Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 10. szám

Kürti Pál: Az Ephesusi özvegy
- Némajáték -

Derült kisázsiai égbolt. A háttéren egyenes földtöltés húzódik végig, annak a közepén akasztófa áll, rajta az akasztott ember. Ennek az akasztott embernek igen bárgyú a kinézése, hatalmas vízfeje van és püffedt végtagjai, nagyon hasonlatos egy kócból és rongyokból készített bábuhoz. Az akasztófához rövid létra van támasztva. - Elől három sírkamra, a két szélső szabályosan meghantolt gúla, elülső felületüket kőlap zárja le, felírásokkal, a középsőt az imént készítették, felül és elől nyitottan tátong, a vastag gránit-fedőlap, amely majdan lezárja, oldalt hozzá van támasztva. A töltés és a sírkamrák között országút húzódik. - Teljes szélcsend. Távolról az Artemision fenséges körvonalai ködlenek.

Az akasztófa tövében egy katona bóbiskol, pajzsát, sisakját maga mellé tette. A középső sírkamra előtt két sírásó-rabszolga áll, ásójukra támaszkodnak, tenyerükből ellenzőt csinálnak szemük elé és mozdulatlanul kémlelik az országutat.

A gyászmenet fellép. A holttest hordágyon nyugszik és tetőtől talpig hófehér gyolcs burkolja, a hordágyat két bozontos szakállú és szemöldökű rabszolga viszi. A gyászmenet élén muzsikus halad és gyászdalt fuvolázik. Mögötte a kövér rokon lépked, hatalmas hasától alig bír járni és széles arcának olyan kedélyes a kifejezése, mint egy Bacchus-papé.

A hordágy mögött jön az özvegy talpig feketében, a haja szabadon omlik a vállaira, az arca halvány és jelentéktelen, az orra pisze. Mozdulatai mindig kislányosak és szeleskedők.

Két nőrokon támogatja, egyikük üvegcsét szagoltat vele, ha útközben meg-megroggyan a térde.

A holttestet beállítják a sírkamrába. Az özvegy reáborul, átkarolja és sokáig zokog. A többiek résztvevően és ütemesen bólogatnak. A kövér rokon agyaglámpást gyújt meg és a halott feje fölött elhelyezi a rögökben. A sírásó-rabszolgák ásójukat a felhantolt földbe mélyesztik és szeretnék munkájukat elvégezni. A kövér rokon gyöngéden vállon érinti az özvegyet, aki még mindig zokog és távozásra szólítja.

Az özvegy jelzi, hogy képtelen elhagyni drága halottját, keblén megtépdesi ruháját, azután leveti finomveretű nyakláncát, kikapcsolja ragyogó fülbevalóit és megoldja néhány karcsú karperecét. Mindezeket az ékszereket reászórja a halottat takaró gyolcslepelre. Azután visszaborul holt urára és mozdulatlan marad.

A többiek lemondó arcot csinálnak és - mindannyian egyszerre - leülnek, ki a sírkamra oldalán pihen, ki a földön hever. A sírásók falatozni kezdenek. A kövér rokon mohón figyeli őket, a szájában összefut a nyál, étvágyát nem tudja többé türtőztetni és pénzdarabot villogtat ujjai között. A sírásók odaadják az eleséget és megkapják a pénzt, a kövér rokon habzsolva eszik. Eközben az özvegy bágyadtan fölemeli a fejét. A kövér szánakozóan nézi, résztvevő szívének minden melegével megkínálja a finom falatokból. Az özvegy elhárítja, görcsösen föltoluló zokogással küzd, arca eltorzul. Az első nőrokon az üvegcsével igyekszik segítségére lenni, a második nőrokon megoldja himationját és be akarja fedni az özvegynek megtépett ruhájától mezítelen, gyenge vállait. AZ özvegy mindezt elhárítja.

A kövér rokon befejezte a falatozást és most az eget kémleli, amelyen bíbor felhők gyülekeznek. Parancsot ad a sírásóknak, hogy kezdjék meg a beföldelést, az ásók megcsillannak. Ám az özvegy felemelkedik a fejének egy-egy méltóságteljes mozdulatával elkergeti a sírásókat, védőn terjeszti szét karjait halottja felett. Egy széles és bensőséges mozdulattal jelzi, hogy nem tud megválni a holttesttől.

A többiek, látván, hogy minden rábeszélés hiábavaló, lassan és néha-néha még habozón visszatekintgetve, elkullognak.

Az özvegy magában marad, előrelép és elpanaszolja fájdalmát. Mozdulatai elmúlt szép napokról, volt ölelések emlékéről és a hirtelen csapás mérhetetlen fájdalmáról beszélnek. Odafordul halottjához, mutatja, hogy a szíve most is ő érte dobog és hogy a drága hűlt tetem után vágyakoznak ölelésre tárt fehér karjai. Lassan térdre ereszkedik és így csúszik vissza a sírkamrába. Arcát ismét belemélyeszti a halottba és haja dús legyezőt terít a gyolcslepelre. Elalél.

Az őrség fellép. Egy tiszt és három katona, a töltésen jönnek. A tiszt kardjával oldalbalöki a szundikáló katonát, parancsot ad, hogy kötözzék meg a kötelességmulasztót. Aztán alaposan megvizsgálja az akasztott embert és kardjával megpiszkálja, az akasztott ember himbálódzik, mint érett gyümölcs az ágon. Az egyik katonát odaparancsolja az akasztott őrzésére.

Az őrség megindul, az összekötözött katonát középre fogják. Alig, hogy néhány lépést tesznek, elébük rohannak az akasztott ember hozzátartozói. Két nyurga fickó és egy borzashajú, sántikáló vénasszony. Sorba leborulnak ott a töltésen a tiszt elé. A tiszt int az őrségen hagyott katonának, az őrség szép sorjában keresztüllépked a földön összegubbadtakon és távozik.

Az akasztott ember hozzátartozói körülrajongják a hullát. Cafatokban lecsüggő ruháit és lábát csókolják. A vénasszony térdreborul a katona előtt és jajveszékelve könyörgi le a hullát az akasztófáról. A katona kardjával próbálja elhessenteni az őrjöngőket, mikor ez nem sikerül, átnyalábolja a vénasszonyt és lehajítja a töltés mögé, azután hasonlóképpen végez a két nyurga fickóval. A sikerült munka után elégedetten nyújtózik.

A töltés mögül három kar szökik fel és három ököl fenyegeti a katonát. A katona két kézre fogja pajzsát és lecsap sorjában az öklökre, akár ha három varangyos békával végezne. Öklök és karok eltűnnek a csapások alatt.

A katona magában marad. Szálas legény, a karjain dagadó izmok, gladiátorhoz méltók. Arca jólelkű és kissé ostoba, az orra-hegye pirosas. Mozdulatai mindig bárdolatlanok és szélesek.

Erősen alkonyodik. A katona szabályos lépésekkel járkál fel-alá az akasztófa alatt.

Az özvegy odalenn három mélyet és hosszút sóhajt. A katona megáll és fülel. A sóhajok ismétlődnek, a katona némi habozás után lelép a töltésről és kíváncsian elindul a sóhajok keresésére. Jobbra-balra nézeget, kezével, hol ellenzőt csinál szemei elé, hol tölcsért a füléhez, végül megpillantja a sírkamrából kiszüremkedő lámpafényt. Bekukkant a sírkamra és szeme meglepetten szögeződik a holttestet mozdulatlan fájdalommal átkaroló özvegyre. Néhány pillanatig elmereng a szokatlan látványon, majd hirtelen elhatározással beledöfi kurta kardját a rögök közé és gyengéden vállon érinti a gyászában elmerültet.

Az özvegy fölriad. Éppolyan meglepetten szögezi szemeit néhány pillanatig az idegenre, mint az őreá imént. A katona hódolatát és sajnálkozását fejezi ki. Az özvegy bágyadt, de határozott elhárító mozdulatot tesz és int a katonának, hogy hagyja magára.

Közben összegomolyodtak a felhők és szél kezd fújni. Az égbolt sötétedik. Az akasztott ember lomhán himbálódzik.

A katona megoldja jobb vállára vetett kis köpenyét és felkínálja azt a szélben didergő özvegynek. Az özvegy most már fölháborodottan utasítja el a katonát, a karja mereven előrefeszül és méltóságteljes lassúsággal felemelkedik. A katonának tátva marad a szája, amint megpillantja a gyászruha szép szabályos redőin keresztülrémlő sudár alakot, ahogyan az özvegy emelkedik, úgy ereszkedik a földnek bárgyú csodálkozásában a katona és mintegy reápottyan a holttestre. AZ özvegy, látván a megszentségtelenítést, nagyot toppant szikrázó haragjában és piciny kezének egyetlen dühödt markolásával elsepri a katonát a hordágyról.

A katona fölocsúdik bámulatából és mosolyog, konok érdeklődéssel fordul az özvegy felé. A sírkamrához támasztott vastag gránitlapot nagyszerű könnyedséggel fölemeli, megemelinti játékosan a levegőben, majd leteszi a földre és ráül. Az özvegy ugyan azzal a szájtátó bámulással figyeli a katona erejének ezt a csodás kibomlását, mint azt az imént a katona tette. A katona karjával hódolatteljes mozdulatot tesz az özvegy felé. Az özvegy szemei reátapadnak a dagadó izmokra, a keze félénken és mintegy öntudatlanul elindul az előtte hódolóan kifeszített kar felé, azután simogatóan végigfut a pompás izmokon.

A katona mosolyog, az özvegy reároskad a gránitlapra, a katona mellé és kezébe temeti arcát. A katona vágytelten nézi és ügyetlen ujjai babrálni kezdenek az özvegy kibontott dús hajában. Az özvegy felriad és szigorúan hátraszegezi a fejét. A katona mutatja, hogy az özvegynek mennyire összeborzolódott a haja, ruhája mennyire zilált, arca mennyire beesett és könnyárkolt. Reálehel ércpajzsára és khitonjának csücskével szépen kifényesíti, azután tükörként odatartja az özvegy elé. Az özvegy belenéz és megriad. Kezébe veszi a pajzsot és búsan bólogat ijesztő tükörképére, visszamegy a sírkamrába, a pajzsot odatámasztja a hordágyhoz és csinosítani kezdi magát előtte. Ujjaival végigfésül a haján, megegyenesíti szemöldökeit, a ruháját igyekszik rendbe hozni. Nyakába fűzi finomveretű láncát, visszakapcsolja ragyogó fülbevalóit, csuklójára fonja a karcsú karpereceket. Mikor mindezt elvégezte és frissen fölemelkedik, a katona hódolatteljes fejhajtással köszönti. Tarisznyájából kalácsot vesz elő és megkínálja vele az özvegyet, az özvegy elhárítja. A katona szélesen mosolyog, most már teljes biztonságban érzi magát, a lábait hányavetien lógázza és enni kezd. Az özvegy vágyakozóan nézi, küszködik magával, azután szelesen belekap a kalácsba és egy falatot tép magának. Leül a katona mellé és megosztja vele a kalácsot. A katona tarisznyájából kőkorsó kerül elő, a katona húz egyet belőle, azután odakínálja az özvegynek. Az özvegy is iszik.

A szél egyre erősebben fúj. Éjszaka. A katona leoldja köpenyét és az özvegy vállaira fekteti, amint így gyöngéden és ügyetlenül reásimítja köpenyét a mezítelen vállakra, hirtelen átkarolja az özvegyet és csókot rabol. Az özvegy elfordul és duzzog.

A katona térdre ereszkedik, szívére szorítja egyik kezét, a másikkal pedig határtalan szerelmét mutatja.

Az özvegy hátat fordít neki, de a keble hullámozni kezd és egyre gyorsabban hullámzik, a feje kábultan hátracsuklik és beleernyed a katona karjaiba. A katona csókokba fürdeti.

A szél viharrá dagadt, a felhők nyargalnak. Az akasztott ember veszettül himbálódzik. Benn a sírkamrában pislákol a lámpa és haláltusát vív. Fel-felvonagló lángja egyre forróbb ölelésekre vet világot. Azután elalszik és koromsötétség van.

A szélvihar tombol.

Az akasztott ember hozzátartozói fellépnek. Sziluettjeik a töltésen imbolyognak. Hosszú tolvajlépésekkel jönnek, minden lépésnél óvatosan hátrakémlelnek. Az első fickó fölmászik az akasztófához támasztott létrára, a vénasszony és a második fickó lepedőt feszít ki az akasztófa alatt. Az első fickó levágja az akasztott embert, az belepottyan a lepedőbe. A lepedőt sebesen összefogják, mindnyájan leugranak a töltés mögé és eltűnnek.

A szélvihar elült, a felhők eloszlottak. Holdfény. A katona és az özvegy mozdulatlanul összefonódnak. Végül is a katona bontakozik ki az ölelésből és felteszi földregurult sisakját. Az özvegy még egyszer magához szorítja és homlokon csókolja.

A katona föláll és elégedetten nyújtózkodik, azután katonásan sarkonfordul. Megdermed a rémülettől, amint elébedöbben a megdézsmált akasztófa. Karjai a levegőbe merednek és sokáig mozdulatlanul áll, azután felszökken a töltésre és megrázza dühösen az akasztófát, hogy az recseg-ropog. Belefogódzik a szomorúan lecsüggő csonka kötélbe és fejét hatalmas kezeire hajtja.

Az özvegy maga alá húzta a lábait és türelmesen várja a párját. A katona szomorúan visszakullog. Mutatja az akasztott ember hűlt helyét. Az özvegy feláll és csodálkozik. A katona kezével mutatja, hogy le fogják nyakazni, azután tenyerébe rejti arcát. Az özvegy lefejti arcáról a tenyerét és megcsókolja. A katona lemondóan bólogat és másodszor is mutatja, hogy le fogják nyakazni. Az özvegy megcsókolja a kezét. A katona öklével kétségbeesetten a homlokára vág és harmadszor is mutatja, hogy le fogják nyakazni. Hosszú lépésekkel fel-alá járkál, komor, nagy lépésekkel, mutatóujját homlokára illeszti, mert gondolkodik. Hirtelen megáll, kiragadja kurta kardját a göröngyökből és szívébe akarja döfni. Az özvegy kétségbeesetten közbeveti magát, lefogja az öngyilkos kart, nagy szerelmesen és féltően szorítja magához a katonát. A katona dacosan dobbant a lábával és igyekszik kiszabadulni az ölelésből. Az özvegy csókokkal tapasztja le a száját és még szorosabban öleli. A katona lassan elernyed és a kard kihull a kezéből.

Az özvegy tipegős kis lépésekkel fel-alá járkál, szomorkodó, majd ravasz kis lépésekkel, mutatóujját homlokára illeszti, mert gondolkodik. Hirtelen kézenfogja a katonát és odavezeti a holttesthez. Könyörületesen és szemérmesen felkínálja halottját a katonának, igen kecses mozdulattal jelzi, hogy a katona szabadon rendelkezhet a holttesttel.

A katona előbb bárgyún és értetlenül nézi hol a hordágyat, hol az özvegyet, majd lassan mosolyra derül az arca. Nagyot, fölszabadultat lélegzik. Kapkodó és bárdolatlan mozdulatokkal kihámozza a holttestet a gyolcslepelből, az szakasztott olyan mint az akasztott ember, hatalmas vízfeje van és püffedt végtagjai, nagyon hasonlatos egy kócból és rongyokból készített bábuhoz. A katona könnyedén a hátára csapja, mint egy batyut. Azután diadalmas léptekkel viszi az akasztófa alá. Ott létrára hág, szabályosan és ügyesen felakasztja a holttestet.

Az özvegy letelepedett a gránitlapra, maga alá húzta a lábait és türelmesen várja vissza a párját.

A katona a végzett munka után feszülten kémlel a távolba. Azután megkezdi az őrjárást az akasztófa alatt, lépései alatt csak úgy dobog a föld.

Az őrség fellép. Lámpást hoznak magukkal. A tiszt ismét alaposan megvizsgálja az akasztott embert, kardjával megpiszkálja, mire az himbálódzik. Azután dicsérete jeléül megveregeti a katona vállát. Az őrség távozik.

Az özvegy elunta a várakozást és feláll. Sugárzó arccal nézi néhány pillanatig új párját. Azután ölelésre tárt karokkal elindul a töltés felé, lassan, himbáló járással.

A katona is kitárja karjait, szélesen és ügyefogyottan mosolyog, kardját, pajzsát eldobja magától. Mikor az özvegy a töltés alá ér, lehajol hozzá és fölemeli magához, mint az ölbe kéredzkedő gyereket. Egy pillanatig győztesen magasratartja a levegőben, azután szomjas mozdulattal magához öleli.

Az égbolton csillagok ragyognak.