Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 6. szám · / · Figyelő
A magyar irodalom külföldi értékelésében mutatkozó félreértéseket, ferdítéseket nem nehéz megmagyarázni, ha arra gondolunk, hogy száz év óta milyen tökéletlen, elhomályosított formában közvetítik ezt az irodalmat. Hogy a fordítók sokszor félreértik az átadó s nem értik eléggé az elfogadó nyelvet, már ez is halálos sebeket üthet a magyar műalkotás testén, de ennél is nagyobb baj, hogy a fordítók nem állnak azon a nyelvi fokon, amely megfelel az eredeti nyelvi értékeinek, sőt néha mintha évtizedekkel maradnának el mögötte. A két Kisfaludy, Kölcsey és Bajza németül is teljesen beleillik Schiller vagy a Schiller-epigonok világába, de mi lesz Berzsenyi, mi lesz Vörösmarty elemi pátoszából ebben a világban? Petőfi lírizmusa igaz leégeti magáról, vagy legalább is áttüzesíti a Kertbenyek papírosos nyelvét s közönséget, elismerést hódít magának, de Arany elvérzik rajta s néma marad. A két nyelv közötti szakadék csak olyankor, rövid időre hidalódik át s akkor is csak a prózában, ahol kezdettől fogva kevesebb a problematikusság s ahol már az eredetiek nyelve is rendszerint elmaradottságot mutat a lírához képest. Éppen abban látom Horváth Henrik és Stefan I. Klein jelentőségét, hogy fordításaikban szinte teljesen összeér a százéves szakadék két partja. (Hogy Ady ma is meghódíthatatlan, megközelíthetetlen, ez persze nem a fordítókon múlik, hanem része az Ady-problémának.) Az ő érdemük, hogy már nem Pest és Bécs között stilizált, vértelenített formában szólal meg az új magyar irodalom, hogy a német fül is kihallja belőle az újat, meglepőt, megdöbbentőt, anélkül, hogy bosszankodnia kellene. S ha eddig a nyelvi elmaradottság és élettelenség volt a baj, ma már az ellenkezőjére is akad példa, így történhetett meg, hogy Babits Gólyakalifájába expresszionizmust olvasott bele a Neue Rundschau kritikusa. Petőfi lángelméje fordítóinak ellenére hódított. A ma költője szerencsésebb, egy síkban, egymás mellett halad, együtt indul hódító útjára fordítójával. Önkénytelenül erre kell gondolnom most, hogy újra elolvastam Kosztolányi regényét németül, ami él az eredetijében, azt most is életnek érzem, csakhogy egy új, a magyartól függő-független stilizálás disztanciájából...
A történeti regény problémája nemcsak az idő, az imperfektum kérdése (ahogy Thomas Mann gondolja), nem merül ki halottkeltegetésben, szellemidézésben, nem múlik egyszerűen, korhűségen, történeti tanulmányon, ruhában, fegyverben, makart-pompán, lélektanon, szóval azon, amit Burckhardt óta kultúrromantikának mondunk. A történeti regény lényege az a szimbolikus atmoszféra (hirtelenében nem találok jobb szót erre a szinte körülírhatatlan fogalomra), - amely aprólékos könyvtudós nélkül is korhű, mégis kor felett álló, időtlen, mégis időhöz köthető, formálható, stilizálható, utolsó pórusáig telt életet ád embernek, tárgyaknak, városnak, falunak, földnek és csillagoknak, s amelynek egyetlen bő forrása a költő intuitív ereje, formálója a költő kultúrdiszciplináltsága, támasza, hordozója, eszköze a költő nyelve. Talán erre gondol Thomas Mann is a regény elé írt szép előszavában: "Sie gestalten... unter historischen Namen Menschlichkeiten, deren Intimität aus letzten Gewissenstiefen stammt. Ihr schlimmes und schamhaft stolzes Wissen um Kunst und Künstlertum, Sie liessen es eingehen in diesen Roman des blutigqualvollen Dilettantismus und verliehen ihm damit alle Tiefe und melancholie, alles Grauen und alle Komik des Lebens". Ezt a szimbolikus atmoszférát érti félre pl. Baumgarten, amikor az álcázott történetkutató szemével nézi C. F. Meyer reneszánszizmusát. Erre az atmoszférára akadni néha a német s angol romantikában, olykor a franciáknál, de Stendhalnál, Flaubertnél, sehol a W. Scott magyar utánzóinál, sokszor Kemény Zsigmondnál, a legteljesebben a Buda halálában s most újra, minden eddiginél bővebben áradó, erős lírai színezettel Kosztolányi Véres költőjében. S hogy Stefan I. Klein szép fordításában alig párolog, alig vész el valami Kosztolányi evokációjának lírai bőségéből, képeinek szépségéből, szimbolikus levegőjéből, vagy legfeljebb annyi, amennyit fel kell áldoznia az új nyelvvel járó új disztanciának, új stilizálásnak, azt hiszem ez olyan teljesítmény, hogy csak a legnagyobb elismeréssel beszélhetünk róla.
[+]