Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 8-9. szám · / · Babits Mihály: Könyvről-könyvre: Balassa.
Balassa már maga panaszkodik versei elterjedt szövegének az érthetetlenségig való megromlásáról s Rimay "fájdalommal szánakozik" "ez énekeknek módnélkül való marcongásin." Innen származnak a sűrű gallimathiások, valamint a botló sorok és ritmustalan strófák, melyek Balassa verseinek élvezését gyakran annyira megnehezítik. Legrégibb nagy költőnk szövegének helyreállítása a magyar filológiának egyik legingerlőbb feladata. Dézsi munkája részletekben kétségkívül e feladat megoldásának leghaladottabb fokán áll, egészben véve mégsem teljesen elégít ki, két okból. Az egyik bizonyos hanyagság, a másik az egységes elvek hiánya.
Csodálatos: épp ő, aki annyira szívvel-lélekkel betűhöz tapadt filológ, hogy a szöveget betűhíven adta volna, ha szerencsére a kiadó nem kívánja a modernizált helyesírást (s ezáltal meg nem menti sokidőre egyetlen hozzáférhető Balassa-szövegünket az élvezhetetlenségtől), minduntalan kisebb-nagyobb hanyagságon fogható, melyek a sajtóhibáktól számok és nevek elírásán vagy a címszám-utalások elmaradásán át egész az olyféle következetlenségekig terjednek, mint az, hogy a Rimai előszavában idézett fontos levélrészletet kifelejti a levelek gyűjteményéből, holott más jelentéktelenebb töredékeket a maguk helyén mindig megismétel. Egyenként gyakran kicsiségek ezek, de filológus előtt nincs kicsiség, s az apró pontatlanságok tömege joggal megrendíti bizalmunkat az elénk adott Balassa-szöveg pontosságában is.
Az egységes eljárás hiánya nem alkalmas e bizalmat visszaállítani. Dézsi néha túl merész konjektúrába bocsátkozik, máshol túlzott óvatossággal őrizkedik a legnyilvánvalóbb korrekciótól is. Balassánál van egy pontos és érzékeny kritériumunk a romlottszövegű sorok fölismerésére, a szótagszám. Tudjuk, hogy a szótagszám (s így a ritmus) majd minden versében döccen néhány helyen, s van, amelyikben "alig megállapítható". Sokszor szinte bámulva kérdeztük: ilyen rossz verselő tud lenni ez a mi nagy költőnk, vagy ilyen botfülű volt a kor, mert nem tudtunk hinni a következetesen halmozódó szöveghibák ekkora tömegében. A Dézsi által föltárt adatok s ránkkényszerülő javítások az esetek olyan nagy számában állítják vissza a helyes ritmust és szótagszámot, hogy bizonyossággá érlelődik bennünk az, ami belső okokból már úgyis bizonyos volt, a költő nem követhetett el ilyen primitív ritmushibákat! Eldöntöttnek kell tartanunk, hogy Balassa sohasem vétett a szótagszám törvényei ellen. Ez, mondom, kulcsot ád kezünkbe, mellyel Balassa szövegének hibáira rájöhetünk, s gyakran a javítás egyetlen lehetséges módjára is. (Hiszen vannak sorok, melyeket alig lehet kétféleképpen egy-egy szótaggal megnyújtani vagy megkurtítani.) Dézsi használja is ezt a kulcsot, s a szótagszámot sokszor elég merész hipotézissel állítja helyre. Máskor azonban meghagyja a hibás szótagszámot olyan helyen, ahol igazán kínálkozik a javítás módja. Teljesen szeszély szerint változtatja eljárását. Helyesebb lett volna valami egységes elvhez ragaszkodnia, így sem a puritán filológiai szigorúság nincs megóva, sem a döccenéstelen olvashatóságot nem éri el. (Mi az utóbbi érdeket fontosabbnak tartjuk s nem helytelenítettük volna, ha mindenütt, ahol teljesen jelentéktelen változtatás árán lehetséges, helyreállítja a megromlott ritmust, természetesen jegyzetben jelezve a forrásszöveget.)
Sok, részletkérdésről kellene még szólnunk. Végig követhetnénk a Dézsi szövegét, közben rendkívül érdekes problémákra bukkanva. Ezek hol a versek hitelességét érintik, mint annál, melyet Eckhardt egy vitatott szó miatt Losonczy Annának tulajdonít, ez az 50. számú a 104. oldalon, lélektanilag egészen nyilvánvaló, hogy a kegyetlenség megbánásának szavait csak az imádó adhatja a szép hölgy ajkára, s fölösleges ezúttal régi költőnőink listáját szaporítanunk, a verset Balassa írta a Losonczy Anna nevében s nevére. Másutt a költő vers-kultúráját érdekli a kérdés, vajon a "Malgrudián" valóban madrigál-e, amire vallani látszik a cím, mely mintegy különösséget emel ki, hogy ez inkább istenes, mint szerelmes ének, ami egy madrigálnál indokolt is. Egy helyütt örülnünk kellene, hogy Dézsi megtalálja a régi magyarságban való nagy járatosságával homályos helyek véglegesnek látszó megoldását, pl. az en a tanács, szólamot helyreállítva, többhelyt is, ahol en annyi mint, ecce! (ehen!) Másutt meg kellene rónunk őt, amiért a jegyzetben helyesen megjelölt kínálkozó korrekciót a szövegben nem alkalmazza, vagy a Szilády kitűnő javításait visszajavítja, ugyanakkor, mikor maga sokkal merészebbeket csinál. Ismét máshol kompromisszumot kellene létrehoznunk Szilády és Dézsi szövege közt, mint a rejtelmes "kétszer-üszög rám száradt" sornál (207. l.), ahol valószínűleg "keserűség rám áradt" a helyes megoldás. Akadna olyan hely is, ahol sajnálatunkat fejeznék ki, amiért (teljesen kényszerítő ok nélkül) szétrombol egy-egy emlékezetünkben intimmé vált gyönyörű sort, mint ezt az alliterációival mélységesen megragadó verskezdetet:
Júlia két szemem
Olthatatlan szenem
Véghetetlen szerelmem...
Jegyzeteink megvannak, de nem untatjuk a Nyugat közönségét e szakkérdések további fejtegetésével.