Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 11. szám
A szivünk jelzi kurta életünket,
A holtak már csak a szivünkben élnek,
Az állatokat szivük tartja féken,
Szivükkel várják, hogy leöljük orvul.
De szivüket nem zuzzuk szét fogunkkal,
Az ize nem jó. Szörnyüség, kesernyés.
Mikor világra jött, tán mint a tej volt,
De van-e élő, ki nem szenvedett még?
Keserü szived sorsán mire gondolsz?
Alattomosan vágod le az ökröt,
Alattomban rágnak majd szét a férgek,
Csak bus szivedhez nem nyulnak garázdán.
Az emberekből csak szivük marad meg.
Keserü? Óh, ne gondolj régiekre,
Keserü szivük minek nemesitsen,
Csak fald a lét mulandó, édes izét.
De lásd, a föld, a jó ereklyetartó,
Magába zárja szenvedő szivünket
És visszaadja jóságát, szorozva
És folyton többet nyujt az embereknek.
Igy nő a föld a miriád szivekkel.
Miért, hogy rajtad nem javíthat mégsem?
Mért pusztitsz annyit sziveden keresztül?
Szived földes nyugalma hol veszett el?