Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 10. szám
(Meghalt 34. évében, május 17-én)
Hogyan búcsúzzam itt tőle szavakkal? Éppenséggel ettől az embertől, akihez minden emlék abból az időből köt legjobban, mikor a szónak drága volt a zengzete. Egyszerű perkál ruhája lehetett akkor a szó az érzésnek, de az érzés vele mulatságba indult. Most bíbor és bársony minden szó, de valóban csak olyan köntöse az érzéseknek, mint ahogy a halottakat öltöztetik utoljára parádéba.
Méltatlannak találnék pont ennél a búcsúnál egy zöngécske hamis pátoszt is. Ez az ember volt az, akit bármi látszat ellen, úgy vett számba magában mindenki, hogy kemény fiú és tekintetéből a gunyorka fény és szája szögleteiből a mosoly nem tűnik el halálkínok közepette sem.
Láttam őt a betegágyán, a rémek viháncából, a harctérről jövet és elszégyelltem magam, mikor azt mondta, sokat állhattunk ki odakinn az árokban. Mert úgy éreztem, különb hősiesség minden öldöklődésnél, az alattomos, belső nyavalyával való küzdelem, ahogy ő csinálta.
Azóta nem láttam őt, mert attól tartottam, hogy szörnyű kórjával terhére van a látogató. Éppúgy írása sem jutott kezembe, néhány sor kivételével, amiknek tiszta éle szinte megdöbbentett, hogy mennyire nem szegte meg szellemét teste roskadtsága.
Ez volt Boross László. Nem tévedtem benne első pillanattól fogva, ahogy most tizenöt év távolából látom őt, mint a New York-beli Osvát-asztal Boross Laciját, a furcsa modorú, kacagó szemű gyerekembert.
Tizedik mondata után észre lehetett azonban venni, hogy ebben a fiatal lélekben a hősök és a szentek hideg szeme pillant maga körül a világba. Az a kiábrándultság az élet dibdáb voltán, nem afféle titánkodás nála, hanem a kedélye mélyén uralkodó érzés, amit a köznapok forgatagának semmi maszlaga el nem bódíthat. A hetedik nap pihenőjének ünnepi érzése, amely képessé tesz mindenen túlnézni a megismerésért.
Csakhogy e józanság és cinizmus körül a békeidő jóságos szellője lengett, nem a mai őserdő-szagú légvonatok.
Mert egyébként, nehéz tévednem, hogy minden időben ilyen szemek a legnagyobb nagyoké, akik ha tízszer többet látnak a dolgokból, nem okvetlen tízszer jobban élnek ezzel a tulajdonságukkal a selejtes fajta boldogulás javára. Ez szinte azt mondhatnám, az igazi erkölcs erkölcstelensége.
Eben a kistermetű, koránérett s a legnagyobb emberi nyomorúság, az idegek nyavalyájának keresztjét viselő fiúban, nem volt semmi útszélies és kisszabású. Azok közé tartozott, akik a gondolkodás borotvaéles Alsirát hídjáról szemlélik a valóban az üdv és a gyötrelem szédítő zavargását. Ezt mindennél többre becsülik és a legkíméletlenebbek önmagukkal szemben.
Minden érdekelte. A politika tekinteteket nem ismerő, vagy a dolgokat prokrusztes ágyba metélő kegyetlensége s az enyhe szemlélődés tétovái. Megvívta vitáit magában a nemzetivel és az emberiessel és az igazak hitével győzte a küzdelmet.
Egyike volt azoknak, akikben a kristály tisztaságával mutatkozott meg a vajúdó jövő embere, akiről csak ostobák hiszik, hogy a ma teremte, hogy kiegyeztesse tettben a vélekedésben a kiegyezhetetlent.
Katonának készült, odahagyta költői becsvágyak miatt és a bölcsész, meg az újságíró kétéltű pályája cseperedett fel benne legkülönbbé.
Sokszor gondoltam rá, a ma zavaros farsangjában. Hiszen íme, a világ legnagyobb embernyájai sorsát holmi firkászok intézik. Lloyd Georgeok, Clemenceauk, Mussolinik, akiket mind nem a bíbor-bölcső ringatott, hanem akik redakciók, könyvtárak sőt színházi öltözők levegőjéből hágtak a magasba.
És ragad ehhez, valami együgyű hasonlatfélém. Hiszen a béke kész épületét tatarozgatni és rendben tartani, elég volt holmi naiv tekintélyesdi. Éppúgy, esetleg a cselekvés vak lázával toldva, könnyen el volt igazgatható a háború rombolása. Az újraépítéshez azonban más lélek kell. És úgylátszik, a legalkalmasabbak rá, a lenézett lantos lelkek, akikben a latolgató, eltétovázó is benne él.
Hogy kik kerülnek a dolgok tetejére, csak a buta nem tudja, hogy ez nagyobb százalékában esetlegesség. Főleg szerencse, alkalom, sőt egyenesen testalkat és idegerő kérdése. Ami bizonyos, mindebből az, hogy a közelmúltnak ezek az emberek voltak az ígéretei és a jövő ezek képére teremtődik.
Ezer és ezer a számuk, akik szelíd mosollyal tekintenek vissza ifjú álmok perspektíváira. Pedig sokan lehetnek közülük, akik talán igaztalanok ebben önmagukhoz. Mert, az az egy-kettő, akiknek ez az álom valósággá vált, ha jóhiszemű magához, akkor a elmaradottak mosolya bizonyos ámulat bennük, ugyan, hogy is sikerült minden olyan váratlan?
Így van. Ha egyáltalán ér valamit a genie, mindössze ennyit konstatálhat kivételességéről, "jó kova voltam isten kegyelméből, de a véletlen acéljának kellett társulni hozzá, hogy szikra pattanjon elő belőlem, fényes kedvén mindeneknek."
Ha még ehhez hozzávesszük, hogy a sikernek és egyáltalán minden örömnek, a boldogságnak, csak annyi értelme, amennyiben sajátmagunk fogékonyak vagyunk rá, akkor itt aztán megállhatunk, a tragédiánál, aminek a szánalom és zúgolódás adózik szívünkből, az élet irgalmatlansága iránt, akár az útfélen, akár a tróntermekben játszódik le.
Amikor nem a Nagy Pénztárnok ezresein múlik a sorsunk, hanem az inunk roskadtságán.
Drága Lackóm! Nem lehet olyan gonosz senki, hogy ebben ne érezzen részvétet csak az ember iránt, akinek nevét fejfádra írták. Pedig még, biztos, hogy nagyon el lehet bánkódni azon is, ami sok értéket elméd és szíved vitt magával tőlünk.
Mert veled szemben nem hiú dicséret, hogy nincs szüksége emlékképednek a kegyelet lazúrjára, azok előtt, akik ismertek, hogy könny jelenjék meg szemükben korai elköltözéseden.