Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 10. szám · / · Kassák Lajos: Egy ember élete

Kassák Lajos: Egy ember élete
- Önéletrajz - (2)
6.

Früstök után bejött a mester s egész nap bentmaradt.

Rezsővel, akivel tegnap a fujtató mellett dolgoztam, most a fúrógéphez mentünk. Nagy rozoga faalkotmány volt ez a gép, néhány vastengellyel és két csámpásan járó vaskerékkel.

- Hozzál magadnak valami tuskót, mert nem éred föl a kereket. Fúrni fogunk és te fogod a kereket hajtani.

Egy öreg fatönköt találtam az udvaron, a kerék alá cipeltem és felkapaszkodtam a kurblihoz. Eszembe jutottak a hetyke verklis legények, fütyülni szerettem volna, boldogan megforgattam a kereket.

- Csak várj, várj! - mondta a Rezső. - Nem megy az olyan könnyen, ahogyan te gondolod. - Suttogva beszélt és nagy zajjal kínlódott vele, hogy a fúrót a gépbe befogja.

A mester háttal nekünk a padnál dolgozott.

Ez a gyerek a közvetlen előttem idekerült inas volt, eddig ő fújtatott, ő hajtotta a gépet, most kezdte az első magasabb rendű munkákat, ügyetlen és kínlódó volt.

Mikor készen lett, diadalmasan mondta: - Mehet.

Boldogan belekaptam a kerékbe. Mintha befagyott volna, meg sem mozdult.

- No, no! Húzd meg!

Egész testemmel nekifeküdtem, lassan csikorogva megmozdult a kerék. Vagy félig megfordítottam, mikor egyszerre nekilendült, a hajtónyél átcsapott a másik oldalra, kegyetlenül mellbevágott, majdnem leszédültem a tőkéről.

S aztán megint elakadt. Majd sokszor egymásután egészen könnyen forgott, hogy egyszerre megint leragadjon s az egész testemet bolondul összerázza. Néhány perc múlva fájt a fejem, karjaim és lábaim elgyöngülten remegtek.

- Húzd meg! Húzd meg! - nógatott a másik hangosan és szinte uralkodón a mester felé.

Újult erővel kezdtem.

A kerék nagyszerűen forgott egy ideig, aztán megint egyszerre borzalmas hirtelenséggel elakadt. A lesrófolt vasdarab ropogott a fúró alatt, mintha szörnyű, csikorgó fogak marnák.

És megint fordult a kerék és megint elakadt.

Erőlködtem és láttam, hogy a másik gyerek kajánul mulat rajtam.

- Mit nevetsz? - tört ki belőlem az elkeseredett lázadás. - Neked jól esik az, hogy már kilóg a nyelvem!

Hogy hallgassak el, csöndben belémlökött.

A kerék megint megindult, de alighogy kissé összeszedtem magam, kezdődött minden elölről.

Nem tudom miért, de figyelni kezdtem a másik gyerek kezét s most észrevettem, hogy az egész kínlódásomnak ő az oka. A gép tetején egy csavarral babrált állandóan s ha fordított egyet a szerkezeten, akkor egyszerre megállt a kerék.

Ordítani és visítani szerettem volna a dühtől. Összeszorított fogakkal belerúgtam.

A fatőke kibillent a másik lábam alól, hangosan elvágódtam.

- Mi az ördögöt csináltok ott?! - kiáltott felénk a mester.

- Leesett - felelte a másik - olyan szelesen csinál mindent.

- No jól van, csak ne beszélj annyit! - mondta a mester szigorúan és odajött közénk. - Csináld meg jól magadnak azt a tőkét, délután pedig csinálj magadnak egy rendes sámlit. Deszkát, valami ócskát találsz majd a félszer alatt. Te is majd segíts neki!

Aztán odaállt a géphez s a kezét föltette a veszedelmes csavarra.

A kerék szép lassan, egyenletesen forgott. Nem volt könnyű munka hajtani, de így legalább nem akarta minden pillanatban kiverni a fogaimat és összezúzni a mellemet.

Egy lyukat kifúrtunk s aztán megint az inas került a géphez.

- Láttad, hogyan fúrtunk? - kérdezte a mester. - Így szorítsd, mert különben megraklak. Tudod, hogy ismerem a gazemberkedéseteket! Már elfelejtetted, hogy tegnap te voltál a keréknél. Ne legyetek olyanok egymáshoz, mint a vadak.

Délben verítékes, tüzes ábrázattal álltam oda a köszörűkőhöz. A mocskos vízben én is lemosakodtam. Már megéreztem, hogy nem azért dolgozik az ember, hogy annak a piszkát napokon át mindenhova magával hordja.

Egy napi élet az egyik végletből a másik végletbe dobhat bennünket s vannak, akik így összetörnek s vannak, akik még keményebbé, szívósabbá ütődnek.

Hogy mi lesz holnap, nem érdekelt. Egész valómmal a mának éltem, kifejlődni akaró erők dolgoztak bennem s ha valami szembeállt velem, efölött uralkodni akartam. Akik bántottak, azokra csak a kegyetlen pillanatokban haragudtam, aztán megint együtt voltam velük, mert érdemes versenytársnak éreztem magam közöttük.

Délben megkérdezte az anyám, hogy nem bántanak-e a többi inasok.

- Nem - mondtam, - senki sem bántja ott a másikat. - Bizonyos, ha a bőröm lenyúzták volna, akkor sem panaszkodtam volna. Vállaltam a sorsomat, hiszen én akartam így és tudtam, csak erősen akarnom kell, akkor minden jól lesz.

- Csak mondd meg, ha bántanak, ne légy csacsi. Én beszéltem a mester úrral és mondtam neki, hogy inkább fizetünk érted valamit, csak jobb dolgod legyen. Hiszen még olyan fiatal vagy.

- Fiatal vagyok, de azért nem kell engem félteni. Ne féljen semmit, meg tudok én állni a magam lábán. Egész délelőtt fúrtunk és én hajtottam a kereket. Magának fogalma sincs róla, hogy milyen munka az!

- Vigyázz Lajkóm, vigyázz, hogy valami be ne kapja a kezedet!

Megkaptam a két krajcáromat és mentem a dolgomra.

Az úton találkoztam az apámmal, először el akartam szökni előle, aztán lassan mégis felé mentem, kezet akartam csókolni.

Nem engedte.

- Jól van, jól van, hagyja kérem - és tovább ment.

Még ő haragszik, gondoltam. Egy pillanatra eszembe jutott a délelőtti kerékhajtás: ha ő tudná, hogy mi az, inasnak lenni, biztosan megbocsátaná összes eddigi vétkeimet. De az emberek annyira önzők, s mindenben csak a saját érdekeiket látják. Érdekes, hogy mi hasznom van nekem abból, hogy inas akartam lenni? És mégis az lettem. Az is igaz azonban, hogy én sem értem meg, hogy miért lett volna különb ember belőlem, ha tovább tanultam volna, ahogyan az apám akarta? Éreztem, hogy mi ketten egészen más emberek vagyunk. Ha ő az én apám, ő erről nem tehet s hogy én sem tehetek arról, hogy az ő fia vagyok. Megfogadtam, hogy soha nem fogom őt komolyabban megbántani, azt hittem, hogy én okosabb vagyok, mint ő s kibékülök vele.

Másnap reggel, mielőtt a műhelybe mentem volna, benéztem hozzá a patikába.

Már nyitva voltak az ajtók, a fehér tégelyekről ingujjban törülgette a port.

- Jó reggelt kívánok - mondtam és egyenesen hozzá mentem, a keze után nyúltam, hogy megcsókoljam.

Engedte és egészen egyszerűen kérdezte:

- No, az a leboj kérem szépen, maga már fönt van?

- Igen! - mondtam és boldogság volt a hangomban. - Hat órakor kezdünk dolgozni, tatácska.

- Dolgozni? Mi az ördög?!

- Igen.

- No és maga már dolgozza?

- Fúrunk és kovácsolunk egész nap!

- Szép, szép dolog kérem. És még nem akarja elszökni?

- Nem. Soha sem szököm el.

Aztán csak köhögött és ide-oda topogott. Nem tudott mit kezdeni velem. Én kinézegettem a toronyórára, öt perc hiányzott a hathoz.

- Most már el kell mennem tatácska - és hozzá mentem, hogy kezet csókoljak.

- Vajon kérem egy kicsit!

Bement a laboratóriumba és egy üveget és egy kis poharat hozott magával. Töltött az üvegből és leivott egy pohárral, aztán újra töltött és nekem nyújtotta.

- Igya meg kérem, ez jó lesz magának ilyen korán reggel.

Kesernyés zamatú erős pálinka volt. Megittam, kaparta a torkom és kijöttek tőle a könnyeim.

- Törülgesse meg a szemeit és menjen szépen a dolgára.

Az utcán föltornyozott parasztok jártak ide-oda. Szemem előtt kettőztek az alakok, de nagyon jól éreztem magamat.

Éreztem, hogy lassan minden jóra fordul az életemben.

Mi volt most az az ostoba fúrógépkerék. Tele voltam jókedvvel és az erő lehetőségeivel. A géphez állítottak, hajtottam együgyű kitartással, s ha elakadt, még jobban nekifeszültem.

Később egy cseléd jött értünk a főbíróéktól, hogy menjünk megcsinálni a villanycsengőjüket.

- Gyere te is, jössz velem! - mondta a Józsi. Rámpakolta a kisláda szerszámot és a létrát és elindultunk nekem megint új dolgok felé.

A városon keresztül mentünk, ismerősökkel találkoztunk és nagyot köszöntem nekik. Vékony kabát volt rajtam, a létra éle komiszul, törte a vállam. Mindent meg kell szokni - gondoltam. Mindent csak meg kell szokni. S a létrát egyik vállamról minduntalan átemeltem a másikra. Józsi cigarettát kért s a mellékutcákban segített vinni a szerszámládát.

Ilyen szép házban még sohasem voltam.

Mintha üvegfalak között és színes vattában jártunk volna. Az egyik szobában két gyerek játszott furcsa játékszerekkel. Mikor benyitottam az ajtót, egy pillanatra ijedten felálltak, mintha el akartak volna szaladni, aztán, hogy nem bántottam őket, nekibátorodtak s valami értelmetlen neveket kezdtek felém kiabálni. Ugráltak és nevettek.

A másik szobából egy kisasszony jött be. Lecsöndesítette a lármás gyerekeket s aztán azt mondta nekik:

- Látjátok, ő a kis lakatos inas! Ő megcsinálja a mi csengőnket, mert ő már tud dolgozni. Azt már mondtam nektek, hogy minden embernek dolgoznia kell valamit a nagy világban s ez a kis fiú a villacsengőkön dolgozik.

- Mást is csinálunk kérem. Zárakat, kávéőrlőket, fúrunk, kovácsolunk - mondtam ügyetlenül s nem tudtam, miért is mondtam el mindezt. Ez az egész ház ismeretlen volt előttem és annyira összezavaróan hatott rám. Nem akartam elveszni benne és így akartam magamnak súlyt adni ezek között a szép emberek és az ő szép bútoraik között.

- Ehhez én már nem értek, fiacskám - mondta a kisasszony. - De ha te ilyen sokfélét tanulsz, akkor biztosan jó mesterember lesz belőled.

Nagyon örültem ezeknek a szavaknak. Milyen okosan és értelmesen tudnak ezek az emberek beszélni. Az én anyám nagyon jó asszony, de ha mond valamit, akkor mindig panasz van a hangjában és mindig félni kell, hogy rögtön sírva fakad. Egészen megfeledkeztem magamról.

Hallottam a nevemet kiabálni valahonnan.

- Fuss csak a konyhába! - mondta a kisasszony - ott vár rád a segéd úr.

Először nem értettem, kire gondol, aztán ráemlékeztem Józsi nagy hajlott alakjára és megirigyeltem tőle, hogy őt ez a szép kisasszony már segédnek, nagy komoly embernek nézi.

Kint lelkendezve elmondtam a Józsinak. Vigyorgott és azt mondta:

- Hát jó lenne kicsit megszorongatni őt.

- Egészen pompás gyerek ez a Józsi - gondoltam s aztán szétálló fülekkel megkérdeztem tőle, - Már megszorítottál valamikor ilyen kisasszonyt?

- Mi az, hogy megszorítottam? Ezekhez a legkönnyebb hozzáférkőzni az embernek. Mit tudod te, hogy mitől döglik a légy!

Valahogy el volt szakadva a villanyzsinór. Keresni kezdtük a hibát. Fölpezsdülten, régi magamat egészen elveszítve szaladgáltam keresztül-kasul a kitárt szobákban. Olyan voltam, mint a csikók tavasszal, sok volt a vérem és nagyon kevés volt az elfoglaltságom. Néha megfeledkeztem boldog magamról és ilyenkor a kisasszony jutott az eszembe. - Hát igazán olyan lehet ez, akit meg lehet fogdosni? - töprengtem - milyen lábai lehetnek neki? A feje az nagyon szép, és nagyon jó szaga van neki!

Most egészen tisztán orromban éreztem azokat a nehéz meleg szagokat, amiket magával hozott a gyerekszobába.

Elfáradtam kicsit. Szerettem volna, ha már este lenne.

Mielőtt elmentünk volna, Józsi rámrakta a szerszámos ládát és létrát és azt mondta:

- Menj csak előre, bemegyek kezet csókolni neki!

Nagyon elborult és szűk volt körülöttem a világ. A kapu előtt megálltam, nyugtalan voltam, mintha hangyák másztak volna az ingem alá.

- Nem szólt semmit? - kérdeztem a Józsitól, mikor kijött.

- Nevetett! - mondta nagyon elégedetten. - Ezek olyanok, mint a pávák és úgy tudnak szeretni, mint a... Hát istenbizony az édes pálinka kismiska hozzájuk.

Volt még egy cigarettám, az egészet kérés nélkül neki adtam.

Egész úton a lányokról beszélgettünk. Ő elmesélte, hogy mi mindent látott már s hogy mi mindent megpróbált már. Nagyon kíváncsian hallgattam, mert úgy tudott mindent elmondani, mintha most történne vele az egész. Hosszú kezeit örömmel kalimpálta a levegőben és néha meglökött engem, de nem haragból. Úgy éreztem, hogy ő egészen jó fiú.

Néha kérdeztem tőle érthetetlen részleteket és néha mondtam valamit, amitől zúgtak a saját füleim és a számban fullasztóan kiszikkadt a nyál.

- Jó neked, te már nagy ember vagy.

- Hallgass csak! Mikor akkora voltam, mint te, már százszor többet tudtam nálad. A ti fajtátokat nagyon vizesen nevelik, azért lesznek belőlük ilyen üvegmajmok.

- Nekem ne mondd ezt, én nem vagyok olyan nyápic kölyök. Csak még kicsit fiatal vagyok.

- Jól van! Csak az a fontos, hogy legyen mindig cigarettád.

- Ne félj Józsi, neked mindig hozok - mondtam és vittem a létrát a vállamon, mintha gyufaszálakból lett volna.

Néha fölfigyeltem az alkonyodó utcán és úgy éreztem, hogy fogható színek és látható szagok hullámzanak az ócska házak között.

Mindennek teste, jó eleven húsa volt körülöttem.

És emlékeket és sok reménységet vittem magammal haza az éjszakába.

(Folyt. köv.)