Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 8-9. szám · / · Surányi Miklós: Mereskovszkij
A Leonardo da Vinci megjelenése után Mereskovszkij négy évig nem nyúlt a trilógiához, amely a Krisztus és Antikrisztus eszméjét hordozta gyönyörű ívein, bájos oszlopsorain és ragyogó aranyos kupoláján. A Julianus apostata, s a reneszánsz-regény kész, de a harmadik, Nagy Péter és fia - ez még csak tervben van, - közben a világirodalom nagy alakjait az emberi korok örök reprezentánsait analizálja (Örök útitársak) és megírja elméleti műveinek monumentális summáját, Tolsztoj és Dosztojevszkij című háromkötetes irodalmi tanulmányát.
Ez az irodalomtörténeti és esztétikai tevékenység hat esztendőt vett el a regényírástól, 1902-ben elkészül a trilógia harmadik része, a Nagy Péter és Alexej - s utána ismét hat esztendő telik el, amíg a második nagy trilógia bevezetése az I. Pál megjelenik (1908).
Ez a második hat év egy egész évszázadra való szenzációt hozott a költő hazájának. A japán háború, a szégyenletes hadi balszerencse, a belső bajok, az 1905-iki forradalom egész Oroszországot lázas izgalomba hozták. A cenzúra jobban működik, mint valaha és Gorkij Maximot, akinek 1901-ben kiadták az összes műveit és megírták az életrajzát, akit a pétervári akadémia tiszteleti tagjává, az orosz nép pedig a maga Messiásává választott, a forradalom alatt szocialista lett, töröltetett az akadémia névsorából és száműzetésbe ment, sőt kiesett a nép rajongó kegyéből is és 1907-ben megírták róla, hogy, elfeledtetett. Csehov 1909-ben meghalt és megjelent Andrejev Leonid és Arcübasev. Az előbbi benn Oroszországban, az utóbbi Berlinben lett egyszerre Gorkij üresen maradt trónjának örökösévé. Berlin ez egyszer súlyosan tévedett, de azóta jóvá tette botlását és a Szanin helyébe a Szakadék, A vörös kacaj és a Hét akasztott köteteit helyezte az irodalomtörténet magas polcaira.
Mereskovszkij köre, a dekadensek és szimbolisták, azért nem jutottak közelebb az orosz nép szimpátiájához. Túlságosan mély, elvont és megfoghatatlan művészet volt az övék a tömegek számára, amely marxista elfogultságában ezúttal igazat adott az akadémikus kritika dőre szűkkeblűségének is rosszhiszemű ostobaságának. Gúny, lenézés és gyanúsítás keserítette a dekadensek életét, akik az orosz nép megmérgezőinek és az igazi szabadság ellenségeinek viszont Gorkijt és követőit tekintették, folytatását látván bennük Dosztojevszkij nihilizmusának és előidézőjét a csőcselék autokráciájának, amely rosszabb és butább a cárok minden tirannizmusánál.
Egy tucat új nevet hozott ez az irodalmi reakció, amely egyszerre két fronton hadakozott, nyugat és kelet, jobb és bal felé, a cár és a plebs, az akadémia és a szociáldemokraták ellenében.
Az Északi Hírnök tábora egyre népesedik. A szerkesztők liberálisak és jó eklekticizmussal mindenfajta tehetségnek megnyitják kapuikat. Új nevekkel ismerkedik meg az orosz nép s elsőnek Fjodor Kuzmics Szollogub (Teternikov) jön divatba. Ő az egyetlen, aki nyugati értelemben dekadens. Költészete az Éj és Halál után való nosztalgia. A halál Orfeusza, szeretője, papja. Nem is említi másképp, csak - Ő. Misztikus, beteges, élet- és napgyűlölő novellás könyve: Az árnyékok, regénye: A nehéz álmok egész sereg kötetnyi regénysorozatot nyitott meg. Különc és démonikus, gyűlöli a nyárspolgári laposságot, embergyűlölő lesz, szinte kellemetlen és élvezhetetlen lángész. Egyik hőséről peredonovizmusnak hívják az ő irányát, a rossz, komisz, piszkos, kicsinyes orosz élet foglalatát, s ez a szó épp olyan általánossá lett, mint az oblomovizmus. Ő nem Gogol köpenyéből kelt ki, hanem Iljics Iván koporsójából. Alexej Mihajlovics Remiszov, Szollogub követője, de kedélyesen és megbocsátólag. Az ördögben hisz, de ördögei jókedvű és ártatlan fickók s a költő jó lábon áll velük. Pogány szláv ő, egy sereg novella és regény szerzője. Konstantin Dimitrievics Balmont lírikus, a modern orosz költői iskola megalapítója, viharos, frappáns, Lermontov-szerű temperamentum. Nagy virtuóz, egzotikus fantaszta.
Ide, a dekadensek közé tartoznak még Briuszov, szimbolista költő, s Ivanov, a hellenizált szittya, Mommsen tanítványa, akinek hisztorikus, filozófus és filológus verskötete 1903. látott napvilágot.
Ez időben lesz ismertté az impresszionista, liberális, tehát kissé konzervatív Michail Kuzmin neve, ez a csupa kultúra ember, nagy virtuóz, alexandriai, reneszánsz, rokoko és Puskin-lelkű verseivel. És most lesz naggyá a legnagyobb modern, a szerencsétlen végű Alexander Block, az orosz parnasszista, az égi szerelem papja, a leggyönyörűbb hazafias ódák lantosa, aki a végletek hazájában maga is a legszörnyűbb végletekre ragadtatja magát és megírja a bolsevizmus himnuszát, az isten nélkül való szabadság evangéliumát. Jóval kisebb nála Innocent Auenszky, Euripides fordítója, akinek lírai versei csak halála után kerültek napvilágra, Andrej Bielyj, igazi nevén Boris Nikolajevics Bugajev (eredetileg matematikus, zenész és filozófus, 1904-ben jelentek meg esszéi és első verseskötete), Szergej Gorodeski és Borisz Sadovskoj, Vasilie Vasilievics Rosanov a vallásfilozófus és még néhányan az igazi talentumok közül, akiket Európa majd csak a bolsevizmus lezajlása után fog megismerni.