Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 13-14. szám · / · Kassák Lajos: Egy ember élete
Az őszi napok kissé összébb nyomták a családot. A város szürkén lecsendesedett, az elrongyolódott inasok visszaálmosodtak a falak közé, s csak a madarászás kezdete volt az, ami újra kedvet és lelkesedést hozott közénk. Esténként a családban együtt ültünk a lámpa körül, s hetenként kétszer-háromszor is eljöttek hozzánk a rokonok. A lánykák ott hemperegtek az asszonyok ölében, és kényesek és nyafogósak voltak, mint a beteg macskák.
A férfiak cigarettáztak, pipáztak, mindenkinek volt egy kis üveg ital a zsebében, néha előhúzták, és az asszonyok felé hunyorgatva kortyogattak belőle.
- Mihály, Mihály, már megint nem tudod, mikor elég a jóból! - sopánkodott a Giza néni. - Lássa, mama, ennek az embernek még mindig nem jött meg az esze!
Ezt a vánkosokkal föltámogatott nagymamának mondta. Sávos szemében már látszottak a könnyek, s az öreg segített neki az ember ellen.
- Isztok, isztok, és elisszátok az eszeteket! Mért nem hallgatsz a feleségedre, Miskám! - s hirtelen a másik fia felé. - Csak te se nevetgélj! Teneked meg éppen meg lenne az okod, hogy vigyázz magadra!
Lajos bácsi, a nagymama másik fia, egy gúnyos, félszemű ember volt. Hogy az egyik szemét elveszítette, annak is a részegeskedés volt az oka. Vasúti bádogos volt, egy napon részegen állt oda pléhet faragni, egy szálka beleugrott a szemébe, s még ott a helyszínen megvakult. Sokáig szinte eszelősen szenvedett. Alig volt harminc éves, egészen összetöpörödött, de hogy kissé talpra állt, még jobban nekilátott az ivásnak, s bántón kötekedő volt mindenkivel. A felesége, akit mi Julcsa néninek hívtunk, hosszú, sovány asszony volt, sokszor szembeállt vele, s ilyenkor, mint két elszánt ellenség kegyetlenül összeverekedtek. Mindenki úgy tudta nálunk, hogy ez az asszony nem szereti az urát, s hogy a Lajos bácsi miatta lett ilyen ember. Volt bennük valami hideg büszkeség, s ez a természetük valósággal ellökött tőlük.
- Igyon maga is, mama! - mondta kajánul. - Eleget ült már ebben a fészekben, talán megint szaladni kezd tőle.
Az asszonyok rosszallóan leintették.
A Mihály bácsi heccelődőn nevetett:
- Hát te iszol-e, Lajki?
- Köszönöm szépen! - mondtam szégyenkezőn. - Nekem még nem szabad innom.
- Hát az már meglátszik rajtad, hogy egyszer vénkisasszony lesz belőled.
Nevetett, s a fogai, mint valami szép fehér kövek látszottak ki a tömött, fekete bajusza alól. Őtet szerettem legjobban a rokonok között. Szép, nagy szál fekete ember volt. Kazánkovács, s ő is a vasúton dolgozott. Tömör, kerek feje már kopaszodott, s a még megmaradt haja s kurta, vastag bajusza melegen fénylett, mintha állandóan ki lett volna pucolva. Szerettem a közelében lenni, még a szaga is más volt, mint a többieké. Azt mondták, szereti a lányokat, s hogy a felesége féltékenyen vigyáz rá. Mindig így mondta neki: "Mihály, Miskám, apácskám", s én sokszor láttam, hogy majd megeszi őt a szürke, alázatos szemeivel.
Ezek az esték sok mindent megmutattak nekem. Néha egészen elveszítettem gyerekségemet, s mint komolyan számbavett felnőtt éltem a felnőttek között.
Mikor elmentem tőlük, anyám egyszer sem mulasztotta el figyelmeztetően elmondani:
- Látod, fiam, milyen kár ezekért a derék, szép emberekért, hogy ennyire szeretik azt az átkozott italt. Úgy élhetnének, mint a boldog királyok, és alig van egy békességes napjuk, alig van egy jobb gúnyájuk! Mintha meg lennének babonázva, mindent elnyel a torkuk.
Tudtam, hogy az anyám mindezt csak az én okulásomra mondja, s megértéssel megnyugtattam:
- Okos emberek bizony mást is csinálhatnának a pénzükkel, s az egészségüket is tönkreteszik és a feleségeiket is.
- A szegény asszonyok csak olyanok mellettük, mint a szolgálók.
- Ha én megházasodom, minden pénzt az asszonynak fogok adni! - már egészen belelelkendeztem magam ebbe a dologba. Öregesen, fontoskodón beszéltem, s módfelett éreztem a fölényemet ezek fölött az emberek fölött.
Az anyám játékosan megfenyegetett:
- No most már menj szépen aludni, öreg! - mondta. - Holnap megint munkába.
S reggel megint beálltam a feneketlen dologba. Ilyesmik ritkán jutottak eszembe napközben. Már volt egy nálamnál fiatalabb inasunk is, most komoly, meggondolkoztató munkát kellett végeznem. A fúrógéptől elvittem a sámlit, s a satu alá szereltem. A többiek is kezdtek komolyan venni, ha jobb kedvük volt, már azt is megengedték, hogy belebeszéljek terveikbe.
Ha a mester bent dolgozott a műhelyben, maga mellé vett segítőnek, s minden dolgot okosan megmagyarázott. Meg volt elégedve velem, a munka tisztán és pontosan került ki a kezem alól. Csak a hajamért, amiatt szidott örökösen.
- Nem szégyelled magad, ilyen kócot hordani a fejeden? Olyan vagy, mint valami fiatal ringyó. A munkásember legyen olyan, mint a jó katona!
Hosszúra nőtt, hátrafésült hajat hordtam, s hiába volt minden kérés és szidás, nem tudtam tőle megválni. Úgy éreztem, erre csakúgy szükségem van, mint a ruhára, amit a testemen hordok. S ha egyszer valami miatt mégis le kellene vágatnom, éreztem, azon a napon elvesztettem volna magamat, valami értelmetlen, nevetséges figurává változtam volna. Szinte betegesen szenvedtem már csak a gondolatától is ennek a lehetőségnek. Pedig senkinek sem tetszett, s mindenki belém akadt miatta.
A mesterné egyszer ollót hozott, s le akart fogatni az inasokkal, hogy megnyírjon.
Ekkor valami vad, embertelen szenvedély tört ki belőlem. Toporzékoltam, és rekedtem, sírva ordítottam. Közre akartak fogni, s én eszelősen védtem magam egy vasdarabbal. Gyilkos tudtam volna lenni, ha valaki hozzám nyúl.
- Nem! - ordítottam. - Nem engedem! Agyonütöm, aki idejön!
A mesterné végre is nevetve azt mondta:
- Hagyjátok, ez megbolondult. Ennek biztosan valami baj van a fejében. Hagyni kell őtet a mamájával.
Többet nem akartak erőszakkal megnyírni, de a mester mindig előhozta hajamat. Ha reggel elkéstem, a hajamat szidta, s ha valamit elrontotta, akkor is a hajamat szidta.
Néha már majdnem összeestem a hőségtől és fáradtságtól, s ő nevetve játszott az üllőn.
- Húzz rá, kisasszonykám - mondta. - Darauf! Darauf! Ez jó lesz a fürtjeidnek, szépen megitatjuk őket. Húzz rá, csak húzz rá, te kis kurva!
Én lihegtem és szédültem - úgy éreztem, már nem én emelem a kalapácsot, hanem az rángat engem, részegen kolikázik velem a levegőben.
De nem engedtem. Vannak dolgok, amikhez az ember egész életével ragaszkodik, s nekem ilyen volt a hajam. És csöndes és szófogadó voltam, hogy ezt a bűnömet megbocsássák. És megbocsátottak, mert nem tudtak tenni ellene. Amint múlott az idő, a mesterem egyre inkább a munkásságom értékét látta meg, s a mesterné, aki sokáig nem szeretett engem, egy napon behívott a konyhába, és jósággal, mint az anyám, azt mondta:
- Ha vasárnap elengednek hazulról, elgyühetsz ide a gyerekekkel játszani. Nem való, hogy ti is az utcán csavarogjatok, mint ezek a maflák itt a műhelyben.
Nem örültem ennek a meghívásnak, de mégis úgy kellett mutatnom, hogy boldog vagyok. S néhány vasárnap délutánomat lelketlenül agyonütöttem. Csupa lánykákkal voltam együtt, s nem szerettem őket, idegenül húzódtam tőlük. Nyafkák és oktalanok voltak. A mesterné legnagyobb lánya, akit Böskének hívtak, örökösen mellettem volt, hízelkedett és megcsípett és édeskésen nevetett rám. Egészen rövid ruhát viselt, a hosszú lábai görbék voltak, s alul a talpai bosszantóan befelé csavarodtak.
Az egyik délután fönt ült az ól tetején, zöld, puha mohával dobálódzott le ránk, és olyan ügyetlen volt, hogy az egész alsó testét látni lehetett.
Ez az este nagyon lehangolóan hatott rám, és többé nem tudtam elmenni közéjük játszani.
Dolgoztam, mert mégis a munka volt a legszebb, amit eddig az életből láttam. Az ember hozzányúlt a nyers vasdarabhoz, fúrta, faragta, hajlította őket, s a végén mindig valami új és egész dolog lett belőlük. A munkában látni lehetett az ember akaratának és erejének sokaságát, és ez mindig nyugodttá és boldoggá engem.
Észrevettem, hogy az üres játék egyre inkább kimarad az életemből. Ami a munkán kívül még érdekelt, az a galambjaim és a madaraim voltak.
Most télen a madarak. Minden szabad gondolatom a csízeké, stigliceké volt. Vasárnap reggel még alig világosodott, két-három gyerekkel, léppel, kalitkákkal, hívó madarakkal felpakoltan elindultunk ki a végtelen határ felé. Mint valami fantasztikus vándorok gázoltunk előbbre a magas hóban, ki, ki, messzire a rozsdás bogáncsmezők felé.
Mire a nap feljött, már álltak a készülékeink. Aztán szétmentünk, a madarakat felhajtani. Nagy, csipogó rajokban ereszkedtek a stiglicek. Néha messziről, föntről úgy hallatszott valami, a felhők közül füttyentett egy csíz.
Ropogott a hideg, s mi tüzesek és vidámak voltunk.
Ha egy-egy csapatot sikerült ráhajtanunk a körzetünkre, utána mint fáról a lógó gyümölcsöket, szedtük le a lépvesszőkre ragadt madarakat. Hamut vettünk ki a zsebünkből, a ragadós részeket behintettük, s a pihegő madarat beengedtük a sötét gyűjtőkalitkába.
És megint minden elölről, egészen délután 3-ig, 4-ig.
Egyszer, hogy hazafelé mentünk, két cigánymadarásszal akadtunk össze. Sok foglyunk volt, a cigányok gyorsan összebarátkoztak velünk.
- Hozzátok el hozzánk - mondták -, minek ez nektek? Kaptok érte egy szarkát vagy egy gimplit.
Elmentünk velük. Még soha nem voltam a peróban, egészen új világ volt az előttem. A szűk, piszkos utcák tele voltak félig mezítelen alakokkal. Az emberek és asszonyok nagy pipákból füstöltek, s a lányok leszaggatott szoknyákban, villogó, barna lábszárakkal hancúroztak a hóban.
Szép és bolond órák voltak ezek.
S ezen az estén megint egy újabb része kezdődött el az életemnek.