Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 8-9. szám · / · Figyelő · / · Kürti Pál: Kettős bemutató a Vígszínházban
A lángelme elképzelésére nekem matematikai elgondolásom van. Onnan indulok el, hogy minden a világon mindennek az oka, minden jelenség szörnyű okvetlenséggel bekövetkező eredője az egész világ összes többi, eladdig elkövetkezett jelenségeinek, és a legparányibb tünetet, azt, hogy cigarettám hamva le készül billenni a hamutartóba, fel lehetne írni egy végtelenedfokú egyenletben, amelynek adott elemei között a világegyetem történetének minden eddigi és minden jelen fázisa egyenrangúan fontos, és amelynek egyetlen lehetséges megoldása van.
Hogy ezt az irtózatos függvényt fel tudjuk írni a táblára, ez minden tudomány és művészet célja. Egyelőre úgy vagyunk vele, mint aki meg akarja számlálni a világ valamennyi porszemét és élete végén azt látja, hogy sikerült a feladatból egy maroknyi port elvégeznie.
Minden új tudományos képlet minden művészi megsejtés egy-egy porszemecske egy-egy elem felírása a nagy függvényben. Itt állunk a lét üres táblája előtt és mindnyájan igyekszünk porszemnyi eredményeinket feljegyezni abba az irtóztató matematikai feladványba, amelynek megoldásán az emberiség dolgozik. Már tudniillik az emberiségnek egy ezzel foglalkozó, nemzedékről nemzedékre folytatódó kis csapata, amelyben az én szemem számára a művész semmit nem különbözik a tudóstól, ugyanazon csodálatos kíváncsiság egyforma katonái ők, egyenruhául csillagot hordanak a homlokukon.
Céljukban, elhivatottságukban egyek, eszközeikben, eredményeikben szédítő különbségek vannak köztük. A nagy talány megoldására szolgáló végtelen egyenletbe egyik egész pályája árán kevéske szerény kis jelenséget ír fel, amit a mindenség viharzó zúgásából sikerült gyenge markával elkapnia, de a másik mélyebben lát a jelenségek kozmikus, zagyva, ordító hömpölygésébe, élesebb szeme rejtettebb összefüggéseket talál, amelyek matematikai hatványozottságban árulják el előtte még szorosabb összefüggéseik új és izgalmas titkait: ő már új törvényszerűségek képleteire ébred, ő általa nagyobbat lendül a nagy megoldás lehetősége. A csillagos-homlokúak rangsora relatív. Abszolút lángelme nincs, az volna az, aki kezébe venné a krétát és felírná az egész egyenletet, amelyből a világ, az ember, az élet, a lélek minden jelensége kiszámítható. Mi azt nevezzük lángelmének, aki aránylag a legtöbbet írja a táblára.
A véres szenvedéssel kutatók között vannak a színészek is. Munkájuk nem okvetlenül alsóbbrangú, mint sokan hiszik, a többiekénél, hanem elkülönített, mellérendelt munka: az ő feladatuk ebben a furcsa berendezkedésű hangyabolyban az összegező feladat, a költőkénél nem alábbvaló tehetséggel tisztázniuk a költők eredményeit. Költő és színész megértették, megérezték, felkutatták az asszony lelkének bizonyos helyzetekben való bizonyos rebbenéseit, amit fontos tétel gyanánt fel kell írni a miriád összefüggések nagy egyenletébe, mint megoldott, feldolgozott és lajstromozható valamit. Fel is íródik, még pedig úgy, hogy Duse eljátssza Shakespeare Kleopátráját.
Duse lángelme volt, az életet úgy tudta érezni és hírül adni, mint állatfajunknak legnagyobb szellemei. Itt a rhodusi pont, ahol ki merjük mondani a vakmerő szót: Duse shakespearei nagyság volt.
E világban két tiszte adatott: hogy minél jobban lássa az ember lelkét, és hogy minél szabatosabban elmondja, amit lát. Mindkét dolgát félelmetesen győzte.
A legnagyobb költőkkel egyenrangú volt, mikor játszott. Az író is, a színész is annál nagyobb, minél több ember van meg benne. Balzacban egészen biztosan korának egyik legnagyobb sznobja is megvolt, Dosztojevszkijben egy rablógyilkos lelke is lakott, Shakespeare lelke tartalmazta az angyali jóság és ördögi gonoszság tökéletességét. Ezt szóról-szóra kell érteni: Dosztojevszkij, mikor a Raszkolnyikov első pár fejezetét megírta, a nyárspolgári jogszolgáltatás teljes igazságosságával érdemelt volna kriminális büntetést attól a bírótól, aki a lelkébe láthatott volna. Éppen ilyen teljes valósággal lakott Duséban egy akkora tömeg nő, amilyen a Cyprienne-től Kleopátráig, a Francillontól Nóráig, vagy a Locandierá-tól Santuzzáig terjedő sorokban elfér. Ő, ha a nőt nézte, éppen úgy keresztüllátott a saisi fátyolon, mintahogy a költők meg tudják magyarázni, mi van a fátyol mögött. Sőt - szenvedj, színészlenéző írói büszkeség - izgalmas érdekességű stádium volt megfigyelni, gyakran mennyivel nagyobb költő volt játékközben, mint aki gyengébb legényt kellett esetleg tolmácsolnia. Erőteljes hibaigazító biztonsággal hidalt át gyengén szerkesztett színműmérnöki, vagy rosszul látott lélektani pontokat az írói mondanivaló tisztább és kerekebb megnyilvánulása érdekében. Ragyogóan tudta a figyelmet innen elterelni, oda elvonni, ahogy az ő biztosabb tudása diktálta. Az a többnyire gyűlöletes mozdulat, mikor a színész átnyúl az író mezsgyéjén, nála annak a zseninek győzelmes gesztusává változott, akinek havasi régiójában már eloszlanak a művészi szakmák határai. Ezzel a nagyon magas művészi határhellyel rendesen az az emberi tragikum is jár, hogy a többiek elmaradoznak, s a fel-felé hágó magányosan marad. Egyedülálló, fenségében magára hagyott lény volt ő is, az élet köznapi tekintete számára rigolyáiban érthetetlen, bolond öreg nő.
Azt a hitetlen sok nőt, akik mind maradék nélkül megvoltak benne, a kifejezésbeli eszközöknek úgyszólván határtalan gazdagságával tudta elmondani. A köznapi színésznőnek a néma szenvedésre a testtartásnak és arckifejezésnek egy kliséje szokott rendelkezésére állni. Neki megszámlálhatatlanul sok módja volt erre valamennyi csak az egy nőt ábrázolta abban az egy bizonyos helyzetében. És színészi egyéniségének legerősebb színét az a közvetlenség adta, melyet Nietzsche - másról szólván - ezzel a mondattal fog meg: Alles Grosse geht auf leichten Füssen. A dúsgazdag tékozló magától értetődő, úgyszólván derűs könnyedsége különböztette meg Sarah Bernhardtól, akivel önként adódóan leginkább szerették összehasonlítani. Sarah Bernhardnak megvolt a maga grand style-je, a maga modora, Dusénak a világ valamennyi modora rendelkezésére állt, ezért nem lett soha modoros. Bernhard nem volt alkotó lángelme, ő az íróművészet alkalmazottja maradt, Duse azonban azt a világot, amit a költő isten után még egyszer megteremtett, megteremtette a költő után harmadszor is és a költő társa lett az újrateremtésben. Ezért engedhette meg magának azt a fényűzést, hogy a legegyszerűbb és legnyilvánvalóbb marad a legkomplikáltabb dolgok tolmácsolásának pillanatában is.
A mi generációnk őt az utóbbi húsz-huszonöt esztendő szellemi mozgalmából kinőtt irodalomban ismeri, és a régebbi éveknek, ha új irodalomról beszélünk, csak emlékeiben. Pedig mikor ez a nemzedék színházat kezdett ismerni, mögötte már egy lezárt olasz színháztörténeti korszak dicsősége állt, már kiszolgálta hazájában egy másik nemzedék színházi világnézetét, amelyet mi csak hírből ismerhetünk és csak hírből tudhatjuk, hogy amaz eltűnt világ eltűnt stílusaink éppen ilyen zsenije volt, rég elhalt esztétikusok írásai magyarázzák, milyen bámulatosan friss vígjátéki, sőt bohózati színésznő volt és hogyan tudott olasz parasztnőket játszani olyan népi darabokban, amilyeneket most már nem játszanak.
Lángelme volt. De színésznő volt. És most elindult nevével az idők hajója.