Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 10. szám
- Tisztelteti édesanyám, egy literrel tessék adni a vörösből, holnap behozza a pénzt.
- Add no... - nyúlt az öregasszony nyugodt készséggel az üveg után. Felkelt a székről, amely félrebillenten maradt ott az udvar görbe kövein s ment az udvari ajtón át az ivóba. A gyerek gyáván sompolygott nyomába, az öregasszony máskor dohog, veszekszik az ilyen hitelbe italért. Alig hitte, hogy kezében a teli üveg, szaladt köszönés nélkül haza.
Bent Bogárné visszacipelte a sarokba a nagy szalmafonatos üveget s kicsit pirosan a hajolástól, emeléstől fáradtan egyenesedett fel. Alakja sugáregyenes volt még most is, itt, az alacsony házban még magasabbnak, csontosabbnak látszott. Sötétedett már a szűk benyílóban, amely söntés, lomtár s hálókamrája volt egyben, a sok üres üveg, szakajtó, seprű, lapát, ócska mázsáló barnán, zsúfoltan bújt meg egy magashátú, szétterpedt, rossz kanapé körül.
Az ivószobába még vígan szaladt be az őszi délután napja, táncoltatta a port, ferdén futott át a régmeszelt, légyfoltos falon s egy hasadt üvegű színes képen az elhagyott vaskályha rozsdás kürtőjére. Skatulyányi apró szoba volt az ivó, utcai ajtaja betámasztva, két vasgyári munkás két régi szomszéd beszélgetett az asztalnál üveg sör mellett, otthonosan, az öregasszony nyugodtan visszamehetett az udvarra.
Meghajolva bújt ki az alacsony ajtón s olyan jól esett újra letelepednie. Kora ősz volt, fáradt és mégis bőséges sárga, meleg ragyogás, öreg szemének szelíd, jóleső. Mintha a lágy, édes illat, az égetett cukor könnyű szaga, amely a széles utca túlsó oldaláról, a cukorkagyárból érzik át folyton - így vasárnap délután is - mintha az édes illat felhővé terjedt volna a város felett s most lehullana melegen, lustítón a keskeny, hosszan partnakfutó udvarra s a düledező szőlőlugas piros-sárga, vígtarka leveleire. A gesztenyefán aranyrozsda, a levegőben nyúló ökörnyál, béke és csend, vasárnapi tiszta csendesség. Bogárné kilátott innen a kerítés felett a széles Szeles utcára, amelyen lassú, fekete csoportokban beszélgetve oszlottak hazafelé a görögtemplom hívei, asszonyok, szelesiek - legtöbbje görög katolikus itt a templom körül - beköszöntek elmenőben s megkérdezték illő csendességgel:
- Bogár úr jobban van-e?
Az öregasszony nemet intett fekete fejkendős, nehéz fejével:
- Úgy van, ahogy volt!
- Az is csoda, hogy eddig bírta! - morogta szájsarkából a mellettemenőnek az egyik szomszédasszony.
- A mennyországba, odajut egyenest! - tette hozzá halkan a másik, amint továbbmentek.
Bogárné ölébeejtette fáradt két kezét s messzi elbámult a langyos levegőbe.
Most elaludt bent, alszik - gondolta s az ő öreg szemhéja is lecsukódott lassan. Így ült elbágyadtan, fejét a ház falának támasztva s boldog, tiszta melegség áradt szét most szívében. - Félhatkor orvosság, rá iszik egy kis tejet, a borleves kész, este újra felforralom, - sorolgatta magában. - Holnap, adóhivatal, Grosshoz kell menni bort rendelni, majd beül addig Nagyné, csak ne mászna a sok pulya mindig utána! Sietek majd, a doktor is jön déltájban, - s hirtelen gondolattal felkelt újra s meghajolva kémlelt be lakásuk apró ablakán. Szemben a felvetett ágy mozdulatlan fehérsége megnyugtatta, bár nem láthatta a beteg arcát, s visszaült megint.
Így lassan, panasz nélkül elmegy szegény! - gondolta bólogatva a hetek óta érzett bús-édes meghatottsággal. - A szervezet végső bomlása - jutott eszébe az orvos szava, - hetek kérdése. De hogy szenved addig, hogy szenved! - S most látta a beteg ijedt, hirtelen felülését, levegő után kapkodó tátogó, fekete száját, beesett szemeit a roham után, amelyek a régi megadó, panasztalan bágyadással szomorkodnak felé megnyúlt, fehérborostás arcából. Az orvosságot gépies engedelmességgel nyeli le s minden apró fáradtságot megköszön halkan, hűvös vigyázattal, mint akit megtűrnek csak, idegenben.
Szegény, szegény! - mit érez, mire gondol, míg szótlanul nézi órákig a barna gerendákat a szoba mennyezetén? Ha megáll felette, kérdezi, párnáját igazítja, nem szól, nem nyög. S arca olyan ijedt, bűntudatosan szomorú, ha rá-rászorul beteg tehetetlenségében, oly félve lesi vonásain ilyenkor a régi ingerültséget, a száraz, elutasító hangot...
A régit, negyven éveset... Bogárné káprázó, könnyes szemmel nézte a lugas halk szélben lassan lebbenő tarka leveleit. - Oh, mindent elvág, berekeszt a halál! Súlyos, súlyos, szomorú élete volt mellette az embernek, belátja, tudja. - De ő is, boldog volt-e, a sivár, magányos, robotos éveken át? Vajon ha avval marad, akivel elkezdette szegény az első asszonnyal, a kis fakó hektikással? Avval - mondják - szépen, csendben éltek, Bogár aggódva hordta haza a sok orvosságot, drága kefirt neki s otthon békésen ringatta, járni tanítgatta kis fiúkat. S mikor az asszony meghajolt, évekig mélységes, szótlan bánattal lézengett a csendes, épp hogy egymagának megélést adó kis bormérésében az Urak utcáján. Azt is, mivé tette ő szorgalmával, ügyességével azt az elhagyott, elfelejtett kis kocsmát is, amelynek pádimentom deszkái között majd hogy ki nem sarjadt a fű! - hogy fellendítette, kifőzéssel élénkítette, tarka címtáblával, vasárnapi cigánymuzsikával édesgette be az embereket, hogy házasságuk első hónapjaiban már nem győzte egymaga a munkát s leányhúgával loholtak ketten vasárnaponként a vendégek között, míg Bogár a maga csendes, lassú módján álmodozva csapolta meg a söröshordót, csendben ment le a lopóval a pincébe, vagy szájában az örök hosszúszárú pipával fáradtan támaszkodott a söntés rácsának. Szemmelláthatóan szédítette a nagy, idegen sürgés-forgás, loholás, szokatlan munka s elzárkózó, hűvös készséggel, fáradtan engedett át idővel mindent az asszonynak.
Lusta, élhetetlen! - dohogott ő már akkor is nagy, csattogó munkája közben, ha az ember egykedvűen kászolódott ki messzi, tetemvári borospincéjükbe, vagy ha szórakozott csendességgel számolt be egy-egy vásárlásról a városból hazajövet. De megvoltak még, a nagy fellendülés, az üzlet, amelyet ő hozott friss, nagyszerű lüktetésbe, jókedvűvé, tervezgetővé tette s akkor talált csodálkozó boldogságot egy sohasem ismert új örömben, a pénzgyűjtésben. Ez nem volt még életében, a sokgyerekes apai házban épp hogy elkínlódtak napról-napra, - s most titkolni igyekezett, de kicsattanó boldogsággal, fénylő szemmel vitte hétről-hétre takarékba a pénzt. Kevés kellett kettőjüknek, - mostohafia az elhalt asszony szüleinél növekedett Edelényben - s mire megjött az ő kislánya, házuk volt már a Meggyesalján, nagy ötlakásos, nagytelkes csinos házuk, két keze munkájának áldott, szívdobogtató gyümölcse...
Szép, szép négy esztendő volt az! - révedt el az öregasszony s mosolyogva, bágyadtan bólogatott. - Linácska, amint ott aludt a kosárbölcsőben dagadó piros arcocskájával s ő be-beszaladt tésztás kézzel a konyhából álmában gyönyörködni s aztán kettőzött tűzben kergette kint újra a munkát biztos, erős, szigorú szorgalommal. - Most van kiért! - s nem bánta, ha az ember - kint akármennyi a munka - órákig elcipelgeti szobájukban a kislányt, megáll vele az ablaknál s hosszú indulókat dobol ki az üvegen, míg a gyermek édesen, rángó táncolással mulat balkarjában az ablak deszkáján. Éjszaka az ember kelt fel hozzá, ha sírt, s hogy nagyobbacska lett, csendes nyári délelőttökön kiült vele a kocsma utcai lépcsőire s kacagva gurítottak egymás felé egy nagy piros labdát a napsütésben.
A Linácska édes, kunkori szőke fürtöcskéi! - s az öregasszony sárga ráncaira lassan zökkent le egy nehéz könny. - Ha esténként, munka után ölébe vette, nagy, ritkafogú bontófésűvel nekiesett, a gyerek meghajtott gyenge, fehér tarkójával, előrefeszített drága kis fejével jóságosan állta, sírás nélkül tűrte a hosszas fésülést. S a hajmosást kamillateával, hogy szőke maradjon. Akkor este is, bebugyolálta még nedves ki fejét, a feketebabos sárga fejkendőt hátrakötötte menyecskésen, úgy aludt el a kicsi jobbkarjára fordulva a nyitottablakú fülledt szobában. Ő megoldotta nyakán a ruhát s a rettenetes észbomlasztó hőségtől kábultan ment ki, fújva, szenvedve ült le enyhülést keresni házuk elé a kis padra. Különös, sűrű, feketéskék volt a koraesti égbolt, a Bükk fölött messze fenyegető, sötét felhőhad gyülekezett, távoli villám lobbant s a lankásmedrű, széles patak, amely hosszában szelte ketté s kísérte végig az utcát, még sunyi, alattomos csendességgel csobogtatta kevés vizét a ház előtt. - Zivatar lesz! - mondta az embernek, aki csendesen pipált mellette a padon s csak bólogatott. - Ideje már, csak lenne! - s még epedőn, hívó reménységgel vetett bemenőben - hogy aludni indult - egy pillantást a Bükk felé.
- Erős rázó dörgésre ébredt... Az ember sem aludt, hallotta éber lélegzését, sóhajtozó fordulását a másik ágyból, szólt is hozzá, az felkelt, gyufát gyújtott, halkan egérmódra motozott a szobában, míg kint a szörnyű Istenítélet fokozódva zengett, lobbant, dübörgött az éjszakában. S az eső, a világraszabadult mohó, kitörő eső, hogy ömlött diadalmas, gáttalan zuhogással, hogy szakadt le paskoló ütemben, korbácsos kegyetlenséggel a meglapult világra! Rettenetes, félelmes, túlvilági éjszaka volt. S egyszerre, észre sem vették, egy félóra, talán annyi sem telt el, dübörgő vadsággal zúgva ömlött be az ajtó alatt a víz a szobába. Sikoltva ugrott fel, a kicsi felébredt, hangosan sírt, az ember felkapta, a szék, az asztal lassú, méltóságos mozgással lustán táncolni kezdett a szobában. Az ajtót dühös, kötekedő erőszakkal nyomta vissza az ár... Az ablakon át, ott még ki lehet bújni. Menekülő, kétségbeesett, sikoltó kapkodással másztak ki. Az udvaron kötözködésig ért már a víz s a Szinva felől gyors lüktetésben dagadt, nőtt, fenyegetett, hajszolt az áradat. A villám fénye távolodóban még rá-rávilágított a sárga, mohó, növekedő tengerre körülöttük, még látta fényénél a sárgafejkendős, félmeztelen, drága kis gyereket, amint jajgatva, sírva búvik meg apja karjában. A padláslétra, nem, nem merem, elsodorja a víz, ide a fára. Érdes, száraz, mentő fatörzs, lélekszakadva, lihegve kapaszkodott fel rá. Az ember is félkarján a gyerekkel a másik fára. A felvert város minden harangja zúgott már akkor a villám meg-megszakította iszonyú sötétben. Nedves ruhája combjához tapadt, alig bírt feljebb-feljebb kúszni. S most, úgy, egyszerre szörnyű bődülés zengett át a zúgó nagy feketeségen, az ember. Mi lelt az Istenért?! - zökkent riadtan előre. Linácska, jaj, Linácska, úristen! Mi történt? Szólj! A nyakamat, elengedte egy percre, kikapta az ár a karomból! Jaj! Hol keressem?! mit csináljak? Óh, őrjítő, üvöltő percei, amint ott vergődött szívszakadva, hajáttépő tehetetlenségben s az ember mélységes görcsös, el-elbődülő, boldogtalan, vad zokogása! S a sivár virradat, amely ott találta őket a fán, őt, amint szörnyű átokkal vádolt, sivítva szitkozódott s az embert, aki csak nézett túlvilági sápadtságban, kimeredt szemekkel a lassan visszatakarodó sárga, közönyös tengerbe. Reggelre ragadós, piszkos iszap maradt csak udvaron, kerten, térdencsúszva, jajveszékelve keresett, túrt benne, ráborult eszelősen és bőgve szaladt ki belőle az átok az ember felé: Így vigyáztál rá? Hol van? Hová tetted? S az a rácskerítésnek támaszkodva zokogott összeesve, meg-megránduló testtel, mélyről. Óh, soha, soha sem volt boldog napjuk azóta! Élte örömét, békéjüket vitte el a víz azon a szerencsétlen, váratlan vadságában olyan kegyetlen éjszakán!
A házat, kocsmát eladták, felköltöztek ide a régi apai portára s ő dúlva, vadul dolgozott itt is, minden szavával tettével egyre vágva azontúl az embert. Az rebbenve tért ki előle, csak tengett-lengett fáradtan, szótlanul a házban, makacs tűrésével, némaságával, mártír-szemével egyre fokozta tehetetlen keserűségét. Hogy gyűlölte! - ha visszagondol rá! - hogy gyűlölte! Nem volt megállása többé előtte, minden mozdulatával, lélegzetvételével a véksőkig ingerelte. S már nem is a gyermek miatt, bár szavában örökké ott volt, még arra sem voltál jó, hogy vigyázz rá! Már elsiratta, csendben megnyugodott volna, akkor még fiatal volt, ha lett volna másik! De hogy éltek már akkor! Ő beköltözött hálásra az ivószoba kis benyílójába, s az ember, fáradt közönyében, amellyel azóta távolmaradt tőle, mellőző megvetést, gyűlölködő gúnyt érzett s ezt nem tudta soha megbocsátani. Hogy lesett utána a féltékenység vicsorgó irigységében! Más kell, csak én nem! És évek jöttek, hogy reszketve figyelte minden lépését, szomszéd parasztasszonyokkal trafikált s velük vigyáztatott rá beteg indulatában elfeledkezve minden méltóságról, emberi belátásról. Óh, hány keserű, magányos évet kellett lemorzsolnia, míg rájött, míg a döbbentő megértés úgy ömlött végre gyógyító érintéssel szívére, mint a szeretet békés, tiszta patakja. Szegény, boldogtalan! Az árvíz az az éjjel, a rémület, az tette ilyenné. S a súlyos önvád, s most egyre többször tért vissza szívébe az ember boldogtalan, tépődő zokogása ott a harangzúgásos iszonyú sötétben. Mit szenvedhetett magányos kis lakásuk számkivetettségében pipái, ócska kalendáriumai között, nem várva mást, csak a megváltó halált! Nem volt soha egyetlen türelmetlen mozdulata, egy elszánt visszavágó szava szegénynek! Maga volt a lehajtottfejű, szenvedő megadás, a szenvedő, szégyenkező gyámoltalanság! Hogy tegye jóvá? Hogy simogassa meg érte? Most minden cselekvése, öreg, fáradt testének minden töretése érte legyen, míg látja, megérti, míg némán tudtuladhatja véle megtérő, boldogan áradó szeretetét!
S már ment az öregasszony, útközben törülve meg szemét, trombitálva fújva ki orrát, ment a lakásba szívéből mohón felszálló gondoskodással, vágyón sietve a beteg látására. Ébren volt, a gerendákat nézte, hosszú, száraz kezeit összekulcsolva a takarón.
- Nem kell semmi? Jól vagy?
- Köszönöm. - Egy pillanatra ránézett. - Az a délutáni személyvonat, a szerencsi, mikor jön?
Az öregasszony leült az ágy szélére.
- Így ötóra tájban. - És hosszan, fáradtan elnézte az öregembert. Az a mennyezetre pillantott megint. Egy percig hallgattak.
- Ha villamoson jönnek be, itt lehetnének már, - mondta halkan, rekedten a beteg és félkezével tapogatva kereste meg hálószekrényén a zsebórát.
- Félóra múlva beszeded az orvosságot! - állt fel kicsit morcosan az öregasszony. - Én megyek most. Gedeon meg az a másik dél óta ülnek bent öt decinél, üveg sörnél. Hazaküldöm őket, bezárok.
A beteg fáradt tudomásulvevéssel hunyta le szemét.
Kint a szelíd, búcsúzó fény megnyugtatta az öregasszonyt - Unokái, hát várja őket, - vont vállat. Ritkán jönnek, azelőtt fél esztendőbe ha egyszer s csak órákra, az esti vonattal már utaztak vissza. Tőle féltek, pedig nem ette meg őket, csak nem nyájaskodott velük, egykedvűen húzta el kezét, ha hozzásompolyogtak kézcsókra, benthagyta őket nagyapjukkal s ment dolgára. Nem született ő ravaszságra, komédiára! Idegenek, hát idegenek! Apjukat, mostohafiát is alig látta, az unokák meg azóta látogatnak be sűrűbben, mióta apjuk meghalt s az öregember betegeskedik. Van fertályéve, hogy utoljára itt jártak. A héten ő maga írt értük. Alkalmazásban van mind a kettő. Ma érnek csak rá. Ma itt lehetnek.
A fiú jó gyerek, csendes, de a leány sunyimosolyú, gödröcskés, kerek arcát nem szenvedhette. A lány, az keményebbnek látszik! Vagy - eh, mit! - gyerek az is még s már most is, kereső. Ha jönnek, itt lehetnének már! - s lement a kerítéshez, kiállt a kapuba, ernyőt csinált kezéből s úgy nézett el gyenge szemével a nagy tér, a villamos irányába.
A két fiatal megilletődve, de bizonytalan tartózkodással sietett felé az utca porán át, amint észrevették:
- Nagyapa, olyan rosszul van? - s a fiú ragyogóan tiszta szemürege mögött két ijedt, résztvevő fekete szem nőtt naggyá. A leány halkan köszönt, - már meg sem kísérelte a kézcsókot - és siető, hideg idegenséggel nézett a lakás felé.
- Már vár titeket! Szegény, a végit járja! - s az utolsó szavak szokatlan, elcsukló gyengeségbe vesztek. A leány csodálkozva pillantott rá s egyszerre az ő szeme is telefutott könnyel. - Menjetek be, megyek én is mindjárt.
Az ivó ajtajában keményen állt meg:
- Megbocsásson, szomszéd, vendégem jött, bezárok. - A pénzt zsebébe csúsztatta s fürgén rakosgatott, sietve rendezgetett, hogy utánuk mehessen. Tiszták, szerények, dolgosak, hogy szeretik, szánják az öreg embert! Azt a dolgot nem halogatja tovább, ha holnap Grosstól még átszaladhatna az ügyvédhez megbeszélni végre. Szeretetlen, dacos vállvonogatással odázta el eddig, lesz, ahogy lesz, ha ő is meghal egyszer! Testvérgyerekei s a mostohaunokák hadd verekedjenek azon, amit olyan keserű hiábavalósággal gyűjtött egy életen át. A ház, a takarékkönyvek mind az ő nevén, a tetemvári pince, kaszálója a huszárkaszárnyánál. Sorra vesz mindent, hány nehéz esztendő emléke rajtuk! S legyen az övék, a gyermekeké, ők megbecsülik, megtartják s talán a házsártos öregasszonyra, szomorú nagyapjuk rabtartójára még megenyhülten, értőn és megbocsátva gondolhatnak egyszer.
A keresztvasat gyenge lassúsággal kapcsolta át az utcai ajtón s az udvar felől menvén be, újra még körülnézett az elhomályosult ivóban. Egy kis szőlőt! Gondosan, válogatva tányérra rakta, bezárta az ajtót és indult befelé.
Ha most odabent, hogy mind együttvannak, elkezdene: Gyermekeim, az ember csak ember, holnap ügyvédhez megyek, írást csináltatok. Hogy örül, felderül majd a beteg ember s a gyerekek belepirulnak szégyenkező meglepetéssel!
Mosolyogva, frissen vitte a tányér szőlőt.
Milyen nagy csend van odabent. Benyitott. A leány a beteg mellett ült egy széken, a fiú az ágy szélén, nem fordultak meg, hogy ő bejött. Az öregember feltornyozott párnáknak dűlve hátát, most ült az ágyban, kezével két unokája kezét fogta és édes, bánatos boldogsággal, bágyadt sugárzással nézte őket. Szája - mintha halk szavakra igazítaná - tehetetlenül remegett s csontos, kékfoltos beteg-fehér arcára szüntelenül hulltak a könnyek. Mint aki övéi közé érkezett végre vérei után vágyát felfokozó hosszú betegség közben, súlyos elhagyatottság után. Bánat, búcsúzás, panasz és szenvedő, szerető végső boldogság volt a tekintetében.
Az öregasszony csak állt az ajtónál - senki sem törődött vele - és lassan kihűlő szívvel hosszan nézte azokat. Hárman így együtt. Őt meg se látják, egymáshozfordulásukban ellenáradó szemrehányó némaság! Állt hosszan, magában. Mit keres ő itt? Itt ő az idegen, aki előtt konok arccal elhallgat a szenvedő, boldog család! Mit keres ő itt?
A tányért letette, megfordult, kiment. A konyhában a macska gubbasztott útjában, elrúgta. A régi, nehéz keserűség nyomta, fullasztotta megint. Lement a kerítéshez és égő arccal, haragtól, szégyentől könnyes szemmel bámult ki egyedül az utcára.