Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 8-9. szám · / · Kassák Lajos: Egy ember élete
Délután háromig kint üldögéltem a küszöbön. Néha szólt hozzám az anyám, de valami egészen közömbös dologról és én szívesen felelgettem. A testvéreim azonban nem mertek hozzám szólni, játszottak az udvaron, el-elszaladtak mellettem, szemeikkel megsimogatták a fejemet, amelynek az egyik fele még mindig vörös, másik pedig kék volt. Magamban mosolyogtam ezen a gyáva hízelkedésen - azt hitték, most valami nagy dolog történt velem s boldogok lettek volna, ha legalább a sajnálkozásukkal segíthettek volna a bajomon. Nem szerettem a sopánkodó embereket. Tudtam magamról, hogy nem vagyok rossz gyerek, de azt is tudtam, hogy senkitől sem érdemlem meg a sajnálkozást. Az anyám mintha már mindent elfelejtett volna s ezért most nagyon jóban voltam vele. Pedig bizonyos, hogy a közömbös szavak mögött ő is a bizonyítványra és a déli esetre gondolt, úgymint ahogyan az én szavaim is csak üres játék dolgok voltak más gondolataim előtt.
Éreztem, ha egy-két percig még tudom is magam a küszöbön tartani, aztán el kell mennem. Végre úgy lesz minden, ahogyan én akarom. Keresek helyet magamnak és holnap már inas leszek.
Észrevétlenül elsompolyogtam.
A város másik felében, túl a piacon és közel az iskolához volt egy lakatosműhely, egyenesen oda mentem. A mestert Sporni úrnak hívták, már régóta köszöngetni szoktam neki az utcán s azt hittem, nem fogja meglepni, ha most eléje állok és azt mondom, hogy inas szeretnék lenni a műhelyében.
A kiégett szénnel és vörös téglahulladékokkal teliszórt udvaron két inas kopácsolt valami ócska pléhalkotmányon. Piszkosan feketék voltak, az egyik kalapáccsal zuholta a pléhet, a másik egy vastuskót szorított a pléh alá ott, ahol azt az ütések érték. Mindkettőjükön kiütött az izzadtság, néha dühösen összemordultak és nekem mégis úgy tetszett, mintha jókedvvel nekifeszített erővel valami bolondos mókát játszottak volna.
Egészen közel álltam hozzájuk, a kalapácsos csöndben maradt egy pillanatra.
- No öcsém mi lesz? Nem köll egy kis korompogácsa, az anyád istenit?!
Boldogan rávigyorogtam.
- Holnap már én is idejövök inasnak!
- Odébb innen, te taknyos, mert mindjárt oldalba nyomlak! - mordult föl a másik inas s a mocskos fejéből felém köpött.
A kalapácsos rákoppintott a fejére:
- Ne gágogj, tarts rá!
Újra belevesztek, a zörgésbe, csörömpölésbe.
Az udvar végén nyitva volt a műhelyajtó, kék-vörös tűz világított elő a sötétből.
Ha egyáltalában erotikus, tiszta szeremmel szeretni lehet a tüzet, a zajt és a cselekvő emberi erőt, akkor én most szent, fanatikus rajongója voltam e hármas istenségnek.
Egy szőke lányka jött elő az egyik ajtóból:
- Mondja csak maga fiú kit keres?
- A Sporni urat keresem.
A lányka megfordult és befelé kiáltotta a lakásba:
- Édes apa, egy fiú keresi.
Egy pillanat múlva:
- Menjen be maga fiú, édesapa a szobában van!
Alacsony, sötét szoba, az ablakok körül, mint valami sűrű habfolyók csurogtak le a vasalt, fehér függönyök. Középen, a nagy asztal körül, tele volt egymástól alig megkülönböztethető emberalakokkal.
- Jó napot kívánok! - köszöntem halkan és bizonytalanul. Körülnéztem és láttam, hogy uzsonnánál ülnek: Sporni úr, a felesége és nyolc gyerek, akik közül az volt a legnagyobb, aki kiszólt hozzám az udvarra.
- Mit hoztál fiam?
- Kérem, Sporni úr, én azért jöttem, hogy megmondjam, inas szeretnék lenni a műhelyben. Azért jöttem, hogy tessen engem inasnak felvenni a műhelybe!
- Téged inasnak? No, ne beszélj ilyen csacsiságot. Hány éves vagy?
Hazudtam:
- Tizenhárom. Már kijártam két gimnáziumot!
Annyinak ugyan nem látszol és mért nem jársz tovább iskolába?
- Megbuktam.
- Miből?
- Mindenből.
- Hű, a lelked szentjét! Hogyan hívnak?
- Kassák Lajos. Tatám a nagypatikában van.
- A Stefán bácsi a te apád?
- Igen. Ő mondta, hogy jöjjek el ide a Sporni úrhoz.
- No hiszen, veled is meglehet áldva a szegény öreg.
Az asszony kérdezte:
- Ismered a Sporni Kálmánt?
- Igen! Ő is megbukott egyből most húsvétkor!
A mester ráütött az asztalra:
- Az semmi, azt még kijavíthatja év végéig. De ha te olyan lusta, olyan buta vagy, hogy mindenből megbuktál, akkor jó inas sem lehet belőled. Azt hiszed, jó mesterember akármilyen krumplifejű ember lehet? Ahhoz, hogy valakiből jó mesterember legyen, csak úgy kell a jó ész, mint ahhoz, hogy valakiből püspök legyen!
Éreztem, hogy a padló lassan hintázni kezd alattam., a nyolc gyerekfej olyan volt, mint nyolc kifényesített golyó, vigyorgó szájuk az én számat is elgörbítette, de mintha sírni akartam volna.
- Én kérem csak azért buktam meg, mert inas akarok lenni.
- Te buta kölyök - mondta közbe az asszony - azt hiszed, hogy egy inasnak jobb dolga van, mint a diáknak! Itt reggel hattól este nyolcig dolgozni kell ám! Ne félj semmit, a mester úr majd lehúzza rólad azt a szép rövid nadrágot!
A mester fölállt és komolyan nézegetni kezdett. Mint valami fiatal csikót megmustrált tetőtől talpig, megfogta az egyik vállamat és megrázott.
Lábaim a tetszeniakarástól és a félelemtől valósággal gyökeret eresztettek a padlóba. Szembe néztem vele. Tudtam, hogy minden ezen a pillanaton múlik.
- Kérem én nagyon jól tudok tanulni, csak az iskolát nem szeretem. Ha inas lehetek a Sporni úrnál, akkor nagyon fogok tanulni, majd meglátja a mester úr!
- És nem fogsz egy hét múlva, vagy egy hónap múlva megszökni?
- Nem! Sohasem fogok megszökni.
- No csak várj, te buta kölyök, majd meglátjuk - mondta az asszony -, hol leszel te egy hét múlva!
A mester, úgy látszott, hogy meg van elégedve velem.
- Jól van! Holnap reggel gyere el az anyáddal vagy az édesapáddal, ha meg tudunk egyezni, akkor felveszlek.
Az udvaron azt mondtam a két inasnak:
- Fölvettek, holnap reggel már én is idejövök dolgozni - és nem bírtam magammal az örömtől. Nyújtottam feléjük a kezem, hogy összepajtáskodjam velük.
A kalapácsos ingerülten felém rúgott:
- Eridj te taknyos!
És mindketten bántóan röhögtek.
Otthon ez volt az első mondatom:
- Mamácska kérem, holnap reggel jöjjön el velem a Sporni úrhoz, fölvett inasnak.
Anyám alig tudott szóhoz jutni a meglepődéstől. Végre:
- Hát nem akarsz a jó útra térni? Azt hittem, év végére majd csak rendbe hozod azt a bizonyítványt. Hiszen te okos gyerek vagy. Hallottad, mit mondott a plébános úr? Papot csinál belőled! Hát van még egy gyerek ebben a városban, akinek ilyen szerencséje lenne? Én meg a szegény apád ma még csak dolgozunk, de mi lesz veled, ha mi kidőlünk? Édes istenem, ha neked adhatnám az eszemet! Apádnak ezt el sem merem mondani. Megint én leszek a bűnös. Lajkóm, fiam, az isten áldjon meg.
- Inas leszek - mondtam -, inas leszek!
- Uram Isten, hát miért kell egy anyának ilyen gyereket a világra szülnie!
- De hiszen maguk se papok és mégis megélnek. Miért akarják, hogy én úr legyek?!
- Te oktalan gyerek, hát így akarsz élni, ahogyan mi élünk? Emberi élet a mi életünk? Nézd meg a kezeimet s még egy becsületes rongyot se tudok nektek venni. S a szegény apátok? Amióta együtt vagyunk, még egy éjszakát nem aludt itthon. Be van fogva abba az átkozott patikába reggeltől reggelig. Huszonöt forintért egy hónapig dolgozni s egy félfont hús tizenöt krajcár. Ha neked adhatnám az eszemet, milyen más ember lenne belőled!
Az idősebb testvérem sipította az anyám mellől:
- Csak te ne menj inasnak, tudod! Miért nem mész el papnak, ha a mamácska meg a tatácska mondja.
A másik már csúfolódott:
- Huj huj, te suszterinas!
- No hagyjátok őt! - mondta az anyám már nevetve. - Majd meglátja ő egyszer, hogy igaza van az anyjának. De sajnos akkor már későn lesz!
Egész este a másnapi nagy napra készülődtem. A könyveimet még lámpagyújtás előtt maradék nélkül átvittem az egyik szomszédba és odaajándékoztam egy málészájú első osztályosnak.
- Nesze - mondtam neki - zabunk nincsen, de egy esztendőre ez is elég ennivaló lesz neked!
Az ördög vagy az isten költözött belém, nem tudtam. De bizonyos, hogy ezen a napon emberré lettem, akinek vörös, meleg vér folyik az ereiben és határozott akarat sarjad a lelkében.
(Folyt. köv.)