Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 13-14. szám

Fenyő Miksa: Schöpflin cikke

Az az irodalmi tanulmány, amelyben Schöpflin Aladár a modern magyar irodalom kistükrét tartotta a magyarság szellemi áramlatai iránt érdeklődő Gorkij Maxim elé, sok mindenfajta vitára adott alkalmat. Voltak, akik a tanulmány rendszerét hibáztatták, és azt kérdezték, hogy vajon ez az enumeráció - bármennyire is a leglelkét ragadja meg irodalmi dolgainknak - jelent-e valamit az orosz író számára, alkalmas-e egy mélyebb érdeklődés felkeltésére, s nem az lesz-e a sorsa, hogy kifárasztja, megbánatja az érdeklődést, mely ki tudja, több volt-e egy szeszélyes pillanat kíváncsiságánál? Mások nem kifelé való hatásában vizsgálták e tanulmányt, hanem fejtegetéseinek belső igazsága, az alkalmazott mérték szempontjából, és - colstokkal a kezükben méricskélték, hogyha A belekerült az ismertetésbe, akkor B-nek sem szabad kimaradnia, és ha az egyiknek harminc sor jutott, akkor a másikat harminckét sor illette volna meg. Végül a támadások egy harmadik csoportja szerencsésen a politika birodalmába ráncigálta Schöpflin tanulmányát, és azok szerint a szempontok szerint bírálta el, amelyek néhány esztendő óta a magyar politikai élet problémáit irányítják és nívóját eldöntik.

Hogy vajon rendszer szempontjából helyesen van-e felépítve Schöpflin tanulmánya, vagy sem, ezzel a kérdéssel nem kívánok foglalkozni: én egészben véve kitűnő irodalomtörténeti fejezetnek tartom, amelyben egy hozzáértő, jószemű, a magyar irodalom dolgát lelkén viselő kritikus úgy nézi, úgy látja és úgy tárja elénk a dolgokat, ahogy azok egy emberöltő távolságában az elfogulatlan történetíró előtt (a történetírót burckhardti értelemben véve) majdan prezentálódnak. Ehhez képest mellékes, hogy belekerültek nevek, amelyek holnapra már elfakulnak, vagy kimaradtak nevek, melyek ha nem is az örök igazság, de a demokratikus igazságtevés jussán reklamálhatják felvételüket. Talán hiba, hogy Tömörkényről megfeledkezett (mert nyilván megfeledkezett), talán van benne valami igazságtalanság, hogy Erdős Renéenek nem szánt néhány mondatot, de az egésznek helyes arányait, átgondoltságát, igaz értékét ez semmiben sem csökkenti. Hogy ez a tanulmány-e az, amelyre éppen Gorkij gondolt, azt nem tudom, de nem is nagyon fontos. Úgy tudom, hogy e tekintetben magának Schöpflinnek is aggályai vannak, és hogy az egész tanulmányt Gorkij számára új formába önti, négy-öt kimagasló név körül kristályosítva ki azt a nagyszerű szellemi mozgalmat, melyet a modern magyar irodalom a magyarság számára jelent. Minderről, az arányok kérdéséről, a kifelejtettekről és benne felejtettekről sok mindent lehetne beszélni, de mivel szerintem az egésznek kiválóságát ez miben sem érinti, ezt bátran elmellőzhetjük, és a következőkben csak azzal a kemény politikai kritikával akarunk foglalkozni, amelyben Milotay István a Magyarság vasárnapi számában Schöpflin tanulmányát részesítette.

Kétségtelen, ez a vezércikk nem bánik valami barátságosan Schöpflin tanulmányával, de aki figyelmesen elolvassa, annak az lesz az érzése, hogy itt tulajdonképpen nem is Schöpflinről, nem is a modern irodalomról van szó, és hogy mindez inkább ürügy, amelynek révén a vezércikkíró elmondhatja a maga vezércikkvéleményét a zsidókról, a Nyugatról, Ignotusról és mindarról, aminek ádáz gyűlölete Milotay István lapjának programját jelenti. Amely programot egyébként nem közönséges publicisztikai tehetséggel szolgál.

"Schöpflin úr egyebek közt azt mondja ennek az irányzatnak - ti. a Nyugatnak - dicséretére, hogy a tehetség és a szabadság jelszavát tűzte ki programjául, és szabad kutatóteret engedett minden tehetségnek világnézetre vagy stílusra való tekintet nélkül. A folyóiratnak, mely ezt az új magyar irodalmat maga köré gyűjtötte, írott programja csakugyan ez volt, vezéreit azonban a valóságban a szektáriusságnak, a világnézeti egyoldalúságnak ugyanaz a szelleme hatotta át, mint legszélsőbb ellenfeleiket a másik oldalon, az úgynevezett konzervatív vagy nacionalista reakciót." Ezt mondja Milotay. Mi pedig azt mondjuk: válassza ki Milotay István a saját szempontja és judíciuma szerint a legkülönbeket a modern magyar irodalomban, és kérdezze meg őket, hogy igaz-e ez? Kérdezze meg Ady Endrét vagy Babits Mihályt vagy Móricz Zsigmondot, hogy érezték-e egy pillanatra is ennek a "doctriner radikalizmusnak" boszorkánynyomását, kényszerültek-e megalkuvásra tudatosan vagy tudatuk alatt, és mássá - szabadabbá, különbbé, fajibbá fejlődtek volna-e, ha nem kerülnek ennek a folyóiratnak légkörébe! Bizonyára komikus önhittség volna ezeknek az íróknak kiválóságát kisajátítani akarni a Nyugat szellemi mozgalmának értékelése céljából: jöttek volna és lettek volna a Nyugat nélkül is, de hogy így jöhettek, hogy így teljesedhettek ki, hogy aránylag ily könnyen, ily fiatalon találhattak önmagukra, ebben a Nyugatnak, annak a megértő, szabad és minden tehetséget (bárhonnét jött és bármerre tartott) megbecsülő szellemnek igenis nagy része volt, mely e folyóirat irányítóinál nem is volt valami nagy nehéz dolog, annyira magától értetődőnek tartották, annyira kenyerük és vizük volt. Kár ezt tőlünk elvitatni, nem jó szolgálatot tesz a magyarság ügyének az, aki ebben az önérzetünkben bánt bennünket. Hogyan is van az, hogy Milotay Istvánnak, aki régi tollforgató ember, másfél évtizeden át nem jutott eszébe e kemény váddal előhozakodnia, csak most, amikor az ilyen kritikai megállapítás, hála közéletünk mérgezett levegőjének, politikai vérváddá szörnyűsödhet. Hol vannak azok az irodalmi kiválóságok, akikre a Nyugat pártszempontokat alkalmazott, azok a Milotay által megsiratott irodalmi Hauser Gáspárok, akiket a Nyugat célzatos agyonhallgatása nyomorított el? Feleljen erre Milotay István.

Schöpflin tanulmányának legkülönb része az a fejezet, amelyben a régi primitív agrár berendezkedésű Magyarországnak modern gazdasági és társadalmi szervezetű állammá való átalakulását fejtegeti. Ahogy a nyárspolgárias kisvárosok helyén modern nagyvárosi élet sarjadzik ki, ahogy a fővárosában egy csapásra világvárosa támad, ahogy új néposztályok keletkeznek ("az egyre nagyobbra dagadó tisztviselőosztály, mely a régi nemesség birtoktalanná vált ivadékaiból, a régi városi német polgárság megmagyarosodott fiaiból, az alsóbb néposztályok, parasztság, kisiparosság ambiciózusabb és kultúrképesebb elemeiből amalgamizálódott össze meglepően egységes lelki képet mutató tömbbé, a nagyobbára zsidó eredetű kereskedőosztály, a maga nagy és kis üzleti vállalataival, bankjaival, ipari üzemeivel, ezek felvirágzásának megfelelő gazdasági helyzetével, és súlyra napról napra szaporodó ipari munkássága, amely számánál, szervezettségénél, értelmiségénél fogva mind hangosabban követelt magának részt a közdolgok intézéséből")... ahogy tehát úgy néposztályok keletkeztek, új embertípusok, ahogy az új gazdasági formák között a régi embertípusok átváltoztak, ahogy új társadalmi erkölcsi és érzelmi komplikációk keletkeztek és főleg, ahogy ebből az új összetételű, nyughatatlan talajból a modern magyar irodalom kivirágzott: ezt Schöpflin valóban mesterien rajzolja meg. Milotay ellenben azt állítja, hogy Schöpflin nem eleget zsidóz, az irodalom formáló tényezők között nem említi a zsidóságot, "mely elhatalmasodásával jórészt a maga szellemi és erkölcsi igényeinek uralma alá vetette az új magyar irodalmat és művészetet is." Bevallom, hogy nem egészen értem ezt a megállapítást. Vajon azt jelenti ez, hogy abban, amit az utolsó évtizedek magyar irodalma kiválót, maradandót produkált, hogy abban valami "zsidó" jelző alatt összefogható, megrontó, elidegenítő hatás vált uralkodóvá? Vagy, hogyha a legkiválóbbakon ez a hatás nem is érzik meg, hogy viszont elöntötte őket az ilyen hatásban fogantatott alacsonyrendű műveknek az áradata, s hogy ebből az áradatból már alig látszanak ki a magyarnak maradt kiválóságok korallszigetei? Vagy, hogy a metafora nevét magyarra fordítsuk: azt jelenti ez, hogy Ady Endrének, Babits Mihálynak, Móricz Zsigmondnak, Cholnoky Viktornak, Kaffka Margitnak, Ignotusnak, Molnár Ferencnek művében hatalmasodott el ez a félelmetes szellem, vagy - Milotay esztétikája szerint szólva - ezek a kettő kivételével intéger nevek elvesztek, semmivé váltak az elzsidósodott irodalomnak abban az áramlatában, melyről íme Schöpflin, a történetíró alig tud valamit, viszont Milotay a publicista, minden rémületeset. Természetes, hogy az a körülmény, hogy ebben az országban nagyszámú zsidóság igen jelentős helyet foglalt el a gazdasági és kultúréletben, egyszóval az, hogy a több mint 10 milliónyi magyarságnak egy igen komoly quotája magyar zsidó, ez befolyásolhatta ennek az irodalomnak a szellemét is, Ady fejlődését éppúgy, mint Molnár Ferencét. De kisajátításról, elterpeszkedésről, bitorlásról beszélni egészen komolytalan dolog, és éppen csak a vezércikk frazeológiája és felelőtlen okfejtése bírja meg az olyféle megállapítást, hogy "a zsidó szellem az elnyomás és megvásárlás egész arzenálját használja fel mindenféle vele ellentétes irodalmi vagy erkölcsi törekvés megsemmisítésére", amely megállapításával Milotay István Gorkij Maximot, aki egyebek között arról is nevezetes, hogy odahaza a maga hazájában egész lelkével és egész tehetségével gyűlölte az antiszemitizmust, megnyerni igyekszik a magyar antiszemitizmus elite-csoportja számára.

Az elnyomó, szekretáló, felvásárló politika például Milotay István Szabó Dezső esetére utal, akinek Schöpflin mindössze két sornyi méltatást szánt, holott másoknak - s itt hosszú névsorral szolgál - komolyabb elismerés jutott osztályrészül. Ha méricskélünk, magam is kevesellem azt, amit Schöpflin Szabó Dezsőről mond, akinek írásaira, tehetségére éppen a megvádolt Nyugat hívta fel a magyarság figyelmét. Milotaynak minden esetre alkalma lett volna Schöpflin mulasztását ebben a vezércikkben pótolni és a sok gyűlölködő frázis helyett komolyabban méltatni, acélba metszeni Szabó Dezső jelentőségét. Mindössze annyit mond róla, hogy tehetség, forradalmi szellem és eredetiség dolgában többet jelent, mint - és most következnek azok a nevek, amelyek politikai szempontból kevesebbet jelentenek Milotay számára Szabó Dezsőnél - egy egész sor Schöpflin méltányolta magyar író. Szabó Dezső írásaival e sorok írója sokszor szívesen és lelkiismeretesen foglalkozott. Ma is vallja, hogy nem jelentéktelen tehetség, de amivé az utolsó években fejlődött, amivé a tömegek szemében és azok szemében, akik Szabó Dezső írásaiból politikai tőkét kovácsoltak, megnőtt, valójában nem művei belső értékének, nem irodalmi fejlődésének, hanem politikai handabandázásának, pódiumra való kiugrásának, a fokossal való bánni tudásának köszönhette. És meg tudom érteni, hogy Schöpflin, akiben csaknem vallásos tisztelet él a magyar irodalom dolgai iránt, bizonyos elfogultsággal kezelte ennek az embernek a munkáját, amelyet az utolsó évek legbrutálisabb és leggyűlölködőbb politikai harcaiban részint az ő akarta, részint az ő naivsága folytán zászlóként lobogtathattak. Amilyen kevéssé építi fel Milotay István Szabó Dezső alakját, éppoly kevéssé tudja elfogadtatni ellenszenvét Szomoryval, Szép Ernővel vagy Kemény Simonnal szemben. "Ghetto" mondja, és "beteg zsidó" mondja, és "izzadtság" mondja, és ilyeneket. Nem tudom, hogy Gorkij a maga ítéletének végleges kiformálódásában Schöpflin megállapításait fogadja-e el, vagy Milotay jelzőit, de azt tudom, hogy énrám mélységesen elszomorítóan hat a gyűlölködésnek az a primitívül vad, magyarázatokat nem kereső, önmagával soha perbe nem szálló szelleme, amellyel emberek ellen, kik magyar földön, magyar nyelven, magyar szellemben nagy dolgokat műveltek, vagy mondjuk nagy dolgokat akartak, ilyen minden megértés nélkül, így pellengérezvén ki a legjobb szándékúakat, vonul fel. Szomoryról, akit egy alkalommal már legettózott, elmondtam vele szemben a véleményemet, ma sem mondhatok mást. "Milotay általában könnyűszerrel feloldotta magát a feladat alól, hogy Szomoryról szóljon, a drámaíróról, az elbeszélőről, a költőről. Mond róla annyit, hogy megfertőzte a magyar múltat, megállapítja róla, hogy semmi köze a magyarsághoz (tizennyolc esztendő óta de sokszor bunkóztak ezzel magyar írókat, Adyt is, másokat is, szerencse, hogy fejük keményebb volt a bunkónál, s nem egy hasonló vezércikket túléltek), de nincs egy mondata, vagy akár jelzője, melyben közel tudna férkőzni Szomory művészetének lényegéhez, egy szertelen fantáziának hihetetlenül nagyszerű orgonajátékához, mellyel az emberi szenvedélyek és szenvedések viharait szólaltatja meg, minden eszközzel, mely az igazi művésznek föld felett és víz alatt, tűzben és levegőben csak rendelkezésére áll. Ebből Milotay semmit sem lát, nyilván nem is akar látni, mert ha az igazságot többre tartaná Platónnál, akkor lehetetlen volna észre nem vennie, hogy az, amit ő oly szíves készséggel olvas rá a zsidó íróra Wagnerből (ha idézetekkel akarnék hadakozni, akkor most azt idézném, hogy Nietzsche mennyire megvetette Wagnert antiszemitizmusáért), meg Zangwillről: a szenvedély hiánya, a tunyaság, a gettóba való bezárkózottság, hogy mindez milyen távol van Szomorytól. Azt talán szemére lehet vetni Szomory Dezsőnek, hogy alakjaival nem mindennap lehet találkozni Kecskemét utcáin, vagy akár a vidéki kúriákon, de hogy ezek az alakok és a szenvedélyek, melyek ezeket az alakokat indítják, a gondolatok, melyeket produkálnak, bármely elkülönítés sárga jegyét viselnék magán, kivéve a zseninek életentúli színét, ezt csak az mondhatja, aki egész cikke során csak arra gondol, hogy a végén odavághassa: Weiszhaus vagy te és nem Szomory, mert a zsidóban nincs is Szomory... Ha az irodalmi érdemet egyedül a "magyarosság" szempontjából osztanók, akkor bizonnyal Szomory Dezső nem kapná a legkülönb osztályzatot, de hiszen éppen az a nagyszerű erő röpíti túl ezen a korláton is, mely általában felszabadította minden megkötöttségétől, amit a fajiság, a filiszter-morál, a tradíció nyűge egy művészre csak jelenthet. "Minden művészet minden művésszel újra kezdődik és újra születik..." írja Ignotus egy pompás cikkében, melyben Goga Oktaviánnak Milotayéhoz hasonló vádjait zúzza pozdorjává... Szomory Dezső minden írása ennek a művészi dogmának bélyegét viseli magán. Bizonyos: szabadabb, függetlenebb író nincs Szomory Dezsőnél."

Schöpflin azzal dicsekszik és joggal dicsekszik cikkében, hogy az a háborús gyűlölség, mely a legtöbb nemzet háború alatti, sőt részben háború utáni irodalmát is sivárrá és egyoldalúvá tette, a magyar írókban egyáltalán nem talált hangot. A modern magyar irodalom csaknem egyhangúlag és a háború első pillanatától kezdve a pacifista álláspontjára állt, az emberiség rettentő katasztrófáját látta a háborúban, és ezen felül a magyarság végzetes katasztrófáját is. Valóban így is van. Ady Endrének a háború alatt írt versei s különösen az a költeménye, melynek csúcsperspektívájára Schöpflin joggal hivatkozott: "Ember az embertelenségben", Babits Mihálynak versei, jelesül a "Husvét előtt" című nagyszerű oratóriuma, Móricz Zsigmondnak talán legkülönb kötetje "Szegény emberek" című, mindez csupa testamentumi emelkedettség, csupa igaz prófétizmus, csupa mene-tekel e szörnyűség ellen. Soha Nobel-díjra érdemesebb irodalom nem volt, mint amelyet e három kiváló magyar író - de velük együtt számos tehetséges fiatal társuk - produkált a háború ellen. Nem lehet ezt elégszer hangoztatni, nem lehet erre eléggé büszkén hivatkozni, és valóban, ha a magyarság a maga kultúrértékét aprobáltatni akarja a világon, akkor elsősorban erre a méltóságára kell hivatkoznia. Schöpflinnek erről a fejezetéről fanyalogva Milotay István felhasználja az alkalmat egy Ignotus elleni támadásra, háborús uszítónak teszi meg, aki a "német imperializmusért, a nagy német Közép-Európáért lelkesedett, és olyan vérszomjtól csapzott cikkekkel lázított éppen a nyugati ellenségeink ellen, amely a gyáva és feminin fajok sajátja, és amelytől a valódi magyar lélek - ellenségeiben is mindig becsülvén az embert - idegenül és utálattal fordult el." Milotay István saját maximájával ellentétben nemigen becsüli meg ellenségeiben az embert, és olyan megállapításokhoz jut, melyeket igen könnyű megcáfolni. Valóban Ignotus, aki amellett, hogy nagy magyar költő, a legkiválóbb magyar publicista is, a német fegyverek győzelmétől, vagy legalábbis a németekkel kötött becsületes békétől várta a magyarság érdekeinek épségben tartását. Ha ennek a szempontnak a publicisztika eszközeivel való kidomborítása háborús uszítás volt, akkor sokan vagyunk háborús uszítók ebben az országban, s közöttük olyan kiváló nevek, akik előtt Milotay István is tisztelettel kapja le a kalapját. Hogy mást ne nevezzek meg, Andrássy Gyula gróf, aki végig komoly és becsületes híve volt a német szövetségnek, és azok az eszmék, amelyeket Ignotus a maga publicisztikai működésében képviselt, a monarchia és a magyarság háborús céljainak felállítása, ezek valójában Andrássy Gyula grófnak eszméi voltak, akiknek nagyszabású politikai koncepcióját Ignotus egész meggyőződéssel és nagy tehetséggel szolgálta. Végiglapoztam Ignotusnak a háború alatt írt írásait, amelyekről a Milotay István szájaíze szerint is pacifistának elismert Ady Endre azt írja: "nemcsak élethívásunknak, de elszánt, bús megállásunknak, magyar sorsunk véres szépségének krónikás bölcse, vates vezetője, Ignotus". Végiglapoztam ezeket az írásokat, és nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy egyetlen jelző bennük nincs, amely ellenségeinknek durva becsmérlését foglalná magában. Természetes, Ignotus nem volt egy teoretikus pacifista, és amikor már a háború reánk szakadt, cikkeiben nem helyezkedett egy nazarénus álláspontjára, a mindent-megértés és mindent megbocsátás tolsztoji piedesztáljára, hanem azt vizsgálta, hogy ebből a világégésből hogy lehetne megmenteni a magyarság számára, ami menthető, hogy lehetne úgy intézni, úgy végezni ezt a háborút, hogy ebből a tízmilliónyi magyarság a maga életlehetőségeiben jobban körülbástyázva, ilyen szörnyű eshetőségektől jobban megóva kerüljön ki. És milyen nagyszerű és mennyire ebből az aggodalomból folyik, de mennyire rávall Andrássy Gyula politikai koncepciójára is, amit mindjárt a háború kitörése után ír, és amit lehetetlen nem szószerint idézni. Azt mondja: "Ha osztrák-német volnék, vagy ha magyarul is meg lehetne az az esélyem, hogy a monarchia felborulta valami formában német kéz alá juttatna, talán én is közömbösebb volnék az iránt, legyen-e még osztrák-magyar monarchia a világon. De mikor eközt van választásom és aközt, hogy szerb, román vagy orosz legyek-e, igazán nem nehéz - akár ha sorra kerül életemmel és véremmel - magyar hazafinak lennem. És ha kérdem tovább megint csak legridegebb, minden történetiségtől meghántott önzésemet: akarok-e, aki csakis magyar lehetek, inkább egy helyreállított nagyhatalmú Ausztria-Magyarországgal lenni magyar, mint egy magában álló kis Magyarországon, mely Szegedtől Kassáig terjed és Kanizsától Nyíregyházáig: akkor viszont nem nehéz szenvedélyes Habsburgistának lennem."... Szegedtől Kassáig, Kanizsától Nyíregyházáig. Milyen szörnyű világossággal látta a dolgokat, és ha ez ellen lelke egész tudásával, egész zsenijével tiltakozott, s ha nem volt elragadtatva azoktól, akik nekünk e sorsot szánták, vajon ezt a háborús uszításnak szabad nevezni? Vagy abban van háborús uszítás, amit 1917 novemberében ír, ahol azt a gondolatot veti fel, hogy itt az ideje "hogy a magyarság éppen úgy végrehajtsa immár Eötvös nemzetiségi végrendeletét, mint végrehajtotta volt (és nem is látta kárát) a Deák egyházpolitikai végrendeletét", s ahol szembeszáll azokkal, akik az ún. nemzetiségi politikát elméleti kigondolásnak minősítették, és felállítja a tételt "ha van - s higgyük, hogy van, és nézzünk utána, hogy legyen - lehetőség a történelmi és földrajzi Magyarország teljes, sőt diadalmas megmaradásának, csak abban lehet, hogy vagy tud a mag fogalmazású nemzeti eszméből nagy engedményeket tenni a nemzeti gondolat mai világfogalmazásának, vagy tud belekapcsolódni úgy belső berendezkedésében, mint kifelé való elhelyezkedésében olyan nemzetközi természetű gondolatba, melyben a nemzetek, az állami határok, az állami határok és nemzeti határok egybeesésének fogalma másodrendű fontosságú." Vajon a háború céljainak ilyen fogalmazása volt az, amely ellenségeinket elkeserítette? Ez a háborús cél volt az, amelyet oly kegyetlenül bosszultak meg rajtunk? Nem egészen újkeletű ez a vád, és Ignotust a háború alatt is támadták politikájáért olyan oldalról, amelynek számára Milotayék igen könnyen utalják ki a hazaáruló vagy a destruktív jelzőt. S ezeknek felelte Ignotus, és ez az, amit Gorkij figyelmébe ajánlok, ha az ő ítélőszéke előtt döntjük el ezt a kérdést, ezeknek felelte a következőket: "Komolyan magyarázzák nekem, hogy Dosztojevszkij nem lett kisebb író, mióta Máramaros-szigeten kozákok és tisztek demokrata egyenlőséggel rondítottak az elektromos lámpák tetejére? Én Dosztojevszkijt ugyanazon nagy írónak s ugyanazon végzetes politikusnak tartom ma is, mint július 27-én. S nem kellett világháború, hogy üres komédiásnak tartsam Edmond Rostandot, s tehetséges, de gonosz féregnek Maurice Barrčst. Bátor voltam mindezeket megírni róluk, még mielőtt Rostand rossz és képmutató verset írt a rheimsi nagytoronyról, s még mielőtt Maurice Barrčs beállt önkéntesnek a háborúba, melyre ő is izgatta nemzetét, de mint minap olvastam, állandóan lőtávolból biztatva a többi vörösnadrágosokat, hogy tartsanak ki a lövészárkokban... Én nem mondom - sőt a háború előtt az ellenkezőjét mondtam -, hogy akár a német, akár az osztrák, akár kivált a magyar politika jó vagy szerencsés lett volna, s ne volna összefüggés évtizedes súlyos belső bűnök s a külső helyzet között, melyben az angol, az orosz s a francia kalandorpolitika a kártyáit keverhette. De valaki juthatott hibái, sőt bűnei folytán is valamely helyzetbe, s mégis lehet igazságtalanság, sőt gazság, amire mások a helyzetét ki akarják használni. Nem lehet tűrnünk, hogy ez a bűnszövetség darabokat akarjon letépni eleven testünkből, amelyek nélkül elvérzünk, s fel akarja robbantani a monarchiát, mely jobb híján még mindig egyetlen kombináció, amelyben megállhatunk. S nem viseljük tovább a dilemmás állapotot, hogy míg nemzetiségeinkkel szemben éppen megállhatásunk miatt teljesen új egyenlőségi politikára kellene áttérnünk, viszont az áttérés lehetetlen, míg el nem vágtuk az irredentás szálakat, melyeket a moszkovita-balkáni összefogódzás vet át határainkon... Igen jól tudom, hogy ezt a háborút nem Tolsztoj izente, nem Voltaire vezeti, nem Shakespeare keveri. Azt is tudom, hogy a mai Németországot nem Schiller és Goethe igazgatja, valaminthogy a mi politikánkat sem csinálja Arany János, de még Deák Ferenc sem. Azonban nem hiszem, hogy akár Schiller és Goethe, akár Deák Ferenc és Grillparzer egyebet tehetne ma, mint amit mi teszünk, az osztrákok tesznek s a németek tesznek. Ellenben egészen bizonyos vagyok benne, hogy Nikolájevics Miklós nagyherceg nem tolsztojánus, Poincaré úr nem voltaireánus, s hogy a sir Edward Grey politikája méltó lehet arra, hogy Shakespeare megírja, de nem méltó egy nemzethez, melynek Shakespeareje volt... Engem tehát felesleges kitanítani, hogy az ellenség is ember. Ha azt hajlandó vagyok megtanulni, ha mások is méltóztatnak velem együtt kijárni a kurzust, hogy az életnek nem kötelessége alkalmazkodni jelszavakhoz, s ha az események rácáfolnak a jelszavakra, akkor nem az emberekre kell haragudni, kik ezt észreveszik, hanem a jelszavakat kell jobban, reálisabban, életrevalóbban megfogalmazni. Az én antimilitarizmusomra, demokráciámra, radikalizmusomra nem cáfoltak rá az események, sőt azt váltották be, amit vártam, azt igazolták, amit hittem, arra tanítanak, amit vallottam. Nem tudok hatalmasabb agitátort a demokrácia mellett, mint ezt a rettenetes háborút, melyben minden bűn, ami miatt elkövetkezett, hűtlenség volt a demokráciához, s minden erény, amelyet kivált, bizonyság a demokrácia mellett. Nagyon úgy lehet, sőt én bizonyos vagyok benne, hogy úgy lesz, hogy e háború közvetlen nyomában nagy visszaesés fog elkövetkezni demokrácia tekintetében. De éppen ez s éppen hogy ez a háború elkerülhetetlen volt, figyelmeztetés arra, hogy mekkora hivatása s mennyi elvégezni való dolga van még a demokráciának".

Így állnak meg Milotay Istvánnak vádjai. Így igaz az a vádja is, hogy a Nyugatnak, az új magyar irodalomnak egy szava sincs az ellen a léleknek tömeggyilkossága ellen, amellyel a hódítók az elszakított területek magyarságára ránehezednek. Igaz, ha a honfibúnak vezércikkek részére való kisajátításában nem is vetekedhetünk azzal a sajtóval, amelynek, ismétlem, Milotay István igen tehetséges képviselője, de gőgösen valljuk, hogy meggyőződésesebb tiltakozás az elnyomás ellen, és igazibb jusstartás a magyarság jövőjéhez, különb megőrzése és feldúsítása a magyar kultúrértékeknek, mint amely a Nyugat minden sorában revelálódik, semmiféle Milotayék által "magyarnak" fémjelzett írásműben meg nem található.