Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 8-9. szám · / · Surányi Miklós: Mereskovszkij
Nemcsak Európa, hanem maga Oroszország is belefáradt Dosztojevszkij és Tolsztoj irodalmi mazohizmusába, amelyet az epigonok és a másodrendű realisták túlzásai egyenesen elviselhetetlenekké tettek. A negyvenes évek irodalmától a nyolcvanas évek embere olyan erősen megcsömörlött, hogy még az igazi nagy tehetségek is, mint Tjucsev, Szaltikow, Ljeszkov, Korolenko, Feth, Nekraszov, Szolovjov, Nadson, halálos közönnyel és értetlenséggel találkoztak. Goncsarov óta az egyetlen Csehov kapott kegyelmet az olvasóknál, akik Puskint elfelejtették és felfedezték Byront, Gogolt unalmasnak találták és mohón habzsolták Ibsent, Tjucsevet meg sem kapták a könyvesboltokban, ahol Maeterlinck, Verlaine, Hauptmann Gerhard és Nietzsche könyvét kínálta a pétervári német könyvkereskedő. Az olvasónak - mint mindig - ezúttal is igazsága volt. Bizonyos, hogy szomorú dekadenciában fonnyadt el a Gogol és Puskin által elültetett szent tölgye az orosz erdőnek, amelybe az utolsó napsugár Csehov könnyek alatt mosolygó humorával tévedt le az alkonyati égboltozatról.
Ebben a tikkadt irodalmi atmoszférában jelent meg az "Északi Hírnök" című pétervári folyóirat, amely a nyugati dekadensek irodalmi forradalmát próbálta átplántálni az orosz Szaharába. Új, merész, nyugatos hangja, amely témában és stílusban egyszerre szakított a negyvenes évek hagyományával, általános megütközést és ellenszenvet keltett a hivatalos kritikusok zord és rosszhiszemű táborában. Az akadémikusok, a Novoje Vremja és kiadója, a retrográd Szuvarin körül csődültek össze s együgyű és vak fanatizmussal kiáltottak anatémát minden ellen, ami új, de képtelenek voltak életre hívni bármit is, ami a régi hagyományok folytatása volna.
Az "Északi Hírnök" a nyolcvanas évek végén verseket közölt egy Dimitrij Szergijevics Mereskovszkij nevű diáktól is, aki 1888-ban önálló kötetben adta ki lírájának első sápadt hajtásait. A költő 1865-ben született, apja magas rangú állami hivatalnok, ő maga korán képzett, mély műveltségű, komoly, csendes, törekvő, fanatikus könyvember és hűséges orosz keresztény, 1899-ben alig huszonegy esztendős korában feleségül vette a tizenkilenc éves Zinaida Nikolajevna Hippiust, aki maga is csinos verseket írt, kezdeteit egy nemsokára kivirágzó, briliáns technikájú, gyengéd és finom szimbolista lírának.
Az Északi Hírnök kiadói zsidók, a munkatársai fiatalok, frissek, merészek és szabadgondolkodók, nem hirdetik, hogy az emberi élet célja a szenvedés, a tűrés, az önostorozás és az autodafé, Verlaine-t, D'Annunziót és Heinét fordítgatják, s Mereskovszkij 1892-ben tanulmányt ír benne az orosz irodalom hanyatlásának okairól, közli néhány Aischülos és Sophokles-dráma fordítását... untig elég arra, hogy a hivatalos irodalomtörténet az új lapot és az új hangot ezzel a lapos, tartalmatlan és nyárspolgári szóval jelölje meg: dekadencia.
Az igaz, hogy az Északi Hírnök fiataljai harcos és türelmetlen programot hirdettek és gőgösen elfordultak a régi bálványoktól. Új hordót ütöttek csapra, de azt egyelőre kevés olyan új borral tudták megtölteni, amely zamat és erő dolgában pótolni tudta volna a Dosztojevszkijét. A kiadók boldogok voltak, ha az öreg Csehov novelláit - igaz, hogy a legragyogóbbakat - megjelentethették hasábjaikon. Gyávábbak voltak a munkatársaiknál. S amikor Mereskovszkij görög és itáliai útjából visszatér (1893), s lelkéből kiárad a Dante sötétzöld ciprusai alatt, a Vénuszt szülő habos tengeren s az Akropolis plentelikoni márvány romjain megittasult pogányság, megírja és bemutatja a Julianus apostata kéziratát, a kiadók meghökkennek és foguk vacog a meztelen pogány istenek, a császári Antikrisztus és a merészen röpködő római sas igézete alatt.
Elhinni is bajos, milyen sok rábeszélés és bátorítás kellett ahhoz, hogy ezek az istentelen és forradalmár dekadens zsidók közölni merjék a szelíd, halk szavú, szimbolikus Mereskovszkij történeti regényét (1894).
Pedig ekkor már megjelent (1893) Gorkij Maxim első könyve a Csudra Makár is, amely valóban forradalmi koraszülöttje volt az új Oroszország irodalmi vajúdásának.
Nagy és emlékezetes esztendő volt ez. Az orosz genius, Jairus gyönyörű, hódító leánya nem halt meg, csak aludt és 1894-ben dicsőségesen feltámadt. Egyszerre két tűzoszlop tört elő az orosz mocsárfenekéről s ez a két láng újra felgyújtotta a lappangó zsarátnokot.
Mereskovszkijt a dekadensek, a szellem arisztokratái tisztelettel köszöntötték, Gorkijból a diákok, a szocialisták, a demokraták, a nép, a forradalmi elemek egyszerre bálványt építettek. Mereskovszkij hűvös és előkelő szelleme mindvégig szűzen és fehéren ragyogott és népszerűségben, tekintélyben lassan és töretlenül emelkedett. Gorkij Maxim, akit a kilencvenes években az őrülettel határos rajongás vett körül, közbe-közbe lezuhan és mint egy földbe fúrt fáklyának kilobban a fénye. De az első hatás olyan erős volt, hogy az orosz irodalom újjászületett e két lángelme fényénél.
Csehov valósággal leborul Gorkij előtt, mint egykor Turgenyev tette Tolsztojjal. Mereskovszkij is elismeri Gorkij eredetiségét és jelentőségét. Azt írta, hogy Tolsztoj után már csak Gorkij jöhetett, vagy nem jöhetett senki. Tolsztoj lezárta Oroszországot, amely volt, Gorkij megújította az újat, amely lesz.
Érdekes, hogy az 1896-ik esztendő volt az, amelyben a legújabb orosz irodalom legtökéletesebb remekműve megjelent. Az egyik Mereskovszkij Leonardo da Vinci-je, a másik Gorkij könyve: Elbeszélések és karcolatok. Az első az Orosz hírnökben, a másik Korolenko lapjában.
A Leonardo da Vinci nem tett különösebb hatást. Gorkij kötete egész Oroszországot megremegtette. Gorkij új vallást, a tett, az erő, a hit, a forradalom vallását hirdette annyi megalázottság és önostorozás után. Erre a kinyilatkoztatásra az orosz nép felhördült és rajongásával csaknem megfojtotta az írót.