Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 13-14. szám · / · Marsovszky Miklós: Új művészet: a film
Az elébb mondottaknál egy pillanatra mindannyiunkban felötlött a zene gondolata. Tempó, ritmus, dinamika: a melódiák vonalvezetését is ezek az attribútumok élesztik, színesítik. És ha tovább mennénk ebben az irányban, egyre több és több analóg mozzanatot fedezhetnénk fel. A filmeket a világon mindenhol zenekísérettel vetítik. Szinte kínálkozik, hogy kimondjuk: a film a mozgás zenéje. A két dolog lényegében egy és ugyanaz és folytonos együtt-jelentkezésüknek az az értelme, hogy együtt teljesebb zengést tudnak adni, mint külön-külön.
De bármennyire tetszetős és logikusnak látszó is ez a megoldás, mégis habozás nélkül el kell vetnünk, a film és a zene között semmi mélyebb, lényegbeli összetartozás nincsen.
A zene építőanyaga, a hang: teljes kiszabadulás a tér és az idő kategóriái közül, teljes lerombolása az empirikus valóságnak. Erős affektusok facsarják ki az emberi testből, de mihelyt felröppen a szájról, nyomban elül a vihar. Ezt a varázslatos megcsendesülést, ezt a tökéletes megváltást akarta visszahozni az ember a megfoghatatlanságból és érvényessé tenni a zenében. Ezért kényszerítette vissza a hangot az időbe. De az idő itt csak egyszerű közege a zene érzékelhetőségének, és ennek az időnek a levegőjében nem éledhet igazi mozgás. A hang felrepül, tovatűnik, a test utána szökken, hogy elfogja és visszatartsa, de csak akkor érheti el, ha egészen megsúlytalanodik, egészen kibomlik önnönmagából: a tánc és a zene erősen és közvetlenül kapcsolódnak egymáshoz.
De aki valaha filmet látott, az tudja jól, hogy a film nem élhet együtt a zenével, a néző egész tudatos érzéklése a vászon kivilágított négyszögére tapad, és a zenéről csak alig, csak egészen mellékesen vesz tudomást. Mert nem is a zene a fontos itt: a zene pusztán csak kísérője a filmnek, csak enyhítő szere a hangtalan mozgás túlvilági félelmetességének.
A zene a hangot szakítja le a létezésről, és a leszakadt hangokat törvényszerűen meghatározott csoportokban együtt zengeti meg: így születik a harmónia.
Vajon mi fog születni a leszakadt mozgásból?
A mozgás csak a teret rombolja el, de benne marad az időben. A mozgást éppen ezért el lehet érni, meg lehet testesíteni az emberi testtel. Éppen ez az emberi testtel láthatóvá testesített mozgás: a film.
A leszakadt mozgás és az emberi test utólagosan újra egyesülnek a filmben. Ennek az utólagos egyesülésnek többféle módja és fokozata lehetséges. Azt hisszük: ezek a módok és fokozatok fogják a filmművek különböző típusait kirajzolni.
Egy ilyen már megrajzolt típus az amerikai burleszk. Itt az emberi test és a mozgás egyesülése még egészen külsőleges. Az emberi test a burleszkben csak tömeg, melyet elkap és magával ragad a mozgás. A tömeg tehetetlensége elleneszegül ugyan a mozgásnak, de ez az ellenkezés sehol sem lelkesedik még meg, így aztán a burleszk csak játék marad, bohókás ötlet, minden mélyebb emberi jelentőség nélkül: mégis fontos fejezete a film történetének. Mert a burleszk az első kísérlet egy mozgásvonal következetes kirajzolására. Az az ellenállhatatlan erejű vidámság, melyet a nézőkből kiszabadít, tanúságtétel az új anyag egészen sajátos expresszív lehetőségei mellett.
A burleszk szélső típusa ezeknek a lehetőségeknek, melyek széles skálában fognak az anyagszerű film fejlődése során kibomlani, hogy másik végletükben - hitünk szerint - soha nem látott erejű sorsszimbólumokat faragjanak majd ki az emberiségnek.