Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 13-14. szám · / · Marsovszky Miklós: Új művészet: a film
A fáradt embert nehéz letéríteni a járt útról, nekihajtani a sűrűnek.
Ha a filmmel akarunk foglalkozni, mégiscsak ezt kell megcselekednünk.
A film új útja, új lehetősége az emberi szellemnek: még kipróbálatlan rendező elv, mely váratlanul, egy gép véletlen feltalálásának kapcsán bukkant elő, hogy új rendet építsen a világ dolgainak zűrzavarában.
A mozigép ábrázolási lehetőségei új anyagot hasítanak ki a káoszból, új anyagot, melynek közvetlen érzékeltetése mindmáig technikai lehetetlenség volt. Ez az új anyag: a mozgás.
A mozgás nagy, centrális jelentőségű problémája volt mindig minden művészetnek. De eddig csak jelképezni lehetett és nem élő, érzékelhető közvetlenségében: folyamatosságában ábrázolni.
Minden formázás kiragadja empirikus teljességéből az anyagot, mert munkájának éppen az a lényege, hogy a valóságelemeket egy meghatárosodott rendező princípium közös nevezőjére hozza. Az eddig használatban volt rendező princípiumok együttes jellemzője, hogy az ábrázolandó valóságelemek mozgását megállították, a forma művét aztán már ezen a nyugvásba rögzített anyagon teljesítették. Minden eddigi ábrázolás, hogy életet hitessen, utólag lopta csak vissza már kész formáira a mozgás jelképeit.
Így hát a mozgás egyetlen ábrázolásban sem szerepelt eddig, mint formát építő tényező. Nem kell sok szó ahhoz, hogy ezt kimutassuk.
A képzőművészetek - lényegükből folyóan - az ábrázolt dolgok egyensúlyának érvényessé tételére igyekeznek, és az összes irodalmi formák építőköve, a szó is mechanikus elhatárolódást: megállást jelent.
Azt mondhatnánk itt: a forma maga is elhatárolódás: megállás. Csakhogy ez a megállás ideában független az ábrázolt mozgó- vagy nyugvó voltától, mert nem az ábrázolásnak, sem az ábrázolt érzéklésének a síkján, hanem a saját szellemi szférájában történik.
Mégis az összes eddigi ábrázolások nyugvó elemekből épültek, és így formáik már a közvetlen érzékelés síkján is nyugvó formák. De mindannyiuknak nagy, belső lényegükkel pereskedő nyugtalansága származott a mozgás érzékeltethetetlenségéből.
A szó művészeteinél különösen erős ez a nyugtalanság. A szó és a szavakat ítéletté fűző mondat lényegükben statikusak, de leküzdhetetlen iparkodásuk: megmozdulni, beléágaskodni az időbe.
Átmeneti formák születtek, melyek az intellektusnak erről a saját határait repesztő, nagy belső nyugtalanságáról tanúskodnak: első látszatra úgy is tetszik, mintha az epikának és a drámának építő princípiuma a mozgás volna. De a drámában akció van és az epikában történés: az első emberi cselekvéseknek, a másik plasztikus és pittoreszk helyzeteknek racionális összetűzése. A dráma a cselekvés indító okainak emberi eszméletbe rögzítésén, az epika pedig a mozgás már statikussá vált eredményeinek: szituációknak ritmusba törekvő egymásutánján épül. Mert a mozgás, érzéki folyamatosságában, a szó médiumán keresztül ábrázolhatatlan.
Tudjuk jól: nem teljes beszéd még ez a néhány szó, többet, talán mást kellene mondanunk, ha akár a drámának, akár az epikának belső értelmét és emberi jelentőségét akarnánk itt feltárni. De most minden felmerülő probléma csak egy vonatkozásban és csak addig foglalkoztathat, míg a feladatunkká tűzött kérdés tisztázását elősegíti.
Csak azt akartuk megállapítani, hogy a mozigép hozta meg a mozgás közvetlen ábrázolásának első lehetőségét, tehát új anyagot hasított ki a káoszból. Az eddig megvalósíthatatlan most immár valósággá válhatik, csakhogy a forma megváltását áhító embernek irdatlan rengetegbe kell itt elébb behatolni, ha a frissen feltárt anyagból építeni akar.