Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 10. szám · / · Figyelő
Vannak színésznők és színészek, akikkel megtelik az egész színház, mihelyt színpadra lépnek. Ha az ember nem jegyezte meg, amit erről a német színészről hallott, az első percekben alig veszi észre. Különösen nem: magyar, sőt budapesti szemmel. Nálunk rendkívül fejlett a színész testi kultusza, illetve testi szépségének kultusza, a drámai színésznek férfiasnak, jó növésűnek vonzónak a színésznőnek szépnek kell lennie, hogy nagy és sikeres művész lehessen. A külföldnek nincsenek ilyen a priori szépségkövetelései. A francia közönség kitartóan gyönyörködni tud a hervadás szépségében, még akkor is, ha a fiatalság szerepein dereng át, a német színpadok pedig szinte teljesen le tudnak mondani a színésznőnek arról a szépnő-típusáról, amelyet mi elsősorban keresünk.
Elisabeth Bergner még német szemmel nézve sem tűnik fel az első percekben. Megjelenése maga a jelentéktelenség. Nem csúnya, mint ahogy túlozva mondják, csak jelentéktelen. Drámai és humoros-szalonos szerepekben még nem lépett magyar közönség elé ilyen vézna, törékeny, üres arcú színésznő. Megáll a színpadon és a szemünk nem tud megválni a könyökétől. Ilyen szögletes, ilyen hegyes könyököt! És még szinte hangsúlyozza! Lépten-nyomon behajlítja karját, kissé hátrafeszíti könyökét, úgy hogy egész teste egyenes vonalakból és szögletekből áll.
Amikor vonalakból és szögletekből áll.
Amikor megszólal, az első perc még mindig nem hatásos. Halk, majdnem színtelen, később rekedtes és tompa. Süldőlány, aki betévedt az életbe és eltévedt a kulisszák között.
Nem erőlteti a hatást, lassan megy a siker felé. Lassan melegszik át körülötte a levegő, finoman tesz néhány mozdulatot, aztán csöndes játékba kezdenek az idegek. Az idegek, - először, másodszor és utoljára az idegek. Fiatalon fáradt szeme kigyullad, vékony kis teste szinte felgombolyodik egyetlen kegyetlenül élő idegszálra s egy negyedóra múlva már ez az egész rendkívüli lény ennek az érző, fájó, rejtetten tudatos idegnek az áldozata. Ő is. Mi is.
Az a rendkívüli, hogy ez a degeneráltan tiszta idegjáték egy - úgy hallom - húsz éves élet csodája. Duse a szívével játszott, Bernhardt testével, ez az idegeivel. A tudatosságnak és öntudatlanságnak megdöbbentő keveréke, kötéltáncos produkciókat végez az öntudatlanság örvénye fölött, anélkül, hogy lunátikus volna vagy számítónak látszanék.
Végre egy egyéniség a színpadon! Egyéniség, a tehetség minden rokonszenvességével és megközelíthetetlenségével. Miket enged meg magának! Van néha egy-egy hangja, mozdulata, hogy felkapjuk fejünket, most nem lehet tovább, most jön a giccs, a gikszer, a bukás. És talpra ugrik és új színben mutatkozik be, amely csak az övé, amelyet veszély nélkül senki nem utánozhat. Milyen új! Mi mindenre jött rá! Kérdést intéznek hozzá s ő hallgat. Nem felel. Néz maga elé. Elfelejtette szerepét? Felelet előtt még senki sem mert ilyen hosszú ideig, tanácstalanul hallgatni. Megérezteti a csöndet, a gondolkodást, szavak érését, érzések keletkezését.
Kis mozdulatai vannak. Játszik a nyakkendőjével, a zsebkendőjével, az ujjaival, a levegővel, némán mozgatja ajkait s minden szónál többet mond el. Hogy érzi a drámát, természetesnek tartjuk, hogy humora van, csodálatba ejt. Egyszerű és természetes, de egyszerűségével rejtelmessé teszi a mindennapi életet. Titokzatossá az örömet, mely rajongani tud egy üres pohárért, egy darab száraz szivacsért, egy kócos fürdőköpenyért, félelmetessé a boldogságot, mely meg tud feledkezni önmagáról, végtelen tengerszemmé a fájdalmat, melyben életünk elmerül. S mindehhez nincs teste, nincs hangja, talán szíve sem. Az érző, értő, fájó, ideges értelem önmagát felülmúló produkciója az övé.
Voltaképpen nem is tudhatjuk, hol vannak a határai. Az a két szerep, amelyet itt eljátszott, csak ízelítőt adhat képességeiből. A külföldi tehetségek is olyanok, mint Pirandello véres komédiájának hősei, keresik a lelküket, - a szerepet, melyben testet ölthetnének.