem találok szebbet.
Istenem, mondjon még egy szót, s talán még viszem valamire. És hinni fogok magának.
Aztán én mondtam valamit, és mutattam magának a szép lombos fákat Erdőházán, a kertjében, mintha bizony maga nem ismerné e fákat! Volt olyan ág, amelyik áthajolt a szomszédos fa ágáig, de nem érte el, ahogy rögtön vissza is hajlította a szél.
Én meg fogok magának mondani mindent, de mindent ezen a nagy világon.
Azt mindég szerettem magában, hogy olyan kivételesen szőke volt, úgyszólván eredendően és hajnalian szőke, mint egy első női példány, egy egész új emberi fajban. Irodalmilag szólván, olyan kiadatlan szőke volt, amilyet még sohasem olvastam.
Azt is nagyon szerettem, hogy a szempillája olyan kékes derengésű, mintha láz okozná, s egész bőrfelülete e pillának olyan átlátszó, mint a kis kanári madaraké. Mikor azt kérdeztem magától, hisz-e Istenben, hogy így enged szenvedni engem, azt felelte:
- Csak a Szent Szűzben hiszek.
Azt is szerettem magában, hogy amikor utazásairól beszélt, sok mindenféle városokat és falvakat említett, csak azt nem mondta soha, hogy Párizsban is volt. Ha mégis szó került erre, sohasem mondta ezt a rettenetes dolgot: "Voltam a Comédie-ben." Mert így csak Pesten beszélnek, s akiknek fogalmuk sincs semmiről. Mikor az utcán mentünk, s valaki köszönt nekem s még többen köszöntek, akiket maga nem ismert, sohasem kérdezte: "Ki ez? És ez ki?" Mert képzelje csak, ha véletlenül Deák Ferenc vagyok, aki megyek az utcán magával, s akinek tiszteletből százan és százan köszöntek, micsoda borzasztó dolog lett volna, ha magának az szokása, hogy így kérdezgessen! Először is mindenkit névszerint ismernem kellett volna, egy egész város lakosságát! Azt szerettem magában, hogy nem kellett magára féltékenynek lennem. Inkább az kérdezze, kik vagyunk mi ketten? "A Szapolyai seregjei!" Igaz? Maga volt az, aki ezt kitalálta. Holott nemegyszer vártam, hogy kérdezzen és fölkészülve, hogy feleljek:
- Ez kérem a richmondi herceg, akit Velázquez festett.
Semmi más. És nem tréfából s nem bizarrságból, és csak azért, hogy az életemet még szebbé tegyem, amikor magával megyek az utcán.
Kár, hogy maga nem szeret gyalog járni. A cipője sem e kövezetre való, a lába is inkább műtárgy mint jármű, olyan kényesen és félénken lépked, mintha tojásokon járna.
Tudja azt, hogy összesen hatszázhetvenöt lépést tettem magával életemben? Mert mindannyiszor megszámláltam. Sok ez, mondja? Hatszázhetvenöt lépés? A botlásokat is beleszámítva.
Maga látja jól, hogy ez még csak merő ingadozás, ahogy írok magának, és amint keresem a fonalat, a hangot és a modort magához, micsoda kínban vagyok, maga látja ezt. Eddig csak az élő hang vezetett magához, mint egy mélabús klarinét, inkább meleg inflexiókkal, mint józan értelmekkel, minden tervszerűség és konstrukció nélkül, mert a szívnek nincs művészete, csak zenéje van. Írni, tudtommal, még nem is igen írtam magának, legfölebb ha sürgönyöztem, ami nem ugyanaz, ezt merném mondani. Holott idáig is, ha valami értelmét akartam adni úgynevezett munkás életemnek, s hogy mért sírok tintákat fehér papírokra hosszú éjjeleken át, azt kellett mondanom, hogy ez is talán csak magáért van, és nem tudom, micsoda hiúságokért van, hogy odajussak magához, látszólag függetlenül és elveszve a nyomtatásban.
De ez most ugye, más gyakorlat, más hang és a fordított játék! Ez most magának szól közvetlen közelről, őszintén és lehatárolva, mint egy gyilkosság egy szobában. Akarta maga ezt, vagy én akartam? - most már késő kérdeni. Maga tudja jól, hogy én nem tolakszom, legkevésbé az írásommal, és hogy bizonyos lelki kényszer, melyhez a mai idők leszögeltek, éppúgy nem magyarázat, mint ahogy Montaigne-nek már az is kétséges, ami kételyei vannak. Még azt sem mondanám, hogy e ponton, egyszerűen csak kísérletezek, s magához kúszva föl arra vagyok kíváncsi, micsoda mélységekbe vagy magasságokba jutok? Legföljebb azt mondanám, ami igaz, hogy tudniillik ez egy borzasztó munkatöbblet nekem, és újabb gond és kín a sok kínszenvedés között, mert számomra már pusztán az, hogy írjak, meggörbülve az asztalom fölött, olyan halálos egeket és poklokat jelent, oly tiszta és súlyos álmokkal teli, s a meztelen idegnek olyan sajgó fájdalmával jár egy légvonatos csillagzat előtt, ami nyilván elérhetetlen, hogy már a kezemet kell letakarnom valami selyemkendővel, mert a mozgása sem szabad, hogy zavarjon. Amellett ismerem az igényeit aranyom, ha soha nem is formulázta őket. Tudom jól, micsoda készültséget rejteget, micsoda érzékenységeket és kíváncsiságokat szegény és ártatlan odaadásokban, amikor tízig nem tudna számolni, igaz? Tudom, hogy minden szent szemetet és salakot olvasott, minden mérget megszagolt, sajnos nem ostobán és ájuldozón, amint a nők ezt szokták, de azzal a könnyed és kedves vállvonogatással inkább, mint aki alighogy mulatott egy kicsit.
Hát ez nem Sevigné asszony, Isten őrizz! ez semmi és senki más, csak én magához, mintha csak magamhoz volna, de lehunyt szemem mögött maga mégiscsak kell hozzá, mint ifjonti hibáinkhoz kellett egy imádandó gondolat. Ez vétek tintával. Ez gyönyör egy tollal. Maga tudja jól, milyen boldogtalan vagyok, s milyen ködösen ambiciózus az emberi szerencsétlenségben. Mit szeretnék? Mit akarnék? Nem is tudom. Maga tudja, mennyire ismerem és csodálom nagy költőinket Csokonaitól Vörösmarty Mihályig. Emlékszik, amikor Erdőházán, egy este, ezt a bájos, páros részletet szavaltam magának, miközben künn, a diófán, csattogott egy fülemüle.
(Mária jő)
Mária (félre):
Oh Istenem! mi kémlő arca van.
H. László (Kezét fogva, hosszasan ránéz):
Szép Máriám!
Mária:
Uram!
H. László:
Bocsáss meg Mária,
Hogy ily merően nézem arcodat.
Pár év előtt egy lyánykát láttam én
Alig kitűnve gyermekek sorából,
És e leánykát dicsérték sokan,
Mert szép s hatalmas nemzők gyermeke,
Hogy szépen hímez, táncol, énekel,
De én e gyermeklyányban egyebet
Találtam. Úgy tetszett, mintha jellem
Mutatkoznék ez ifju alakon,
Ugy tetszett, mintha játszisága mellett
Szilárdabb volna mint a többiek
S ragaszkodóbb ahoz, mit szeretett.
S e gyermek mátkám lőn.
Mária:
Óh Hunyadi!
H. László:
Azóta múltak kétes évei
A serdülésnek. És én kérdezém
Nem egyszer aggva s csaknem szívborongva:
Nem dúlatott-e szét a tiszta szellem
Tárháza? Nem állítottak-e
A szent alapra istenkép helyett
Üres hiúság bálványszobrait?
Mert a világ rossz és a példa vonz.
No lássa, minden tiszteletem dacára, ha azt kérdezné tőlem, vajon örülnék-e, ha én írtam volna ezt a Cillei és a Hunyadiak című drámát, ezt felelném: nem. Egyáltalán nem is tudom, minek örülnék, s mit vallanék boldogan magaménak mindabból, amit írtak valaha. Semmi esetre sem azt, amivel százmilliókat lehetett keresni. Igazán nem is tudom. Mégis talán ezt a három sort:
Némely éltét adja,
Jószágát elhagyja,
Csak két rőf pántlikáért. [*]
Maga azt írja nekem, gyönyörű szerelmem, hogy nagy figyelemmel olvassa a leveleimet. Örüljek ennek, vagy búsuljak? Én próbálom érzés és muzsika szerint csoportosítani a szavakat, hogy jól el legyenek rendezve, de sőt, hogy némi értelmük is legyen, s ne tűnjenek csak úgy leszáradva a papírra, mint a légynyomok egy tükrön. Arra is gondolnom kell, hogy valami contenance-om legyen, mert talán engem is citálni fognak egyszer, száz év múltán, egy csillag alatt!
Mégis, olykor, lehet, a részletekben hibázhatok. Mert hiszen még nem volt szó ezen a világon, amelyikben döntően használt volna az embereknek. A szavak, mint a verebek, csak sipongnak, s aztán szétrepülnek szürkén. Úgy gondolom, kifejezési eszköznek is, a legsilányabb fegyver a szó. Egy kottafej, egy hang, egy sóhaj, egy sikoly olykor, százszor többet jelent. Nem is szólva arról, hogy bizonyos némaságoknak micsoda elokvenciájuk van! Gondolja meg, mennyi hangzott el a szóból, céltalan és eredménytelen, hány billió és billió szó fagyott le az emberiség ajkán az egyiptomi királytemetések óta mind a mai napig, évezredek éjszakáin át!
Azért inkább az összességet nézze, és főleg azt nézze, ami láthatatlan. A teljes képét és hívságát az egésznek, mert én csakugyan valami szép bánat alá igyekszem e szavakban hulló lelki zápor elől, mint egy tető alá, ha nem is tudom kifejezni.
Már nem emlékszem, hol olvastam, micsoda mesében olvastam egyszer Psammenitus egyiptomi királyról, akit Cambises perzsa király legyőzött, s aki csak nézte, szótlanul nézte, amint fogoly leányát, szolgálónak öltözve, a kúthoz hajtják vízért, s míg a többiek mind sírtak és keseregtek, a jó öreg király egy szót sem szólt, és csak mereven a földet nézte. Aztán, mikor a fiát vitték zord katonák, hogy megöljék egy márványfal tövében, akkor is csak így maradt, ebben a mozdulatlan állapotban. De egyszerre csak, a két öklével, a fejét kezdte verni, és általában a legmélyebb gyászt és fájdalmat mutatta. Ez akkor volt, amikor a foglyok sorában, valamelyik házi szolgáját pillantotta meg.
- Fura dolog - gondolta magában Cambises, a győztes király -, a lányát, fiát nem is bánja, csak az inasáért búsul. No már megkérdem, hogyan van ez?
És megkérdezte.
- Ez úgy van - felelte Psammenitus király -, hogy az inasomért még lehet sírnom. De azt már nem tudom kifejezni se sírással, se semmivel a világon, ami bánatot a két gyermekemért érzek.
Istenem, az olyan jó, hogy maga van velem! Erdőháza, hogy van a világon, az se rossz, s hogy éppen Magyarországon van! Minden soromnál úgy van ez, mintha magába mártanám a tollamat, mert maga az én szívem.
Holott, csakugyan, maga nem az a nő, aki úgy odafordul az emberhez, és kérdi:
- Én nem inspirálom magát?
Mit mondjak, szóljon! Olyan könnyen és boldogan írhatnék magának, ha nem azt próbálnám, ami lehetetlen. Ha nem vesződnék, ha nem gyötrődnék oly sokat művészi szerencsétlenségben. Valami van, tudja, ami véges, és van, ami véghetetlen. De a kezem, lássa, már nem zavar annyira, ha a hánytatott selyemkendő alól, lassanként kibújik, fehéren. Ez az a kéz, gondolom, mely magához nyúl, egy tollszárral a végében.
Tegnap délben, ebédnél, láttam az urát, a Ritzben.
Ez még mindig az a nagy, vastag ember, dolgos, hanyag, elszánt és halhatatlan, aki azt mondja: "Átfutom a lapokat", értvén ez alatt az összes hírlapokat, melyek délben megjelennek, s amelyekben, látszólag, nem talál egyetlenegy sort, még a hirdetések, eljegyzési és halálozási hírek között sem, amivel egyetértene, vagy amit helyeselhetne.
Nevezetes rajta, 1. a homlok, mint egy égboltozat felhőkkel "ŕ la Kant papa, s amelyek mind hátrább nyomják a gyér hajakat, egy végérvényes fejtető irányában, mint egy szakaszhatárra. 2. Azok a furcsa, harcos és álmatag szemek tejes-kék színárnyalatban, s amelyek fölött olyan rosszul zárnak a pillák, mint némely ablakok fölött a redőnyök.
Amint belépett a sok újsággal a hóna alatt, s egy cigarettával a szájában, egyenesen az étterem sarkának fordult, ahol ülni szokott. De rögtön megállott útközben, meglepődve, hogy két rendkívül elegáns, noha vadidegen fiatalember, egy ifjú hölgy társaságában, lefoglalta az asztalát. Bántódás nélkül visszafordult, s csak éppen a cigarettáját hajította bele az első tányérba, amit a közelében megpillantott.
Hallottam a pincért, aki szaladt utána, s védekezett:
- Korábban jött ma a méltóságos úr, mint ahogy szokta.
- Korábban? - felelte, mint aki nem is tudja, mit mond.
Mégis, ez egy kis finom incidens volt, megrajzolva s mintegy kivágva papírból, éles silhouette-ben. A terem közepén a nagy vastag ember, a nagy felhős homlokával, a kevés hajával és a sok újsággal és a pincérrel előtte a felszolgálás a tempo-jában, mint a forgalmi zavar valami népes téren, úgy hatott. Most már az üzletvezető is ott volt, aki mentette magát és magyarázott:
- Mándy Kázmérék kérem, nem szólhattam. Itt laknak a szállodában. [*]
- No jól van, jól van, nem sértődöm meg, nem jogsérelem - tréfálkozott -, annyi baj legyen!
S két ujjával kifricskázta a cigarettát a tányérról. Aztán más asztal után nézett, egy idegenkedő tekintettel, a kék tejeken át. De mindenütt ültek a teremben.
Már akkor rég látott engem, de még nem volt kész a gondolatával, hogy vajon hozzám ereszkedjen s kikössön kis légvonatos asztalomnál, mint egy hajótörött egy sziklán.
Én irtózom attól, hogy valaki odaüljön hozzám egy vendéglőben, s úgy együtt hadonásszon velem késsel és villával, mint két zsonglőr, vagy úgy versenyt rágjon velem, mint két patkány a jászol rúdján. Szeretek egyedül lenni ágyban és asztalnál és kényelmesen, mint egy bíbornok, de ez a habozás sértett. Hogy elriasszam, visszaadva a kölcsönt, úgy tettem, mintha nem látnám, s lehajtottam a fejemet. Ez volt a vesztem. Mert elnézve az intencióm fölött, mint egy tengernagy egy szalmaszál fölött a tengeren, úgy ült le mellém, a széket megemelve, oly kegyesen és adakozón, mintha egyenesen odakönyörögtem volna, nem! mintha csak őt vártam volna ezen a nagy világon, hogy végre egyszer boldog legyek.
Szinte hallom, ahogy maga azt mondja, mikor e sorokat olvassa:
- Ebben ráismerek!
Igaza van, ebben ráismerhet, ebben egészen benne van, ez ő! Azontúl sejtheti a hullámzásom egész vonalát, a fanyar és gonosz kis érzéseknek azt az egész hangyarajzását, nyüzsgését és olimpiai játékát, ami ellepte a szívemet. Még annak a merovingi és schöpflingi szakértőnek, megfigyelőnek, bölcselőnek, tárcaírónak és költőnőnek is igaza volna, aki szívszakadva azt mondaná mostan: milyen más ez az ember, mint maga, s hogy ez magukkal, kettőjükkel, egyszer lehetséges volt, amit én itt gondolok! Ahogyan maga jön, megy és lebeg és száll és az autójába száll, mintha egy szál dróton menne végig emberek, utcák és világok fölött! S ahogyan ez a másik, a maga disznóbőr anyagával, súlyával és epidermusával, a zárt szeme halottasságával nyomul bele a történelembe, mert sajnos, ez történelem! Évezredek gazságaiból mindenki hord egy morzsát, egy atomot, egy kis szemetet. Mint egy bűntény, úgy van ez mögötte, hogy magát szerethette ez az ember! Mint egy dicsőség is, hogy ez lehetett. S cudar presztízse éppen az, hogy nincs egy nyom, egy lehelet, egy emlék, de semmi, ami magából maradt volna rajta.
- Mit csinálsz mindig? - kérdi eldanolva magát.
- A kiskutyámat párosítom - felelem -, de ezt csak kétszer az esztendőben.
- És a többi időben?
- Hát tudom én! - fakadok ki ostobán, a gyűrűimet harapdálva az ujjamon.
- Egy hajszál van itt - mondja csendesen.
- A levesedben? - kérdem.
- Nem, a hangodban - feleli.
No milyen jól tudja, be jól tudja! Csakugyan, valamit talált itt bennem, ami a kedvét veszi tőlem. No de milyen diplomata, milyen finom, igazán! Egy hajszál a hangomban, ami elrontja e barátsághoz való minden gusztusát. Örülhetnék és mégsem férek a bőrömbe.
- Nagyon finnyás vagy - mondom felfuvalkodva.
- Nem.
S már elmerül az újságokba. S keskeny széleiken, hirtelen, a ceruzája jár. Számokat jegyezget sűrű hieroglifákban, melyek fölött kissé hátraszegzi a fejét, hogy látni tudjon zárt pillái alól.
- Nem költői munka! - mondja - s azzal az ezüst tálba szeletelt, zöldhagyma-díszes marhahússal, amit elébe tettek, úgy végez, szinte bravúrosan, néhány másodperc alatt. S megint az újság, s megint számok, s megint néhány szó, ami elrepül a fülem mellett.
Én nem varrom magam senki nyakába, maga tudja ezt, s nem kezdek nagy beszédeket. Inkább tartózkodó vagyok, és bántani se szoktam, tudatosan, soha senkit. Ami jön-megy, gurul s liheg mellettem, csak hadd éljen, hát törődöm vele! Most is különb és jobb szeretnék lenni, már a hiúságom kedvéért is. Talán ez az ember is kedvesebb volna, talán nem is firkálna s számolgatna, ha valami jobb reménysége lehetne velem. De alighogy szól, már a hangjába vágok, s ha bizalmasabban valami részletekbe kezdene, a pincérnek szólok oda, szórakozottan, mint egy herceg. Holott itt van mellettem, itt van, vastag ember, a főtt marhahús megbolygatott csendéletével, aki ösztönös elfogultságát minden idők költői irányában, rég revideálta, sőt meg is javította már. Imhol megadva magát, nem gondolja többé, hogy a költő, szükségképpen, valami züllött alak, s ha mégis, itt-ott, társadalmi értelemben, még mindig körülhatárolja is, viszont mindent megenged egy művésznek, amiből annak kára származik. Az igazság az, ha nincs is velem egy véleményen, viszont nem is kíván megérteni. A legnagyobb jóindulattal, szimpátiákkal, s vigasztalásokkal, a legrosszabb sorsomnak enged át. Csak követi a maga gondolatát, s még csak nem is érinti az enyémet.
Most már nem is szól többet. Egy fürt szőlőt fürdet, oly gyors s heves mártogatással, hogy az arcomba fröccsenti a vizet. Már úgy vagyok itt, mint kegyelemkenyéren, a kis asztalomnál, ami az enyém volt! Úgy tűnik, idetolakodtam, kérem. Már nem is tudom. De egészen alul vagyok, azt érzem. Még egy perc és még egy vízcsöpp az orrom hegyén, és végem van, egy pincében vagyok.
Gyakran éreztem azt a rettenetes ösztönt: menekülni morális inferioritásból! Ez olyan erős és kétségbeesett bennem, hogy halálos veszedelmekből nem verekedném ki magamat vadabbul. Innen van, hogy gyalázatosan, magát rántottam elő.
- Annie volt itt - jelentettem.
- Hol itt? A Ritzben?
- No nézz csak! - mondom türelmetlen.
- Mit nézz csak? - kérdi.
- Itt Pesten volt. Ezt csak meg lehet érteni?
- Igen.
És csakugyan úgy megérti, olyan végérvényesen, hogy azontúl nincs egy szava több magáról. Nemhogy egy szava nincs, de egész világosan látom e tájképes homlok mögött azt a feneketlen és élettelen ürességet, egyetlenegy kis fűszál nélkül, amit magára borít. Nem is egy koporsóba, nem is egy kriptába, nem is egy gödörbe, de egy egész nagy külön temetőbe temeti el magát, egy gőzeke vagy gőzásó érzéktelen munkájával. Soha a felejtésnek és elhantolásnak ilyen luxusát nem láttam, a közönynek, a nembánomságnak, az elvonatkozásnak ilyen fejedelmi apparátusát sem! Hát csak így lehet magát temetni, mint Atillát vagy azt a bizonyos nagy Pánt inkább, egy végtelenben? Mit csinált maga ezzel az emberrel, hogy ilyen titáni sírásóvá lett, vagy inkább mit csinál ő magával? A térnek és távolságoknak olyan szédültes végtelenségét érzem maguk között, hogy csak a csillagrendszerek pólusából tudnék erre hasonlatot, ha maga kívánná ezt.
Most már a kávéját issza s szivarra gyújt. De a gyufa lángja nem is éri a szivarját, amint közben, újra, az újságokat forgatja vissza. Megint rágyújt és megint, s mintha enné a gyufákat.
- Szóval dolgozol? - mondja hirtelen, mint a késő visszhang már el is felejtett szavaimra, beszélgetésünk legelején. - Valami nagyon szépet szeretnék látni tőled, valami történelmit! - teszi hozzá, miközben már felállott s menni készül. - Boldog ember, aki a költészetnek élhetsz! - mondja még, a kezét nyújtva.
S ez úgy van mondva, hogy ő a boldogtalan, a sajnálatraméltó, aki nem élhet a költészetnek! S ez úgy van mondva, hogy valahogy eszembe ne jusson otthagyni a költészetet holmi jövedelmezőbb vezérelnökségért. S ez úgy van mondva, hogy Isten őrizz, hogy szegény flótások ne maradjanak a világon.
Egész nyilvánvaló előttem: ha most itt, rögtön, szíven döfném magamat ezzel a hegyes kis desszertkéssel, vissza se fordulna a küszöbről. Beérné azzal, hogy otthagyta nekem a szivarja hamuját a kávéscsésze alján s a sok újságot az asztalon.
Ez egy undok szó, ez a pali, és hogy nem vagyok pali, és hogy palira vesz engem, és ehhez hasonló, amit oly gyakran hallani Pesten, nem is annyira Pesten, mint egy bizonyos Pesten, Pestben.
De maga azt nem is tudja, milyen boldog vagyok attól, hogy például a maga ura palira vegyen engem! És az az öreg koldus, aki azt mondja magában, miközben benyit hozzám a kezét tördelve és tündöklőn a sötét alázattól: "Ettől ruhát is fogok kapni, mert ez olyan pali!" Maga nem is tudja, milyen boldog vagyok ettől.
Az éjjel és mindig az éjjel s az egész éjjel magára gondoltam. Már szánthattak a kastélytáblán magánál, Erdőházán, s az ökrök két szarva a reggeli fényben már rég két aranyág lehettek, s a szűz nap világában a nagy pulykakakas is kijöhetett már, nyakán korálos skrofuláival, mikor én még mindig az asztalomnál ültem, a papírjaim fehér mezői előtt, a lámpám holdfényében.
Gondolom, maga is palira vesz engem.
(Folyt. köv.)
[*]
[*]