Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 13-14. szám
Aslan Raoul utolsó előtti fellépésekor a Brand im Opernhaus-t adták, amikor egyszerre úgyszólván kirúgták páholyunk ajtaját, és a küszöbön egy sápadt, szikár férfi dadogva kérdezősködött:
- Doktor Farkas Ignác főorvos urat keresem... Nevem Reisz...
Az urológia mestere, páholyunk vendége, aki mint minden nagy orvos, telítve van a művészet szeretetével, nem is sejtette, hogy őt ez a kétségbeesett férj Szamosi Elzának, a magyar énekművészet feledhetetlen nagyságának reménytelen halálos ágyához szólítja. És mialatt a párizsi operaház tűzvésze szimbolikusan égett, a Liget-szanatórium betegszobájában megkezdődött Szamosi Elza utolsó jelenete...
Magam előtt látom, amint vagy húsz esztendővel ezelőtt először lépett a Magyar Királyi Operaház színpadára. "Szép, mint a bűn és karcsú, mint a párduc" - írtam Carmenjéről akkor, e különös jelenség láttára lírába fúlt kritikus. Feketehajú, fehérbőrű zsidóleány volt, nemes spanyol fajtából, Zuloaga modorában. A dúsgazdag sötét hajerdő alatt, amelynek fonadékaiba szeszélyes ferdeséggel szegződött bele a sevillai teknősbéka-fésű, erotikusan végzetes szempár sötétlett, mialatt az elvetemülten édes szájból bestiális épségben férfihúsra éhes fogsor fehérlett. A ritmikus felsőtest - feketesárga selyemkosztümben - izgatóan vibrált a tökéletes medence fölött, amikor Carmen csábító dallal és észbontó tánccal tőrbe ejti Don Josét. Az operai színjátszás tetejét jelentette az utolsó felvonás, amikor Burián mint féltékenységtől eszelős spanyol baka gyilkos játékát űzi a halálra dermedt Carmennel.
Ezen az estén, mint kezdő lépett az Operaház színpadára Szamosi Elza, és előadás után mint elismert primadonna ült az egyfogatúba, kipirulva és fázva óriási sealskin bundájában.
Dr. Szamek, a tekintélyes budapesti orvos nem élte meg leánya színpadi diadalát, amely különben váratlanul érte még a legközelebb érdekeltet is. A leány büszke reménysége volt az Akadémia zongoraosztályának, és a mellékszakmákban is kitűnőnek bizonyult, míg az énekre csak ötletszerűleg került a sor. Bársonyos mezzoszopránja pompásan érvényesült otthoni kísérleteknél, de a korlátolt magasság határt szabott további lehetőségeknek.
Merlinél, a kiváló olasz énekmesternél kezdte meg énektanulmányait Szamosi Elza, és a Teréz körúti zongoraszobában találkozott azzal az emberrel, aki sorsa lőn művészi pályájának és egyéni sorsának.
Egy különös emberről van szó, amilyennel csupán a művészet útvesztőiben találkozhatunk. Vagy huszonöt esztendővel ezelőtt egy csinos fiatalember tűnt fel az Operaház tájékán: dr. Somló Nándor, fiatal orvos, hivatása körében is nagy ígéret, huszonegy éves korában diplomás ember, vezető orvosa a Fehér Kereszt-Egyesületnek. Hogy orvosi teendőit mikor látta el, nem tudtuk, mert mindig énekesek és újságírók körében tartózkodott, egyebekben is beleártván magát a bohémvilág minden dolgába. Zenekritikusokat helyettesített, spiritisztákat leplezett le, szabadjegyeket kért és osztogatott, énekelt és énekelni tanított. A szöghajú, mereven kéklő szemű szép ifjúnak meleg, hajlékony, természetes koloratúrával megáldott tenorja volt, amellyel művészettel bánt, anélkül azonban, hogy a színpadon érvényesülhetett volna. Született énekes, született művész, született igazgató, született rendező volt, a hangjából azonban hiányzott az a bizonyos valami, ami a hangot a színpad négyszegű keretén át a nézőtérre viszi, más szóval: orgánumának nem volt hordképessége. Azonfelül megáldotta avagy - ahogy vesszük - megverte a végzet mindazokkal a tulajdonságokkal, amelyek a színpadi karrier megcsinálására szükségesek, azokkal a bizonyos fortélyokkal, amelyekről a nagyközönségnek sejtelme sincsen. Tudott hízelegni és fenyegetni, elejtett nyilatkozatokkal befolyásolni kritikusokat, cselszövényekbe vonni komédiásokat, értett a névtelen levelek írásához, ellenséges avagy barátságos hangulatkeltéshez, megvolt benne a vakmerőség arra, hogy embereket egymással szemben kijátsszon, és mindenekelőtt szuverén erővel kezelte a titkos szuggesztiót és hipnózist. Amikor egyszer leleplezett egy hipnotizőrt az Urániában, a dühösen tiltakozó közönség előtt maga mutatta be az igazi produkciókat.
Ennek a szőke, bajusztalan ének-Svengalinak lett a Trilbyje Szamosi Elza. Az ismeretség maestro Merli énekiskolájából az anyakönyvvezetőnél végződött, és dr. Somló Nándor felesége a férj tanítványa, sőt ennél több: teremtménye lőn. Nagy és nehéz probléma meredt a legitim impresszárióra, noha meg volt adva minden nagy operai sikernek két nagy előfeltétele: az egyéniség és a muzikalitás.
Szamosi Elza, ez a gyönyörű emberpéldány, a maga elbűvölő nőiességének erejével központja lőn a színpadnak, mihelyt a deszkákra lépett. Manapság, amikor alig van kontúrjuk énekeseinknek és énekesnőinknek, el se képzelhetik azt a démoni hatalmat, amelyet ez a nő puszta megjelenésével gyakorolt, de ösztönös lényéből hiányzott az értelem tudatos kormányzóképessége, és rászorult a mester vezetésére. Nemegyszer elég volt egy mozdulat, egy tekintet, hogy megérttessenek vele komplikált jellemeket és helyzeteket, és mihelyt az egyszerű magyarázat ösztönére apellált, biztosan bekövetkezett az ábrázolás sikerének teljessége. Az énekben viszont feszélyezte a félelem egy-egy magas hangtól, amelyet a természet megtagadott tőle. Finom zenei értelmisége és mélységes művészi bensősége egyáltalán nem sietett segítségére az énekben, sőt lelki akadályokat és benső szorongásokat okozott éppen neki, aki pontosan tudta, hogy miről van szó.
Ezen a két katasztrofális ponton jelentkezett mint megmentő a férj, akiben a betanító, az énektanár, az énekes, a játékmester és nem utolsósorban a hipnotizőr egyesült. A szerepeket szuggesztív módon előjátszotta, előénekelte, és este, amikor a művésznő szorongó szívvel lépett a közönség elé, ott állt az első kulissza mögött Svengáli... Már mielőtt egy-egy magas hang veszedelme következett, együtt énekelt a szereplőkkel a férj, fenyegető hangon biztatta, sőt inzultusokkal halmozta el feleségét a fellendüléseknél, végre együtt hozta vele a magas hangot, dúlt arccal, összeszorult öklét rázogatván, mint valami dühös állatszelídítő. De mikor aztán vége volt a jelenetnek, alázatos arccal odasettenkedett feleségéhez, kezet csókolt, és lelkendezve hirdette a művésznő nagyságát.
Nem nagyítok, ha azt mondom, hogy néhány évig Somló Nándor énekelt feleségén keresztül! Eközben egyre fejlődött az énekesnő. A közönség szeretete, hite és ragaszkodása az első pillanattól fogva az övé volt. De a nyughatatlan impresszárió-férj egyre újabb és újabb "hangvételt" keresett felesége számára, minden új művész vagy új művésznő, aki Budapesten hangversenyzett vagy vendégszerepelt, újabb kísérleti mintául szolgált.
Egy szép napon, dr. Somló Mészáros igazgató előszobájában tartózkodván, éneket hallott a zongoraszobából. Ki énekel itt? kérdezte érdeklődve. Megneveztek egy pesti úriasszonyt. Lehetetlen, az nem tud így énekelni - tiltakozott hozzáértéssel. De igen, erősködtek, egy új olasz énekmesternőnél tanult! Mikor a hölgy kijött az igazgató szobájából, Somló odarohant hozzá: Hogy hívják az Ön mesternőjét és hol lakik?!
Másnap Gianolli asszony már mesternője volt Szamosi Elzának - náluk lakott és étkezett. Magas termetű, fejedelmi magatartású asszony, hatalmas fehér hajkoronával, villogó fekete szempárral, mintha csak Rosalba valamelyik velencei képkeretéből lépett volna ki - egykor híres olasz énekesnő, akit egy szerencsétlen házasság művészileg és emberileg tönkretéve a nagyvilágba kergetett ki. És ekkor megtörtént a nagy csoda: Szamosi Elzából huszonnégy óra alatt szabad énekesnő lett! Megtalálta Gianolli asszonyban azt a mintát, amely neki éppen megfelelt, aki fizikailag is annyira hasonlított rá, hogy egyszerűen csak utánoznia kellett őt. Amikor együtt sétáltak, mindenütt anyának és leányának nézték, azonfelül ugyanaz volt a szájuk, a fogsorképződésük, az ínyük stb. Somló boldog volt, és mindenkinek hangoztatta: most hallgassátok meg Elzát!
Ekkor jött a Puccini-korszak! Szamosi Elza gyönyörű mezzoszopránja teljes fényében bontakozott ki, és alakításainak most már biztonságot adott a technikai fölény is. De más szerepekben is nagy sikerei voltak, különösen ott, ahol érdekes egyénisége érvényesülhetett. A napkeleti bujaság indulata izzott Delilájában, fenséges Amnerisze egyik dísze volt az Aida előadásoknak, és Sába királynője, ha nem is volt telítve Goldmarck őserejével, valami hihetetlenül penetráns pikantériával hatott. Mikor a Pillangó-kisasszony premierje, Szamosi Elza legnagyobb diadala bekövetkezett, már aláírta amerikai szerződését, amelynek értelmében Savage társulatával amerikai körútra kellett indulnia. Mikor a főpróbán Puccinit a szereplőkkel együtt lefényképezték, Somló Nándor a felvétel előtt odaugrott feleségéhez, aki közvetlenül az ülő Puccini mellett állott:
- Elza, hallod, mihelyest egy-kettőt számolnak, három előtt tedd karodat Puccini vállára...
Az álmélkodó, de mindig engedelmes Elza meg is tette, noha lényétől távol állott az ilyen ravaszság. Somló a csoportképből kivágatta Puccini és az őt átölelő Szamosi Elza képét, és az amerikai turné számára 100 000 példányban sokszorosíttatta a következő címmel: Puccini és az ő kedvenc Pillangó kisasszonya. Föl kellett említenem ezt az epizódot, mint jellemző tünetét annak, hogy miért fordult el később ettől az impresszárió-férjtől Szamosi Elza. Somló Nándor akkor már semmi egyébbel se foglalkozott, csak feleségei dolgaival, dicsőségével, belemerült ízetlen színházi intrikákba, amikre semmi szüksége se volt e művésznőnek, tétlenségében kimerültnek mutatkozott, amikor az élet komoly feladatai jelentkeztek. Szerepét sokan félreértették, és felesége asszonyi szemmel nézte a dolgokat.
Somló Nándor utolsó nagy sikere a "Hegyek alján" volt. Irtóztató munkát végzett, amikor átdolgozta a szerepet feleségével és Környei Bélával. Akkor mind a négyen a Hotel Royalban laktunk, és napról napra alkalmam volt az álmélkodásra, amikor láttam, hogy Somló minő kitartással és zsenialitással tanítja be a szerepeket. Énekelt, játszott, magyarázott, toporzékolt, és a premier estéjén megdöbbenve tapasztaltuk, hogy bizonyos helyeken mennyire hasonlít, szinte testileg is, Somló Nándorra Szamosi is, Környei is.
Szamosi Elza Környei felesége lett, Somló pedig a tébolydába került.
Akkor nagyon gyakran felhangzott a hálátlanság vádja Szamosi Elzával szemben. Meg kell védenem őt, mert megértettem, hogy lelke másfelé vágyakozik. Az imént említett Puccini-epizód csak ártalmatlan trükk volt a sok huncutsághoz és ravaszkodáshoz képest, amit Somló felesége érdekében elkövetett. Az impresszárió megölte a respektust a férj előtt, és a feleség nem bocsáthatja meg azt, amit a színésznő hálás mosollyal fogad. Goncourt és Anatole France megírták a maguk színészregényeit, de mi ez ahhoz a műremekhez képest, amelyet a kulisszaélet valósága gyanánt Szamosi Elzának, ennek a szegény, drága, nagy embernek élete elénk tár?!
Somló Nándor tizenkét évi téboly után tavaly előtt halt meg a Moravcsik klinikán mint "tancélos" beteg. Mikor a háború alatt egyszer meglátogattuk, új énekmetódusról beszélt, majd víziója támadt: meg akarta fojtani a feleségét előttünk. De tébolyának nem volt semmi romantikus oka, amint az orvosi tudomány is konstatálta. Végzetes vérbaj fosztotta meg eszétől, s egykori felesége mindvégig meleg hálával és mély részvéttel beszélt a szerencsétlenről, akitől el kellett válnia.
Második házassága sem vezette biztos révbe. Olvassátok el Daudet novelláit a művészek házasságairól, és meg fogjátok érteni, miért oly ritka a harmónia férj és feleség között, ha mindketten a művészet szolgálatában állanak...
De Szamosi Elza tragédiájának oka mindvégig Somló Nándor maradt. Svengali megalkotta teremtményét, de tönkre is tette. A mezzoszoprán szerepkörével meg nem elégedve idegen területekre csapott át, és természetellenes feladatok elé állította Szamosi Elza hangját. Ebbe pusztult bele a művésznő. A természet ellen nem lehet küzdeni, és a szervezet, ha hamis feladatok elé állítják, rögtön benyújtja a számlát. Svengali emelte föl Szamosi Elzát, Svengali zúzta szét.
Fiatal ragyogó szépségű nő volt Szamosi Elza, amikor befejezte karrierjét. Boldogulni boldogult, de boldog sohase volt. Hogy mi mehetett akkor végbe lelkében, nem tudom, de nagyon elcsodálkoztam, amikor egy szép napon azt olvastam az újságban, hogy férjhez ment a terézvárosi nagykereskedőhöz, elhagyván a művészi ragyogást a csöndes nyugalom kedvéért. Azért a sovány, szikár emberért, Reisz úrért, aki sápadt arccal nyitott be páholyunkba amaz emlékezetes Aslan estén!...
És most Ti mindnyájan, akik irigykedő szemmel bámultok föl a nézőtérről a színpadon ünnepelt művésznőre - és Ti regényírók, novellisták, akik papiros élményekből formáltok csábító képzeteket könnyen becsapható nyárspolgárok számára, hallgassátok meg, hogyan búcsúzott el az élettől két világrész ünnepelt primadonnája, Szamosi Elza:
Az első pillanattól fogva tudta, hogy életveszélyes az állapota, és amikor halálát közeledni érezte, nem gondolt első urára, aki művésznőt csinált belőle, de alapjában véve mégiscsak úgy kezelte, mint a derby-lovat a versenyistálló-tulajdonos, nem gondolt az udvarlók és hódolók nagy seregére, akik ünnepi szövétneket gyújtottak életének, nem gondolt tapsra, dicsőségre, hanem - hanem igenis megragadta annak az egyszerű kereskedőnek a kezét, aki polgári békét adott életének, és utolsó világos pillanatában így szólt:
- Köszönöm Neked, hogy jó voltál hozzám, csak Te voltál jó ebben az életben énhozzám, elnéző és önzetlen, és ezt köszönöm Neked...
Aztán megcsókolta Reisz úr kezét és meghalt.
Ez Szamosi Elza szomorú nótája.