Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 10. szám · / · Hajnik Miklós: Az előszobában

Hajnik Miklós: Az előszobában
6. jelenet.

(Titkár, A nő)

A nő (benyit az ajtón, félhangon): Itt van ő?

Titkár (felkel, eléje megy, kezet csókol).

A nő (idegesen): Itt van? Bemehetek hozzá?

Titkár: Azonnal. Csak most nagyon el van foglalva. De nemsokára... Csak néhány percnyi türelmet, édesem.

A nő (izgatottan): Mert ma beszélni fogok vele! Ha te nem mersz majd én! (Gúnyosan.) Az elnök úr! (Felcsattanva.) Nahát majd megmutatom én a te elnök uradnak! Keressen más bolondot! Aki ingyen szolgál neki! Mégis hallatlan! És emiatt nem tudunk mi egybekelni, lakást venni, berendezkedni! Hát élet ez? Adjon neked tisztességes fizetést, hogy megélhessünk! Különben egy percig se maradsz tovább! Elvégre is, a te korodban, volontőrösködni!

Titkár: De kérlek szépen, édesem, én már megmondtam neked elégszer, hogy fizetés nem volt kikötve. Ez a foglalkozás, az enyém, ez nem olyan, hogy ebből meg lehet élni.

A nő (csodálkozva néz rá egy pillanatig, aztán dühödten): Hát akkor miért csinálod?

Titkár: Mert... Nem tudom. Nem tudom, hogy miért? Csak amióta élek mindig magától értetődőnek találtam ezt. Hogy őt szolgáljam. Ez természetes volt nekem mindig. Soha eszembe se jutott, hogy mást is tehetnék.

A nő (mintha értené, amit a titkár mondott): No jó, jó... Dehát az is természetes dolog manapság, hogy az ember ingyen nem szolgál senkit. Ezt az elnök úr is meg fogja érteni, ha én elmagyarázom neki, hogy ez az akadálya a mi boldogságunknak.

Titkár: Ezt te nem fogod elmagyarázni neki.

A nő (csodálkozva): Miért?

Titkár: Mert... Mert... Mert akkor... És ha ő azt mondja, hogy nem?

A nő (felhevülten): Noshát akkor megmondom neki, hogy alászolgája! És kész. Itthagyod, Feri bácsi majd szerez neked tisztességes állást a bankban. Nem szorulunk az ilyen csirkefogóra. (A csukott ajtó felé mutat megvetően.)

Titkár (felindulva): Kérlek, így ne beszélj róla! Nem fogsz bemenni hozzá és nem fogsz semmit se mondani neki. (Ellágyultan): Ha szeretsz egy kicsit... És én délután eljövök hozzád és mindent elmagyarázok.

A nő: Nekem ugyan magyarázhatsz! Azt hiszed, bolond vagyok? Már négy éve halogatod! Most aztán vagy-vagy! Azért is bemegyek hozzá! (A csukott ajtóhoz fut, felrántja az ajtót, a titkár borzadva néz utána.)

A nő (megdöbbenve visszafordul): Hisz, ez, a szoba, teljesen üres!

Titkár (tompán, visszhangozva): Üres.

A nő (visszafordul, a titkár mellé meg, kétkedve nézi): Te... Üres... Te... Érted? Nincs ott bent semmi. És senki sincs ott bent! Hallod?

Titkár (nyögve): Nincs...

A nő (dühvel): Te... Te... Te csaló! Te bolonddá tettél? Te ezt tudtad?

Titkár (tagadólag rázza a lehajtott fejét).

A nő (értetlenül): Hát akkor... (Élesen felcsattanó hangon.) Magyarázd meg! Hallod! Házasságot ígértél nekem! Azt hittem, jó állásod van. És te egy üres szoba előtt üldögéltél s az elnök úr, akinek a titkárának hazudtad magadat, az nincs! Te csirkefogó!

Titkár (tompán): Csukd be azt az ajtót. Aztán mindent elmagyarázok neked.

A nő (bevágja az ajtót): Nos, halljuk!

Titkár: Mondtam már, hogy én, amióta az eszemet tudom, mindig őt szolgáltam.

A nő (gúnyosan): Azt, aki nincs?

Titkár: Én nem tudtam, hogy ő nincs. Igaz, hogy azt se tudtam bizonyosan, hogy ő van. Ezen én sohasem gondolkodtam. Mert úgy éreztem, hogy az egész életem arravaló, hogy őt szolgáljam. Ez nekem elég volt. Más nem is érdekelt. S bármilyen nehéz is volt néha, de ezek az esztendők, amit a szolgálatában töltöttem...

A nő: De hiszen ő nincs! Értsd meg, hogy nincs! Te az életedet csak a magad agyrémének áldoztad fel.

Titkár: Lehet. De így volt jó.

A nő: De értsd meg végre, hogy te egy tévedés áldozata vagy. Senki se kívánta tőled, hogy szolgáld és te mégis szolgáltad... a senkit. Hát ebből elég volt. Most gyere velem és szerzünk neked állást és aztán lakást veszünk, bebútorozzuk és összeházasodunk.

Titkár: Most már késő.

A nő: Miért? Hiszen fiatal ember vagy.

Titkár: Mert nem szeretlek. (Határozottan, érzéstelenül.) Nem szeretlek.

A nő: De miért? Miért?

Titkár: Mert te... megmutattad nekem... hogy ott bent... nincs...

A nő (ámulva): És? Hálás lehetsz nekem azért, hogy felnyitottam a szemedet és megmentettelek téged egy felesleges elfoglaltságodtól. Az életedet mentettem meg.

Titkár: Felesleges foglalkozás. (Kiegyenesedve, hangosan.) Nem. Nem, nem felesleges! (Visszamegy az íróasztalhoz és leül a székébe.)

A nő: Mi az? Hát nem jössz?

Titkár: Nem. Nem hagyhatom el a főnök urat.

A nő (kétségbeesetten): Dehiszen ő nincs... Nincs!

Titkár (felemelkedik székéből, indulatosan): Te... Elég volt! Menj ahová akarsz! Utállak! Mert te sohasem fogod megérteni ezt az én foglalkozásomat! Eddig is nehéz volt, de most, hogy kiábrándítottál belőle, ezerszeresen nehéz lesz. És én mégis folytatni fogom.

A nő (ezalatt riadtam az ajtó felé hátrált, az ajtónál, dühödten): Hülye! (Kifordul az ajtón, kívülről): Hülye! Hülye!

Titkár (visszaül, fáradtan előregörnyed a székén, két karját az íróasztalra feltámasztja s kezeit összekulcsolja).

Függöny