Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 8-9. szám · / · Surányi Miklós: Mereskovszkij
Mereskovszkij útlevelét két súlyos bélyeg ékteleníti el, szinte ijesztő, elkedvetlenítő és gyanús két attribútum: az egyik, hogy orosz, a másik, hogy történeti regényeket ír. Valljuk be őszintén, a múlt század végére tökéletesen meguntuk egyfelől az oroszokat, másfelől a történelmi rekonstrukciókat. Az orosz irodalom csak mint egzotikum, a történelem pedig mint látványosság érdekelte a nyugatot. Maupassant vagy, Dosztojevszkij... a nyugat közönsége nem sokat habozott a választásnál, s Manet, Monet, Pisarro, Sisley vagy Cézanne tökéletesen háttérbe szorították a történelmi mammuth-kompozíciók francia és német mestereit. Európa érdeklődése már régen elfordult a múlttól és kiveszett a kultúrából a történelmi tradíciók folytonossága. Filozófia és szociológia arca a jövő felé fordult. Természettudomány, fizika, géptan és kémia lépett a metafizikai kontemplációk helyébe. A klasszikus ókor ismerete elhomályosult, a modern ember egekig magasztalta a görög és római költészetet, de nem ért rá és nem volt kedve elolvasni még csak fordításban sem. A Piloty-korszak a művészettörténet leghumorosabb fejezete lett, s akik mégis freskókat és történeti regényeket írtak, szorgalmasan és nagy sikerrel kompromittálták e két lenézett és kifáradt műfajt.
Történeti regény? Nyomban eszünkbe jut az angol Scott Walter, Bulwer, Eliot György, Ivanhoe, a Lammermoori menyasszony, Pompeji pusztulása, Rienzi, Romola és az a számtalan anachronizmus, ami ezekben a terjengős bizánci mozaikképekbe belecsúszott. Roppant panoptikumok ezek, körképek, kultúrhistóriai, etnográfiai, művészettörténeti múzeumok, történelmi hazugságok gyűjteménye, idealizáló romantikájával a szintetikus fantáziának, amelyeknél csak a Századok legendái, a Notre Dame de Paris. A vértanúk vétkeztek többet a történelem igazsága ellen. Hugo Viktor és Chateaubriand indíttatva is érezték magukat, hogy igazoló iratokat adjanak ki ez antiquar-limlomok hitelessége érdekében, ami sohasem jutott eszébe Shakespeare-nek, vagy Sophoklesnek, Flaubertnek (Salammbo), vagy Vergiliusnak, Firdusinak vagy Homerosnak. Nem jobbak és nem rosszabbak ők, mint az olasz Manzoni (Jegyesek), a magyar Jósika, a lengyel Sienkievic (Quo vadis), az angol Reade (Oltár és tűzhely) s nem jobbak a németeknél, akik íróik mérhetetlen munkaerejének és olvasóközönségük határtalan fogyasztóképességének arányában olyan tömegét produkálták a történeti regényirodalomnak, amely egész Európát elárasztotta. Novalis, Wilhelm Hauff (Lichtenstein) Viktor von Scheffel (Ekkehard), Karl Spindler, Heinrich Laube, Robert Heller, Theodor Mügge, Herbert Rau, Willibald Alexis, Wilhelm Riehl, Felix Dahn, Georg Ebers és még egy tucat archeológus, kultúrhistorikus, egyiptológus, genealógus és archivarius állt munkába, ahogy túlszárnyalják a világversenyt olcsó és megbízható tömegárukkal, akárcsak kémiai szereikkel, posztó- és vászongyártmányaikkal vagy mezőgazdasági és ipari gépeikkel.
Történeti regény? Akkor már hadd jöjjön inkább Carlyle vagy Macaulay, Gregorovius vagy Burckhardt, Gobineau, Michelet vagy Taine, bennük legalább van fantázia, vakmerőbben költenek és nem a tényeket, hanem a bizonyítékokat keresik történeti pártállásuk igazolására. Akkor már hadd jöjjön inkább Anatole France, az örök Montaigne vándorló lelkének különböző inkarnációival, Coignard Jeromossal, Gallioval, Pilátussal, vagy a sátorkészítő Pál és Lúdláb királyné bájos legendáival.
A történeti regény a nyugatnak is kemény irodalmi dió, de vajon mire megy vele egy lágy, istenkereső, álmatag és önelemző barbár orosz, aki ivott Tolsztoj és Dosztojevszkij halálos méregitalából?
Az orosz irodalom is elvesztette varázsát, amellyel egykor lázas izgalomba ejtette Európa szenzációs lelki gyönyörökre sóvárgó temperatumát. Az egész kaland néhány évtizedig tartott. A németek fedezték fel őket - Reinhardt és Brandes - a franciák politikai okokból, nemzetközi udvariaskodás során kezdtek érdeklődni Puskin és Turgenyev szelleme iránt és a naturalistáknak kapóra jött, hogy Dosztojevszkij realizmusával igazolják a maguk sokat támadott álláspontját. A franciák elfelejtették, hogy Napóleon elől felgyújtották Moszkvát, a császár sötét dühvel vitte vissza grande arméját a borzasztó kudarc színteréről és "ők morogtak". Turgenyev egy rohamra elfoglalta Párizst és ki sem mozdult onnan. De Vogüé azzal vigasztalja magát, hogy a francia géniuszt így termékenyítette meg a nagy század elején Corneille spanyol, Moličre pedig olasz irodalmi oltványokkal s így frissítette fel a XIX. században az angol és német import a francia szellem kimerült alkotóképességet.
De az orosz irodalom Európa számára mindig idegen volt s idegen még ma is. Mereskovszkij maga mondja, hogy az orosznak az irodalom törvény és prófétálás, mint Izraelnek a biblia. Európának csak játék és időtöltés. Európa vallástalan, Oroszországban vallás és egyház az egyetlen tárgya a lélek érdeklődésének. "Intimussá válhatunk velük, de előbb vagy utóbb el kell következni egy pillanatnak, amikor többé nem értjük meg egymást".
És ez a pillanat hamar elkövetkezett.
Hamarosan rájöttünk, hogy igaza van Dosztojevszkijnek: ők valamennyien Gogol köpenyegéből bújtak ki, akár Turgenyevnek, akár Tolsztojnak, akár Goncsarovnak vagy Gorkijnak hívják azt a kínosan vergődő, igazságot vagy istent kereső, nihilizmust vagy forradalmat prédikáló, Szibériát vagy Párizst járó prófétát, aki a hajóvontató burlák örök monoton melódiáit dúdolja bőbeszédű, aprólékos és fülledt, ködös és lehangoló, de mindig rettenetesen vastag könyveiben.
A végtelen Oroszország nehezen mozdul és kínai fallal zárja körül az ő kultúráját. Valahogy ott még mindig a középkor atmoszférája zeng puszták, folyók, mocsarak és erdőrengetegek fölött. Az emberek templom és kocsma között felezik meg életüket. A bibliát emlegetik szüntelen és soha nem olvassák el, mert azt mondják, hogy aki a bibliát végig olvassa, az megőrül. Az ország állandósította a forradalmat, de mintha csak a Szibériába való száműzetés kedvéért tenné ezt, mert ott olyan édesen lehet szenvedni a Krisztus igazságáért. Bizonyos, hogy mazohista forradalom ez és minden nagy erőfeszítés után csak még mélyebbre süllyed a szolgaságban. Most éri el talán éppen a fenekét. Miért? Mit akar ez a nép? Az új keletrómai császárságot, az új Bizáncban székelő orosz pápával, az orosz nép új szövetségét, vagy az Apokalipszis világkatasztrófáját? Bizonyos, hogy egyetlen orosz sem tudja, hogy mit akar és hová megy és mi az élet célja. Folyton azt hangoztatják, hogy az ő világuk nem e világból való. Hogy szenvedni jobb, mint szenvedést okozni, leigázni és uralkodni. Mégis mindig forradalom van, ömlik a vér és sohasem rozsdásodik meg a kard és a pisztoly. Megvetik a reális életet. Német, angol és francia mind barbár az ő szemükben. Dosztojevszkij egyetlen muzsikot többre becsül az egész nyugati kultúránál. És folyton az európai egyetemeket járják. Az egész ország egy teokratikus autokrácia után eped és nyakig ül a nihilizmus és anarchia mocsarában. Csupa ellentét, zűrzavar, örök körforgás, dervistánc részeg rögeszmék és vallási utópiák körül.
Elég volt. Európa kiábrándult és cinikusan megállapította, hogy az orosz irodalom egzotikum és csak világkiállításra való, néhány órai tanulmányozásra. Aztán visszatérünk a magunk reális életéhez, a szocializmus vagy nacionalizmus kézzelfogható valóságaihoz. Felvilágosodott, természettudományos, hitetlen vagy langyosan hívó lelkünk jól érzi magát ebben a tűrhető földi életben, ahol rend és nyolc órai munkaidő, demokrácia és törvény előtti egyenlőség, repülőgép és drótnélkül való távíró, expresszvonat és benzinjacht, olcsó és veszélytelen szerelem elviselhetővé teszi a drágaság és betegség, béke és háború, kereskedelmi konkurencia és gazdasági verseny szórványos kellemetlenségeit.
Mereskovszkij orosz - ez már elég volt, hogy keserű udvariassággal, unalomtól való titkos félelemmel fogadjuk. Ismerjük nagyjából az új orosz irodalom furcsaságait. Tudjuk, hogy Gorkij, Arcübasev és Andrejev Leonid már csak epigonok a Dosztojevszkij-ok és Tolsztojok után. A hang Jákobé, de a kéz Ézsau keze. Új variációk a régi hangszeren. A többire már nem is vagyunk nagyon kíváncsiak.
Német könyvekből némi kis tájékozódást szerzünk magunknak arról, hogy milyen neveket emlegetnek a XX. század elején Tolsztoj hazájában. Ezt illik tudni, mint ahogy az amerikai és hindu irodalom modernjeiről is tudomást veszünk és a kínai, japán és néger színészeket is elhozzuk Párizsba vagy Berlinbe egy estére való vendégszereplésre. De mi történt ezalatt Oroszországban?