Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 8-9. szám · / · Babits Mihály: Könyvről-könyvre: Balassa.
A kiadást Dézsi Lajos dr. intézte, aki a kötetet hosszabb életrajzi bevezetéssel látta el. Az életrajz esszé-szerűen indul, de végelemzésben nem más, mint az adatok egyszerű felsorolása, melynek megvan annyi érdeme, hogy a legújabb eredményeken alapul. Gyakran, ahol túlmegy az adatokon, naivságokba, sőt ellentmondásba hull, életrajzírók szokása szerint csöpp adatból mély következtetéseket von, s nem veszi észre a diszharmóniát. Pl. Balassa magyar-huszáros karakterével kezdi, mint őspszichológiai gyökérrel: "Szerette a jó lovat" - mondja, s igazolásul hozzáteszi: "Erdélybe is elment főlovakért". Holott később maga beszéli el, hogy lóeladások közvetítéséből kényszerült megélni ("lókupec volt", mint a szegény Beöthy Zsolt szokta mondani), s ezért ment Erdélybe, nem pedig a passzionátus magyar lókedvelő minőségében. Biztosabb alap lett volna a versekre hivatkozni, "Ti is, rárószárnyon járó hamar lovak!" Az is kissé merész következtetés, mikor az 1772-ben kelt "Egy szép táncot..." kezdetű gyönyörű költeményt azon az alapon tulajdonítja Balassának, mert a mint mondja, "valóban az lehetett szerzője, aki ebben az évben ragadta el táncával a koronázó ünnep közönségét". Táncnótát nemcsak Balassa írt, s az hogy ebből az évből följegyzésünk van egy táncbravúrjáról, még nem ok hinni, hogy ebben az évben kelt táncnóta okvetlen az övé. Több az ok e hitre magának a versnek szépségében, amihez hasonlót nem akárki írhat.
Egyáltalán, Dézsi kissé túlbecsüli a külső, apró adatok értékét, mikor életrajzát teljesen rájuk alapítja, s munkájának történeti részét szinte óvatosan különtartja az irodalmi résztől. A külső adatok adhatnak vázat és fix pontokat egy költő életrajzához, de aki lélekkel, élettel akarja e vázt megtölteni, annak a versekhez kell folyamodnia, különben csakugyan általánosításokra és apróságokból való mély következtetésekre kényszerül. Dézsi hajlani látszik ahhoz a felfogáshoz, mely a költészetet egy kizárólag önmagában fejlődő zárt valaminek tartja, s az irodalmi hatásoknak több fontosságot tulajdonít benne, mint az élet hatásainak: "Ha Balassát nem is tartjuk szoba-poétának, mégsem lehet minden sorát szóról-szóra venni" - mondja többhelyt, s ez igaz is, amennyiben külső tényekről és adatokról van szó, de ha a karaktert, az érzéseket, a lélek történetét keressük, akkor a költői mű teljesen biztos forrás olyan életíró számára, aki tud olvasni. Egy költő sem fejezheti ki azt, ami nincs meg benne, s még az irodalmi hatások sem csupa véletlenek: hanem lelki okokat s lelki eredményeket árulnak el. Ellenben a külső adatokat véletlenek őrzik meg számunkra, s aki kizárólag ezek nyomán rajzol, kiteszi magát annak, hogy arcképét a véletlen torzítja el és hamisítja meg.
Az igazi rajzot (az adatok helyét és értékét) csak a művekből kiolvasható karakter szabhatja meg. Dézsi adatai is megkapták volna a helyes perspektívát, ha mögéjük állítja s folyton szem előtt tartja a költő alakjának azt az eleven és csalhatatlan képét, amit versei óhatatlanul lelkünkbe írnak. A levelek, melyeket Dézsi a versek mögött összegyűjt plasztikus hatásokat adnak ebben a távlatban. A korábbi levelek, egyik a másik után, különös ügyeket emlegetnek, melyekben folyton Balassa volt a vádlott fél. Folyton a hatóságokkal van baja erőszakoskodásokért. Egy tiszttartót véresre ütlegel, mert eszébe jutott, hogy miatta kapott verést egyszer gyerekkorában. A Rubigallus-fiút, egy gazdag selmeci bányapolgár öccsét, jóformán azért veri meg, mert egy patakban mer fürdeni vele. A szegény Göppel bányászgazda tóbaugrott előle, s panasza szerint még áldott állapotban levő feleségét is megrugdalta. Egy hentes özvegye ellen nyílt országúton intézett szerelmi rohamot. Botrány lett. S még milyen országos botrány lett a pataki házassággal kapcsolatos várfoglalásból, mellyel az egész közvéleményt magára zúdította. Kivételesen indulatos, erőszakos, önmagán uralkodni nem tudó karakter bontakozik ki ezekből az adatokból, melyeket Dézsi elszórva említ meg, s nem hagy teljes erejükben érvényesülni. Verseinek hátterében a magyar reneszánsz e költője úgy tűnik föl, mint a tipikus reneszánsz-ember, féktelen és zsarnok, mint olasz kortársai, de magyar nyíltsággal még őszintébben az, a keverék azonban nem szerencsés, s épp olyan kevéssé alkalmas a talaj. A derék Magyarország nem Itália. Balassának nincsen itt talaja, s forrongó indulatainak minden kitörése félszeg erényeket, kicsinyes felsülést, halmozódó ferde helyzeteket eredményez.
Egész sorsában van valami végtelenül sivár tragikum. A költő nem jobb mint kora, s nekünk szinte rosszul esik ma olvasnunk az utasításokat, melyeket török foglyai kínzatására ad ("nem kegyetlenségnek ostentatiójából, hanem igen szívem szerint s bosszúságomból"), vagy a cinikus kijelentést: "azt gondolom, hogy nagyúr leszek, ha egyébképpen nem is, f...m után". Csakugyan érezzük ilyenkor, hogy egy családból való ama hírhedt Balassa Menyhérttel. Vallást cserél érdekből mint amaz, házasodik, válik... Máskor csupa harci kaland gyanánt vásárokat foszt ki, Hatvan ostrománál pénzesboltokat tör fel. Csakhogy minden moral insanity nála valahogy nincs helyén és nem használ, anyagi helyzete nem javul vele, ellenkezőleg megromlik, vagyonát elveszti, ellenségei megsokasodnak, végérhetetlen pörökbe bonyolódik, minden hatóságot maga ellen lázít, s ahogy maga mondja, ő lesz "a község csudája Magyarországban", a végén jön a dicstelen "lókupecség", s kétségbeesett tervek: elmegy a parmai herceghez zsoldosvezérnek, vagy török hitre tér. Aztán a bujdosás, az "Óceánig".
Mi e sivatag, céljaferdült élet vigasztalása? mely nélkülözte a család és az otthon melegét, a hasznos munka fényét, a rendezett emberi helyzet öntudatát? A szép erdő-mező volt otthona, "sétáló palotája" hosszú portyázásokon, s még verseit is lova mellett leheverve, "fűben való létében" írja vagy fordítja. Mely költőnek volt jobb dolgozószobája? Burckhardt szerint a "természet felfedezésének" kora volt ez, s Balassa, olasz kortársaitól függetlenül, spontán és mohón itta a magyar tájak gyönyörűségeit. Családja a "jó vitéz legények" csapata volt, akik kalandjain követték, s akikre mindig meleg emberséggel gondol. Munkája a harc, a török háború, mely, a régi perzsa háborúkhoz hasonlóan, a kultúra harca volt a barbárság ellen, s melynek jelentőségét teljesen átérzi, talán először fejezve ki, igazán pregnánsan, Magyarország évszázados históriai szerepét: "Ki kereszténységnek viseled paizsát". De a harc ránézve apró és dicstelen kalandokká forgácsolódik szét, s e fegyelmetlen kalandok ódiuma végre hazájából is kiűzi, melyért harcolnia kellene. Vagy Cupido űzi ki, amint maga mondja egy versében, Cupido, aki hatalmasabb Marsnál? A szerelem nagy kiélési lehetőség e sivár életben, s nincs a magyar irodalomban költő, aki speciálisabban szerelmi költő lenne mint Balassa. Futó kalandoktól a nagy, életátfogó érzésig [*] , gőgös csapongástól a könyörgő megalázkodásig, a szerelem egész skálája szóhoz jut benne, hogy végül valami sivár keserűségbe torkolljon ez is: "keserűség rám áradt,
Virága éltemnek'
Aminek örüljek,
Teljességgel elszáradt".
A "képtelen nagy szépség" hajszolása (ennél a szónál ki nem gondolna Adyra?) csak még jobban szétzilálja ezt a lelket, s az élet kegyetlenül csúnyul bele a szépségekbe: Balassa pénzzel tartozik élete nagy szerelmének, Losonczy Annának, s a szép asszony utolsó éveiben mint hitelező jelenik meg s adósságért perli az akaratgyenge, lezüllött költőt, aki a lengyel-szép citerás lányoknál, Tifingraal utcai bécsi Zsuzsánnáknál keres vigasztalást. Ebben a sivár fordulásában minden dolgának egyedül a gőg tartja fenn állandóan, és pedig, - mint Dézsi helyesen figyeli meg és emeli ki - nemcsak Mars gőgje, hanem Pallas gőgje. Ez nekünk fontos dolog, s a magyar irodalomtörténet szempontjából talán legjelentősebb megállapítása a Dézsi életrajzának. Mikor a költő azt írja: "Nemzetséggel, emberséggel és egyébbel olyannal, kit gonosz szerencse embertől el nem veszthet, alábbvalónak magamat egyik Dobónál sem vallom, értékkel kisebbnek nem mondom": akkor szelleme kincseire is gondol, melyeket gonosz szerencse szintén nem vehet el, s nemcsak a nemesi hanem a költői önérzet is beszél belőle, (mint Dézsi mondja) szinte Petőfire emlékeztető szavakkal. Ha Balassa egy-egy levelében felhozza az új verseket, melyek legutóbb "jutottak elméjére": "Nem rosszak bizony amint én gondolom!", ha panaszkodik azok ellen, "akik akarni írásmódot is elméjének csontos pórázára kötvén, sok igéknek változtatásával (obruálván sensusit is) vesztegetik, festetik és ízetlenítik", ha önérzetesen jegyzi meg Marullus versét fordítva, hogy
Igéről igére
Nem szinte teheté,
De hertelen jobbítá:
mindez az írói öntudatnak olyan megnyilvánulása, mely ebben a korban nálunk mindenképp új jelenség, s mely eléggé bizonyítja azt is, hogy Balassánál az írás nemcsak a szeretkező vitézúr amatőr kedvtelése volt, mint azt eddig szerették elhitetni, hanem teljes tudatossággal vállalt írói hivatás, az első írói hivatás a magyar költészet történetében. A sokat korholt "virágénekek" nem szégyellett és titkolt magamulattatása volt csupán, hanem méltó dicsőség és büszkeség, amelyet dacosan kell magasztalni és védeni, mint Rimay már teszi is azok ellen, akik (Balassa szavaival élve) verseiért "engem való rágalmazásokkal nyelveknek hegyeit is fenik": "Aki a szerelem argumentumában való énekének munkáját nem javallja pedig, sőt kárhoztatná, inkább kárhoztassa az egyéb minden nemzetségek nyelvén írt hasonló munkákot is: az deáki nyelvnek kincses tárháza is felette megüresülne, bizony meghalványodnék igen a képe is, ha az ábrázatát ékesítő egyéb színe közül ezt az tekintetét felette szépítő miniumját letörölnék róla", oly érzés ez, a dacos védekezésnek (ismételjük) oly attitűdje, mely itt jelenik meg először, s mely azután egész jelentkezésmódjában, szinte még a szavakig, a külföldre való hivatkozásig, évszázadokon át, mind Adyig, meg-megismétlődik a magyar lírában, újra és újra reklamálva az élet és érzés jogát arra, hogy kifejeződjön, a nyelv jogát hogy beszéljen! Általában a Rimay rendkívül szép és érdekes előszóterve (melyet Dézsi szintén kiad), a Balassa szavai után s általuk sugallva közvetlen második dokumentuma a magyar líra e Balassában először felébredt öntudatának, mely azután lélekről-lélekre száll, nem a sokakéba, és az úgynevezett "nemzetébe", amely még mindig üldözi a virágénekeket, hanem a kevesekébe, akikben a lélek igazán él: "énnekem elég az, ha Kegyelmed és egyebek, kik olyanok mint Kegyelmed azaz quorum nativa virtus aliis quoque virtutibus est cumulata, szeretik" - mint Balassa írja verseiről Rimaynak.
Így hordja magában a magyar líra veleszületett s mostraszületett gőgjét ez a különös, hajszolt, "vén cigányként csak cseréléssel" élő, vénségére hátán házát hordó csigává lett*, "sehonnai", "falu csudája", lókupecségre jutott nagyúr. Megváltja-e, megnyugtatja-e ez a gőg meghasonlott és szenvedélyes lelkét? Aligha. Cupido ura e léleknek, a rettenetes, telhetetlen vágy, Cupido, akinek nem árt.
Sem Mars, vitézséggel,
Sem Pallas, elmével.
A versek is csak Cupido szolgái, s alkotójuknak "bajnál egyebet" nem szereznek, hogy már-már elkeseredetten szánja tűznek őket, nem utolsó példa a magyar líra történetében. Az Istenhez magához kell folyamodni, gyermeksége áhítatához visszatérni, s mintegy mennyei Atyja előtt kisírni magát, hogy a zaklatottság enyhülésre jusson, mint a szélvert felhő, ha besírja magát a nyugodt tengerbe. Vallás és szerelem, ez ennek a léleknek két sarkpontja, s istenes énekeihez csak szerelmes dalai foghatók. Egy bűnben és rendetlenségben töltött élet könnycsöppjei.
Hosszabban foglalkoztunk Balassa életrajzával, kissé eltérve Dézsi könyvétől, hogy adatai nyomán megpróbáljuk megrajzolni a portrét, melyet az ő dolgozatában nem találunk eléggé markánsnak. A következőkben immár teljesen az ő kiadásának filológiai munkáját kötve nyomról-nyomra, óhajtjuk megállapítani értékeit és hiányait.
[*]