Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 13-14. szám · / · Kassák Lajos: Egy ember élete
Egy napon megint megszólított a mester:
- Holnap reggel hozzál magaddal valami ebédre valót, mert kimentek a temetőbe festeni. Terád bízom ezt a munkát, vigyetek ki míniumot, pucoljátok le a régi festéket a rácsról, aztán kenjétek be újra és nézzétek, hogy estére készen legyetek!
A többi inasok irigyen megmorogtak ezért a munkáért. Ezt a megbízást valamennyien szerették volna megkaparintani. Kint lenni a mester körzetéből, és egész nap jóformán semmit sem dolgozni, ez a legtöbb volt, amit ezek a gyerekek megkívánhattak maguknak. Tudtuk, a temető tele van madarakkal, s ha valahol használni lehetett a parittyát, akkor ez a hely éppen ennek a mesterségnek teremtődött.
Ahogy a mester a parancsot kiadta, a halfejű parasztgyerekkel készülődni kezdtünk a munkára. Kaparó vasakat csináltunk, összeszedtünk néhány ócska reszelőt, s egész délután festéket törtünk az udvar egyik hűvös sarkában.
- Kérd meg a Józsit - mondta a halfejű -, hogy engedjen pucnikat vágni. Mi lakatosinasok híresek voltunk a parittyáinkról, amik közönséges kavicsok helyett mindig pucnikkal, ezekkel az apró vasdarabokkal voltak megtöltve. Egész héten gyűjtöttük ezt a hulladékot, de ha valahová hosszabb útra mentünk, külön is vágtunk magunknak ilyen anyagot. Gyűlöltek és irigyeltek voltunk ezért a felszerelésünkért.
Józsi elszedte mindkettőnk cigarettáját, s megengedte a pucnivágást.
Másnap reggel kis szerszámládával, festékdobozokkal és éles vastörmelékkel fölszerelten indultunk ki a temetőbe. Tikkadt, nyárközépi nap volt, fehér szikrákkal himbálózott körülöttünk a por, s mintha fölmelegített blatnin jártunk volna.
A tótok utcáján mentünk végig, itt-ott mint a vadászok megálltunk, és nekikészültünk a lövöldözésnek. Errefelé a nagy parasztportákon sok volt a galamb, kilőtt vasdarabjaink röpültek a hosszú háztetők felé.
Egy ösztövér paraszt zörgő cséplőrúddal rohant ki utánunk az utcára.
Mi már utolérhetetlenül messze voltunk.
Mintha csak cigarettázni és heverészni jöttünk volna ki, nehezen kezdtünk a munkához. A rács, amit újra kellett festeni, mélyen bent volt a sűrűben, közel az apácák sírjához. Senki sem járt a temetőben, a madarak lármáztak, nagy, lisztporos lepkék szitáltak a napfényben.
- Dolgozz csak! - mondta a halfejű, és ő lustán hanyatt feküdt a fűben. - Aztán meg én vacakolok.
- Én meg elmegyek aztán lődözni.
- Tojok a fejedre - brummogta a halfejű, és csúnya nagy kezeivel letakarta szemeit.
Mintha aludt volna, én messze csavargó gondolatokkal, ízetlenül dolgoztam. Lehet, hogy a napi fegyelem alól való kiszabadulás, de lehet, hogy maga ez az elhagyatott hely volt ránk ilyen különös hatással. Kívül kerültünk napi megszokottságunkon, s nem tudtuk beletalálni magunkat az új helyzetbe. Nagy erő kell ahhoz, hogy az ember önmagát fegyelmezze, s minket egészen puhára, ellenállásra képtelenné főzött meg a nap.
- Gyere te is dolgozni! - kiabáltam a szunyókáló felé. - Gyere, mert én is itthagyom az egészet!
A festéket sűrű, vörös kovászban mázoltam rá az öreg rudakra. A fűben széthullott csöppek mint valami megvérzett sebek ragyogtak.
- Hadd a pokolban, te együgyű! - mondta a halfejű. - Gyere aludni. Az ember szinte érzi, hogyan nől ki a szakálla.
Vagy két óra hosszat aludtunk. Aztán kényelmesen enni kezdtünk, és cigarettára gyújtottunk.
Lusták és gondtalanok voltunk, mint valami fiatal állatok. Nem akartunk semmit, csak egészen elengedni magunkat, de a madarak ingerlőn közel jöttek hozzánk, és végre is fölhecceltek bennünket. Elindultunk a vadászatra. A temető tele volt lármás, nagyfejű gébicsekkel, mint valami fiatal párak rikoltoztak a kereszteken.
Óvatosan fától fáig lopakodtunk feléjük, de alig tudtunk egy-két lövést leadni. Mintha a hátunkon keresztül is láttak volna bennünket, rikácsolva menekültek.
Végre az egyik bokor hegyéről lebukott az első áldozat. Kövér hím madár volt. Vérzett a feje, az alsó csőrét tövéből leszakította a pucni. A világos gyönge vér rácsöpögött a kezemre, és belekenődött a durva míniumba. A halfejű kutyás dühhel kapkodta tőlem a madarat. Még ki sem hűlt, letörte a szárnyait, és szép villásan beletűzte a kalapjába.
Mintha újra születtünk volna, hirtelen vidámabbak, elevenebbek lettünk. Már egészen megfeledkeztünk a munkáról. Hajkuráztunk a tüskés bokrok között, a madarak megriadt zajjal menekültek fel a fák hegyére. A halálos vasdarabokat lelkesen utánuk küldtük, de eredménytelenül.
- Tedd ki a kalapodat! - mondta a halfejű. - Harminc lépésről keresztüllövöm a karimáját.
- Tedd ki a tiédet, kapsz fél cigarettát!
Sokáig veszekedtünk, aztán mégis az egyik kereszt hegyére felakasztotta a kalapját.
Lőttem, az éles vasdarab átröpült az ócska posztón.
- Ez könnyű volt! - mondta elsavanyodottan a halfejű. - De találd el ott azt az üveget!
Az apácák sírja előtt álltunk, s a kőoszlopba vésett Krisztus-képre mutatott.
- Mi? - kérdeztem értelmetlenül. - Azt akarod, hogy a Krisztusra lőjek?
Gúnyosan vigyorgott:
- Ha eltalálod, visszaadom a fél drámát!
- Rá akarsz csábítani - s valami ijedtséget és szégyent éreztem a hangomban. Olyan hirtelen szakadt rám ez a helyzet, hogy igazán védekezni sem tudtam ellene.
- Jó pofa vagy, testvér! Erre már nem telik a bátorságodból.
Láttam, hogy heccelni akar, de mégsem tudtam meghátrálni előle. Mintha elszédült volna a fejem, nem tudtam, mit csináljak.
- Ha fogadunk, hát lelövöm! - mondtam elszántan. - A cigarettád tedd le ide mellém! - Ezt nem azért mondtam, mintha igazán annyira érdekelt volna a darabka bagó. De mondanom kellett valamit, okoskodnom kellett, hogy mennél több időt nyerjek. Mintha verembe estem volna, rejtett benső kétségbeeséssel kapaszkodtam valami kivezető út felé.
- No lőjj! - sürgetett a halfejű. - Nesze, még itt van hozzá egy fél! - s még egy darabka cigarettát dobott a földre.
Odaálltam, szembe a beüvegezett képnek, és kifeszített gumikkal céloztam.
Elszabadult idegenséggel remegtek a kezeim. A szemeim, mintha ki akartak volna ugrani a fejemből, lázasan égtek és mégis alig bírtam velük.
- No! - nyöszörögte felém a halfejű. - No, számolsz?
Egy pillanatra, mintha valami részegségből ébredtem volna föl, leeresztettem a karjaimat.
- Jól van, olvass! - s még egyszer kiszántam magam. - De lassan, hogy célozhassak!
Gyáván könyörögni szerettem volna emberhez és istenhez, hogy engedjen szabadon ebből a gyötrelmességből, de valami kétségbeesett dacból megint fölemeltem a kezeimet és céloztam.
Hallottam a halfejű lapos, kegyetlen hangját:
- Egy!
- Kett-ttő!
- Há-á-ro-om!
Elengedtem a parittyabőrt, s egy nagy földrengető csörömpölés szakadt be a fülembe.
Az egész testem megfagyott. Éreztem, hogy megfordul velem a világ, mindennek vége van.
Néhány pillanatig halott voltam a csönd alatt, aztán elszántan fölnyitottam a szemeimet.
Halfejű ott állt mellettem. Halálosan sápadt volt, a fogai összekocogtak, mikor beszélt.
- Mi történt? - kérdeztem, mintha csak most estem volna bele ebbe a környezetbe.
- Lelőtted! - mondta, s a szétzúzott képre mutatott. - Te pogányabb a zsidókatonáknál!
Mindenen túl voltam. Ott villódzott előttem az összezúzott üveg, és láttam, hogy semmi különösebb nem történt a világban. Nevetett a lelkem, s az izmaim szabadok és frissek voltak.
- Lelőttem, mert mondtam, hogy lelövöm! De nem köll a cigarettád. Az ember, ha csinál valami nagy dolgot, azt ne azért csinálja, mert megfizetik neki... Tudd meg, én többé már nem fogok félni az istentől, s ez elég nekem ezért az egy lövésért!
- Rossz természetű ember vagy - mondta a halfejű. - Nem szeretnék mindig együtt lenni veled!
- Gyerünk dolgozni! - feleltem vissza -, estig még csinálhatunk valamit.
Festettünk és sokáig nem szóltunk egymáshoz.
Milyen különösek az emberek, gondoltam, rászedett, hogy lőjem le a képet, s most meg láttam, hogy valósággal fél tőlem. Hogy miért, nem is tudtam megérteni. Egy nagy szerencsétlenségen mentem át előtte, látta, hogy semmi különösebb nem történt velem, most örülnie kellene, hogy szerencsésen kimásztunk kisgyerekek babonáiból. Ebben az örömömben is egyedül maradtam. Gondolkoztam és úgy éreztem, hogy a világ nagy és tiszta körülöttünk, s csak az emberek rosszak benne.
A munkánk szaporán haladt. Amit reggel bemázoltam, azt le kellett kaparni, és újra csináltam az egészet. A halfejű belül, én kívül festettem, s kitágult tüdővel cigarettáztunk.
Estére készen lettünk.
- Ha az öreg megtudja, elzavar! Mégiscsak pogányság volt tőled... lelőni a feszületet!
- Üssön meg a kő! Hát mért ugrasztottál, ha most meg így nyafogsz! - Dühös és ingerült voltam. Az egészet már régen elfelejtettem volna, s ez az átkozott újra meg újra előhozza. Talán árulkodni akar rám a mesternél. Kissé féltem tőle, s kissé szégyelltem magam önmagam előtt!
A műhelyben újra reszketős szájjal mesélte el a többieknek:
- Lelőtte a Jézuskát! - mondta. - Pogány megveszekedett kutya, aki megérdemelné, hogy agyonüssék!
Az inasok megrökönyödve hallgattak, s a tolvaj halfejű, aki pedig az egész dologba beugratott, most ököllel az arcomba ütött.
Fölkaptam a kalapácsot, de nem üthettem vele. Lefogtak, mint valami rongycsomót összevissza dögönyöztek a pad alatt.
- Te pogány kutya! - lihegték felém. - Ezt tanultad az iskolában?! Te ördögkölyök!
Mindenki ütött, s mindenkinek volt valami undorító szitka ellenem.
Megadtam magam. Fájdalmasan nyöszörögtem. Éreztem, hogy nemcsak, hogy bűnös nem vagyok, de közöttük egyedül én vagyok az, akinek szabad ereje és igaz jó szíve van. Összetörtem egy üvegdarabot, és nem éreztem miatta rettegést. De nem is hivalkodtam vele. Megtörtént, s részemre nincs többé, ami babonákkal egy másik ismeretlen világhoz kössön. Kétségtelenül szokatlan vakmerő tett volt, amit cselekedtem, de a számomra csak egyszer volt az, s most már egyáltalán nem érdekelt ez a dolog.
- Te akartad, hogy belelőjek! - mondtam megadással. - S most, hogy itt vagy a többiek között, az arcomba ütöttél. Gyáva kutya vagy, és úgy érzem, hogy az is maradsz mindig.
- Eredj a szemem elől, te patkány! - ordította a Józsi. - Ha még egyet szólsz, összetörlek!
Elhúzódtam tőlük.
Nem tudtam volna szólni hozzájuk, fájtak a szemeim, hogy rájuk kellett néznem.