Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 13-14. szám · / · Kassák Lajos: Egy ember élete
A Józsi felszabadult, az inasok előbbre mentek a ranglétrán, és én két-három fokot ugrottam egyszerre. Voltak munkák, amiket máris én tudtam a legjobban megcsinálni, s az én munkám lett az úriházak világításának, fürdőszobáinak s csengőinek a megjavítása. Az intelligens inas voltam, akinek aránylag tiszta volt a ruhája, beszélni tudott az emberekkel, s nem kellett attól félni, hogy valamit elemel a munkahelyéről. Voltak napok, sőt hetek, mikor másodmagammal egy-egy ház rendbehozásán dolgoztam. S ilyenkor minden rám volt bízva, s szinte öreges gondossággal éltem az önálló ember életét.
- Hány éves vagy, kis öcsém, hogy még alig látszol ki a földből? - kérdezte egyszer a takarékpénztári titkár.
- Tizenhárom! - mondtam némi büszkeséggel -, tizenhárom elmúltam!
- Nagyobb legénye nem volt a gazdádnak, akit ideküldött volna? Nem valószínű, hogy te értesz ehhez a munkához!
- No, majd meglátja a titkár úr! A városházán én kezelem az egész vezetéket.
Dolgoztunk, s a munka szaporán haladt a kezünk alatt. Három új szobába kellett bevezetni a csöngőt, világítást, és három új számot kellett beállítani a szekrénybe. Naponta egyszer, estefelé eljött hozzánk a mester, s megnézte, hogyan vezetem a dolgot. Mindig csóválgatta a fejét, mindig helyre tolt valami kicsiséget, s aztán megint magunkra hagyott.
- Iparkodjatok! - mondta. - Így még a hideg vizet se keresitek meg.
Az első nap a titkár megfogta a másik szobában, és szemrehányásokat tett neki, amiért engem küldött ki a munkára. Nem tudom, mi baja lehetett velem ennek a vörösrézfejű, nagyhasú embernek, de éreztem, hogy nincs megelégedve velem, hogy valamit még a mesternek is el szeretne árulkodni rólam.
Hallottam, mikor a mester azt mondta neki:
- Legyen nyugodt a titkár úr, többet ér ez, mint sok mafla segéd. Komoly, tanult gyerek, és nagyon becsületes.
Három nap múlva készen lettünk. A lámpák égtek, s a számok pontosan leugrottak, ha valamelyik szobában megnyomták a tasztert.
A titkár elégedetten rácsapkodott a vállamra:
- Jól van, öcsém - mondta -, derék gyerek vagy! Csak azt a buta hajad vágasd le, nem készülsz te hintáslegénynek!
Én egy koronát, a másik inas pedig egy hatos borravalót kapott. Most már minden hétre jutott valami kis kereset, el voltam látva cigarettával, mint valami felnőtt, kereső legény. S tőlem mindig lehetett cigarettát kérni, s ezért még jobban kiválasztódtam a többi inasok közül. Anélkül, hogy tudatosan kerestem volna hozzá az alkalmat, egyre gyakrabban kerültem be a felnőttek társaságába, s ha a Mihály bácsi hozzánk jött, már nem húzódtam félre tőle, bele-belekóstoltam a pálinkájába.
- Lajkóm, Lajkóm, mért nyalogatod azt a mérget! - mondta az anyám intőn, de nem túlságosan komolyan. Ahogyan mostanában beszélt velem, az többé nem a gyereknek való parancsolgatás volt már. Látszott rajta, hogy óvni szeretne a nagy emberek szokásaitól, és jó volt hozzám és szinte túlzottan becézett, hogy valahogyan visszaédesgessen az én ártatlan gyerekségembe.
Mihály bácsi büszkén ütötte a mellét:
- Az én fajtám a gyerek! Talán kisasszonyt akarsz belőle nevelni? Nem ihat édes vizet, mint a cukrászok. A lakatos, az legyen jó ivó, kemény ember!
- Szóval olyan legyen, mint ti vagytok. Az ördög vigye el a lelketeket.
- Hát haragszol rám, testvér? - kérdezte a Mihály bácsi, s a szép fekete szemei huncutul nevettek. - Hát olyan ember vagyok én, akit le köll köpni? - fölállt, kissé ingadozott már, és összecsapkodta a nagy, medvetalpas tenyereit: Sohse búsulj, testvér! A világ szép, és mi sohse halunk meg! Gyújts rá testvérkém, hogy:
Legény, legény, szegény juhász legény,
Teli pénzzel ez a kövér erszény,
Megveszem a szegénységet tőled,
Ráadásul add a szeretődet.
Kint voltunk a konyhában, s a nagymamának boldogság ragyogott a sovány elgörbült arcán. Valamikor táncos, jókedvű asszony volt az öreg, s még most sem veszett ki belőle a nóták szeretete. Ha részeg fiai énekelni kezdtek, megolvadt a szíve, s mint a kisgyerek nevetett a boldogságtól.
- Énekelj, Miskám, énekelj! - mondta. - Ez mindig csak pityeregni tud.
S aztán minden átmenet nélkül sírni kezdett.
- Mi lett belőled, Miskám, mi lett énbelőlem. Üssetek agyon gyermekeim, tekerjétek ki ezt a rossz nyakamat, minek él egy ilyen pondró a világon.
- Igyon, mama! - mondta a Mihály bácsi. - Örüljön neki, hogy ilyen szép egészséges fiai vannak.
A lánykák lassan megcsendesítették az öreget.
Mi az asztal mellett ültünk, s már az anyám és én is énekeltünk. Elfeledkeztünk mindenről, a bús, puhaszárnyú nóták vittek, vittek bennünket, s én úgy éreztem, elveszítettem a fáradt, piszkos testem, s csak egy nagy szeretet, egy végtelen ölelkezés él bennem.
Sokszor voltak nálunk ilyen esték, s éjfélkor rendesen megérkezett a Giza néni is. Az uráért jött, nagy öregasszonyos kendőkbe volt bugyolálva, s a szemei, mint valami beteg macskáé, véresek voltak a sírástól.
- Mihály, te még mindig itt vagy? - mondta siránkozva. - Uram isten, már éjfél is elmúlt.
Mihály bácsi abbahagyta a nótát, nagyon komolyan kérdezte:
- Mi? Haragszol rám?
Anyám már ismerte ezeket a jeleneteket, mindent elsimítón közbeszólt:
- Ugyan, te bolond, mért haragudna, nem vagy rossz helyen! Eljött érted, hogy reggel ember legyen belőled.
- Hallgass, testvér! Ő beszéljen, ő az én feleségem. De ha haragszol, akkor menj ki innen, nem is akarlak látni.
A nagymama is közbesegített az ágyból:
- Mondja már neki, Gizikám, mondja ennek a vén bolondnak, hogy nem haragszik!
- Nem haragszom, Miskám, de látod, mint csinálsz már megint.
- Én mit csinálok? Itt vagyok a testvéremnél! - egyszerre nekitüzesedett. - A szakramentumát, nekem talán már a testvéremet, a szegény beteg anyámat se szabad meglátogatnom?!
- Hát mondtam én ezt neked, Miskám? Látja mama, milyen ember ez!
Az asszony tudta, hogy most mi következne, alázatosan megjuhászodott.
- Ha nem mondtad, akkor gyere szépen ide - mondta az ember, és visszaült a helyére. Lábait összetette, és csattogón rávert a térdére. - Gyere, ülj szépen az ölembe! Gyere no, tudom én azt, hogy te vagy az én jó kis feleségem.
Az asszony szégyenlősen, de kuncogó örömmel beleült az ember erős nagy ölébe.
- Jaj, de bolondos ember vagy te, Mihály!
- Törüld meg szépen a szemeidet - mondta a Mihály bácsi. - Nem veszünk mi el, ne félj semmit. Ha kicsit mulat az ember, azért még... Hej, Gizkám, ha te olyan ember lennél, mint én!
- Jól van, Miska, jól van, de most már menj szépen haza. - Simította az anyám. - Holnap neked is dolgozni kell, meg nekünk is.
A nagymama is segített:
- Menj, gyerekem, menj. Aztán eljöttök megint.
Néztem ezt a nagy fekete embert, úgy bántak velem, mint valami gyerekkel, s ő puhult, hajlott ide-oda a meleg szavak alatt. Sok rokonságot éreztem vele magamban, átfogtam a derekát, s örültem neki, hogy hozzá érhetek, s érezhetem benne az embert, a jó szerető embert.
Elmentek, de ez az érzés megmaradt bennem, és elaludtam vele, mintha egy még az én anyámnál is jobb anya ölében pihentem volna.
Reggel tisztán és gondtalanul ébredtem. A többiek még aludtak, az anyámmal együtt öltöztünk és együtt mentünk el hazulról. Még egy patika nyílt meg a városban, és ő oda járt be laboránsnak. Reggel együtt mentünk el hazulról, s este ő még valamivel később jött haza, mint én. Fáradt volt az egész napi munkától, de akkor még oda kellett állnia főzni másnapra. Marika, a nagyobbik lányka segített neki, de mégis embertelen sok volt ez a munka, s néha sírt, és nagyon szomorúan panaszkodott az életére.
Az apámmal alig találkoztak néha-néha. Mintha egészen külön élő emberek lettek volna. Ő nem jöhetett haza ebédhez, s az apám nem jött haza vacsorára. Ez az örökös különélés egészen elvadította hazulról az öreget. Délben leült közénk a fölmelegített ebédhez, de alig volt hozzánk egy-két szava, mintha mindig el lett volna késve, még a kalapot se vette le a fejéről. Esténként pedig beült egy kocsmába, és ott a patikusokkal sörözött és kártyázott késő éjjelig. Alig volt hozzánk több köze, minthogy elsején úgy ahogy hazaadta a fizetését. De azt is egyre nehezebben és egyre hiányosabban. Én már nagy gyerek voltam, s az anyám sokszor panaszkodott nekem, ha kettesben voltunk.
- Iszik és szeretői vannak - mondta szomorúan. - Szégyenlem magam, hogy ilyesmit beszélek veled, de te már nagy gyerek vagy, megérted az életet.
Ügyetlenül dadogtam. Még nem tudtam könnyedén, természetesen beleártani magam ezekbe a dolgokba. Éreztem az anyám igazát, de soha semmi rosszat nem mondtam az apámról, s most sem tudtam elfogulatlanul látni.
- Az én életem már nem ér semmit - mondta az anyám. - Legalább, ha már ti nagyok lennétek! De istenem, még alig látszotok ki a földből.
S aztán egy ideig megint mindenbe beletörődött. Reggel elment hazulról, s este hazajött, hogy főzzön valamit a családnak, és reggel megint elment, hogy estig dolgozzon a családért.
Egyedül ez a szakadatlan robot volt az, ami élesztgette benne az életet, és ez a munka egyszer majdnem meg is ölte benne az életet.
Egy délután kint a műhelyudvaron dolgoztunk, mikor a nagyobbik testvérem értem szaladt.
- Lajos, gyere rögtön haza, a mamácska megégett! - lihegte, és láttam, hogy fehér volt az arca az ijedtségtől, és könnyeztek a szemei.
Nem értettem.
- A patikában megégett.
- A mamácska megégett?
- No fuss, fuss! - kiáltott rám a mester. - Ne spekulálj, fuss!
Megfogtam a testvérem kezét, rohanvást húztam magam után az utcákon. Még mindig nem értettem, hogy mi történhetett. Mindenféle zagyva képek ugráltak a fejemben. De azt, hogy az anyámat valami nagy szerencsétlenség érte, sehogy sem tudtam értelmesen elképzelni.
Az udvaron csoportokban álldogáltak a szomszédasszonyok.
- Szegény gyerek - mondták -, szegény gyerekek!
A konyha is tele volt asszonyokkal, alig tudtunk előre jutni.
S aztán hirtelen ott álltam az anyám előtt.
Nem ismertem meg.
Félig meztelenül ült egy széken az asztal előtt, nem volt haja, a feje olyan volt, mint egy szörnyű vörös hólyag, s a kezei is vörösen, bőrtelenül lógtak le a szék két oldalán.
- Lajkóm, fiam, meghalok...
Hallottam a gyönge hangját, de nem láttam a szemeit és nem láttam a száját.
Egyetlen hang nem jött föl a torkomból.
Az asszonyok rémülten álltak körülöttem, néztek rám, talán valami rendkívüli dolgot vártak tőlem.
Egy percig még álltam a helyemen, aztán lassan összecsuklottam, de nem tudtam elsírni magam, beteg, csordultig telt szívvel elhúzódtam.
Bementem a szobába, és bambán elfáradtan leültem a gyerekek kis asztalához. Valami sűrű, szürke maszattal volt tele a fejem, gondolni sem tudtam semmire. Aztán lassan mozogni kezdtek a kezeim, a kovácsolás ritmusát kopogták az asztalkán. Hogy aztán még mit csináltam és mi történt körülöttem, azt nem tudom.
Késő éjszaka volt, mikor a Mihály bácsi fölébresztett.
(Folyt. köv.)