Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 13-14. szám · / · Marsovszky Miklós: Új művészet: a film
Új művészet csak új anyagon épülhet. Ez az új anyag a filmnél szinte első látásra szembeötlik. De még egészen nyers állapotban. Mint a márványtömb, mielőtt az első szobrot belőle kifaragták.
És vajon lehet-e azt mondani, hogy a nyers márványtömb az anyaga a szobornak?
Másutt faragódik a szobor, és a márvány csak testesítője ennek a másutt készült faragásnak. Mégis a márvány a kezdete és a vége a szobor történetének.
De ez a történet egyre hosszabbra nyúlik, kezdete és vége egyre távolabb esnek egymástól.
Az első faragás még nem volt szobor: kíváncsiság volt, vagy játék, talán félelem, talán nekidühödött elkeseredés. Az anyag természetes törési felületei mentén hasadt meg az emberi kéz döngető csapásai alatt, és ellenállás nélkül valósíthatta a saját formalehetőségeit. Az első faragások absztraktan anyagszerűek voltak, és csak utólagos eszmélkedés avatta őket szobrokká.
De a matéria lassankint engedett merevségéből, meglágyult, transzparenssé vált, feltárta belső szerkezetét, kívánságai ébredtek, párbeszédbe fogott az emberrel.
A nyerstömb gazdag, bonyolult szövetű evolúciót élt át, míg anyaggá válhatott a művész kezében. Kiszakadt a test érzékeivel érzékelhető világból, átitatódott a formáló emberi akarat szándékaival, de közben megőrizte saját akaratát is: ellenállásai meglelkesedtek és emberi szóra kaptak. Egészen átszellemült, átlátszóvá finomodott valóságdarabbá vált, mely egy részről feltárta a matéria természetes formalehetőségeit, másrészről világosan kirajzolta mindazokat a mozgáspályákat, melyeket az emberi formáló akarat benne megjárt, minden új szobor újra meg újra beléje írta kontúrjait, úgy, hogy egyre gazdagabbá vált lehetőségeiben. De ez a gazdagság, lassankint, egyre áthághatatlanabb őserdővé burjánzott el, és a nyers tömb egyre nagyobb távolságra került a szobortól.
Minden művészet anyaga így fejlődik. Nem készen kapott, egyszer s mindenkorra érvényes, változatlan és mozdulatlan valami ez az anyag, de élő, mozgó, folyton átalakuló valóság, mely történetének különböző időpontjaiban más és más arculatot mutat.
A művész mindig egy ilyen, történetileg meghatározott, él és alakuló matériát kap a kezei közé, és ezen a gazdag, soklehetőségű, anyagtalan anyagon vívja meg a harcot a forma nyugalmáért.
De aztán munka közben - hirtelenül - világosság gyullad fel az emberi eszmélkedésben: az őserdő megritkul, a káosz megcsendesedik, a kusza írások megfakulnak.
Az új szobor bontakozására ismét egyszerű, testes létezéssé válik az anyag. - A szobor története a nyers tömbön kezdődik, és ott is végződik. - Emberi jelentőségét mégis e két határoló fázis közé eső dolgokban kell keresni. Mert ami magán a nyers anyagokon történik, az legmélyebb lényegében sohasem lesz emberiesíthető: a forma világossága mindig a megformálandó anyag mélységeiből tör elő, és a tömbszerűen elkülönödött és újra embertelenné vált anyag alvó formalehetőségei ébrednek fel és valósulnak meg minden igazi műalkotásban.
Ha tehát igaz volna, hogy az emberi lélek a saját ősi tartalmainak láthatóságáért keresi a formát az anyagban, úgy minden művészet problematikussága éppen ez: lehet-e a sajátosan emberinek kifejezővé tenni egy lényegében emberentúli és embertől független történést?
Nem tudjuk még, találunk-e majd kielégítő feleletet erre a kérdésre, de ennyi mégis világossá vált bennünk: az egyes művészetek területét a nyersanyagok különbözősége határolja el, és a forma végső kérdésére csak a nyersanyag belső szerkezetének megvilágosodása adhat feleletet.