Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 6. szám · / · Török Sophie: Történet Donna Ginevráról
Alig hagyta el messer Capretta meleg, hitvesi ágyát, Ginevra lázas munkába fogott. Ládák, kosarak kerültek elő a poros kamrákból, s teltek meg drága ruhákkal, ékszerekkel, arany és ezüst edényekkel. S még mielőtt a mester beért volna műhelyébe, Ginevra szolgálója felkereste Paolót, titkos üzenettel, hogy délelőtt folyamán látogasson el az ismert repkényes házikóba, fontos beszédre...
Messer Capretta azonban áthaladva a Ponte Vecchión, nem ment be üzletébe, csak bekiáltott a türelmetlen Paolónak, hogy dolga van, s végezze munkáját, míg ő visszatér.
Alig telt el félóra, ser Capretta már jött, izgatottan és dühöngve. - Mit csináltál már megint te csirkefogó! - rontott Paolóra.
- Én semmit, de Kegyelmed már megint összeverekedett valakivel!
- Nos hát ez történt velem. Megyek a Via Calzajoli felé, mert egy humanista barátomat akartam fölkeresni, akihez a környékbeli parasztok mindenféle drágakövet és ékességet hordanak, ami az ásójuk alá került. Alig érek az Or San Michele templomig, találkozom azzal a hitvány Benedettó jegyzővel, akinek az apja még koldus volt Sienában és az utcán énekelt. Én semmiről sem tudtam, és szívélyesen üdvözöltem őt, ő azonban goromba szavakkal válaszolt, hogy én is meg te is semmirekellők vagyunk. Én türtőztettem magam és így szóltam: Ser Benedettó testvér, ne dühösködjék ellenem, hiszen én kegyelmednek semmit se vétettem s az esetről semmit sem tudok. Ha Paolóval valami elintézni valója van, menjen hozzá, és végezzen ő vele, az majd tudja, mit kell válaszolnia, de mivel a dologról én mintsem tudok, igazságtalanság engem ekképp megtámadni, annál is inkább, mert kegyelmed jól tudja, hogy nem vagyok az az ember, aki a sértegetéseket eltűri. Erre Benedettó azt mondta, hogy mindenről tudok és ő majd végez velem meg azzal a varjúfejű Paolóval is.
Veszekedésünk zajára ekkor már sokan összecsődültek. Durva szavai által kényszerítve ekkor gyorsan a földre hajoltam, vettem egy marék sarat, hogy az arcába dobjam, ő azonban lehajolt s én koponyáját találtam el. A sárban véletlenül egy éles kő is volt, s ez belefúródott a koponyájába, úgy hogy ájultan esett a földre. A körülállók látva, milyen erősen folyik a vére, azt hitték, hogy szörnyet halt. Én pedig gyorsan idejöttem.
Erre Paoló elmondta, hogy kora reggel a Signoria terén találkozott Benedettóval, aki régóta tartozik már neki néhány gyűrű árával, ő türelmetlenül követelte a pénzét, s véletlenül jelen voltak valami Chigi nevű kereskedők, akiknek Benedettó az ügyvivőjük. A híres római kereskedők meghallva a dolgot, leszidták Benedettót, aki mentegetődzött és hazudozott, úgy hogy urai viselkedését rossz néven vették, s őt rögtön elcsapták, hát ezért dühöngött annyira.
Minthogy a dolgok így álltak, Paoló szabadságot kért a távozásra, hogy tisztázhassa magát és mesterét. Azonban alig lépett ki a műhelyből, rögtön elfelejtette Benedettót, és sietve kanyarodott San Miniato dombjának irányába.
A hídon feltűnően sok nép járt, egész tömeg haladt a Signoria felé. Paolót rossz lelkiismeret kínozta, s nem állhatta meg, hogy egy suhancot ki ne kérdezzen, miért van ilyen izgalom a városban.
- Savonarola kalickába záratott egy barátot, s kiakasztatta a Palazzo Vecchio külső falára. Annak csodájára megy a nép.
- Inkább kötélre akasztotta volna! - mormogott Paoló és sietve indult a San Niccolo torony felé.
Ginevra fehér atlaszruhában, rőt haján meggyszín fátyollal várt reá, csókra nyújtva álom-meleg kezét.
Paoló karcsú testén szoros bársonyruhával, mint egy fiatal apród állt előtte, lehajtva fürtös fejét, hogy ne lássa Ginevra rejtélyes mosolyú szépségét - édes méreg áradt ártatlan szemeiből, és rontás a szegény férfiemberre.
- Ugye meg vagy lepve Paoló, amiért hívattalak, de tudom, hogy barátom vagy és nagy dologban fordulok hozzád.
- Madonna, rendelkezz akár az életemmel is!
- Tudod Paoló, hogy Savonarola máglyára hordatja az összes drágaságokat, a hiúságok máglyájára, semmit sem kímélve. Szereted-e a mesteredet Paoló?
Paoló felnézett: - Óh igen, hiszen most is bajba került miattam!
- Már megint! - Ginevra bosszúsan legyintett. - Nos Paoló, meg kell mentenünk messer Caprettát!
- Meghalt az az ember? - kiáltott fel Paoló rémülten.
- Nem tudom milyen emberről beszélsz. De veszélyben vannak műhelyének fejedelmi kincsei, nincs késlekedni való idő. Még ma meg kell tenned, amit mondok. S Ginevra közelhajolt illatos ajkával.
- Csomagolj mindent össze, aranyat, gyémántot, minden kincset, s hozd ide nekem! Majd vigyázok, hogy Ascanio ne menjen a műhelybe s ne zavarjon téged, titokban kell maradni a dolognak! Én majd mindent elrejtek, míg a veszély elvonul a városról.
- És messer Capretta? - dadogta elsápadva Paoló - mit szól messer Capretta?
- Te csak végezd, amit rádbíztam. Alkonyatig hordass ide mindent, de feltűnés nélkül, éjszaka majd elmondom Caprettának a dolgokat. Ha előre mondod neki, feldühödik és semmit sem tesz, hiszen ismered, milyen makacs és szertelen. Tehát titokban! Megteszed Paoló?
- Madonna, nem tudom, olyan váratlanul jött kívánságod, félek.
Ginevra ízes, friss karjával hirtelen átfont Paoló nyakát:
- Félsz? Gyermek te, félsz valamit tenni a kedvesedért? - susogta.
Olyan hirtelen volt mozdulata, hogy a mellette álló kis asztalkán felrakott trik-trak játék sok kockája hangosan görgött szerte a kövezeten.
A szolgáló jött be: - madonna, egy asszony van itt...
- Küldjétek el! Hogy mersz zavarni!
- Fra Niccolo küldte... - hajolt úrnője füléhez a szolgáló.
Ginevra felugrott: - beszélek vele, hol van? S kiment a szolgáló után, otthagyva a csalódott fiút.
Az idegen asszony a nagyszobában állt, nekidűlve az emeletes pohárszéknek, egyszerűruhás, sápadt fiatal nő volt, nehézkes mozdulatú, közel az anyasághoz.
- Levelet hozott?
- Nem, madonna, de beszélni szeretnék.
Ginevra egy magas támlájú, faragott székre mutatott, s maga is leült, - de ebben a pillanatban az idegen nő halotthalvánnyá váltan meredt rá, s végigzuhant a földön.
Szolgálóival saját ágyába vitette az ájult ismeretlent, hideg vízzel s forró mustárborogatással élesztették, - a repülősó csípős illata töltötte be a szobákat.
Paolóról mindenki megfeledkezett a nagy izgalomban, a fiú ült egy darabig, aztán kedvetlenül sompolygott ki a házból, - sietett vissza a műhelybe, mit szól majd a mester, hogy ilyen sokáig elmaradt és semmi hírt sem tud a reggeli verekedésről.
Ser Capretta tényleg káromkodva fogadta, de semmit sem kérdezett, csak a műhelyt bízta gondjaira, s elrohant, hogy megnézze a Signoria terén lefolyó izgalmas eseményeket.
Az ötvös házában ezalatt nagy izgalom támadt. Az idegen nő még mindig nem tért magához, pedig már tüzes vassal is sütögették a meztelen talpát, - de mikor a szolgálók levetkőztették, s kibontották vállfűzőjét, keblén egy szorosan összecsavart pergamen tekercset találtak.
Ginevra mohón nyúlt utána, s feltépve az ólomkeretes ablakot, a beömlő fénynél betűzni kezdte a színes, cifra iniciálékkal rajzolt pergament, - az ékes betűk ördögi táncot lejtettek káprázó szeme előtt, száz kis vigyorgó Démon, - "don Niccolo de Pelegati, az Egy Igaz Egyház hű fia és perugiai pénzverő szent házasságban egyesült Lianóra Baglioni leányzóval. A szent szertartást celebrálta s íme kutyabőrt saját kezűleg scribálta Giovanni fráter, a Sant Domeniko klastrom alázatos szolgálója, perugiában, az Úrnak 1497-ik esztendejében..."
Mintha hét poklotokádó tüzes ördög támadt volna rá, úgy rohant vissza Ginevra az ágyasházba, mint dühödött fúria, vészesen lobogó fürtökkel, s toporzékolva rontott az ájult nőre, haját, karját tépve, cibálva, eszeveszett dühvel ontva rá átkait, te parázna bestia, te átkozott sátán, te világ szemetje, még ide merted hozni ördögi ábrázatodat! Lódulj innen, mert kutyáimat uszítom rád te piszkos koldusfajzat!
Az idegen asszony testén remegés futott végig, s mély sóhajjal nyitotta föl rémült szemeit. Felnyögött, nyögése mind hangosabb, mind fájdalmasabb lett s jajveszékelő éles sikoltozásba csapott, párnáit tépte, s kegyetlen görcs dobálta, húzta testét.
- Szűz anyám! - kiáltott fel a szolgáló - hiszen ez az asszony mindjárt szülni fog! Szaladok a tudós asszonyságért! - s elrohant.
Egy órai szörnyű vajúdás után don Pelegati hites felesége egy vinnyogó, ráncos kis fiúnak adott életet.
Ginevra a másik szobában ült, révedező szemekkel bámulva maga elé, olykor borzadva tapasztotta kezét füleihez, hogy ne hallja a vajúdó asszony állati ordításait, - csak ült, düh, rémület, kétségbeesés és bosszú kergetődztek agyában eszeveszetten, míg elfáradt, s idegei habozóra ernyedtek, - a szomszéd szobában felhangzott az újszülött gyenge sírása.
Istenem! Ginevra föl és alá futkosott, kegyetlen tördelve selymes ujjait, - Istenem, mi lesz most?
Üzenjen a fráterért? De ha az az alávaló itt találja a beteg feleségét? Óh, a nyomorult, hazug, nem! dobja ki az asszonyt az utcára? bestia, az ő ágyába kölykezett, mint a kutya, vagy készüljön a szökésre, mintha semmi sem történt volna, ó Szűzanyám!
Hiszen megmondta Finicella: - ha a bűvital hatására gyöngéden érinti ajkával homlokodat, akkor vele mehetsz, - de ha tüzesen szájoncsókol, akkor hagyd el, mert ördög lakik benne...
... óh kegyes Ég, az éjjel a fráter majd megfojtotta vad csókjaival, de ő csak nevette a boszorkány ostoba meséjét és hegyes kis fogai édes marásával viszonozta a csókokat, már pirkadt, mikor meleg karjaiból útjára bocsátotta...
... ördög lakik benne, ördög. Szűz anyám!
- Elmegyek a priorhoz! - toppantott szeszélyes indulata - bevádolom az átkozott boszorkányt!
Karja meglendült, izgatott keblei áttüzesedtek a síkos selyem alatt, - mint robbanó áradás, úgy öntötte el újra a szerelem, emlékező és megbocsátó szerelem...
A szolgáló jött be, gyöngéden tartva karján a gyermeket, - Ginevra csipkés patyolatingébe volt pakolva a kis lélek.
- Már meg is fürdettük a kicsi úrficskát! Helyre kis jószág, olyan puha a bőre, mint a tengeri iszap. Ötvöst nevel ebből a gazdánk, hogy nem lesz párja! Hanem az anyja dögrováson van, a tudós asszonyság már papért is üzent...
Ginevra a gyermek után nyúlt, s hirtelen fakadt gyöngédséggel vonta a mellére. Fra Niccolo magzatja, árva kis lélek! S édes fele annak a fakadó életnek, mely íme már megmozdult az ő szíve alatt.
Az anya haldoklik, ez lecsillapította. A fiúcskát majd itt hagyják Caprettának, - gondolta ártatlanul, - úgyis bomlik a gyerekért.
Óvatosan adta vissza a csecsemőt, gondoskodjatok róla, fűts be a kandallóba, nehogy megfázzon. S a betegnek talán jót tenne egy kis borleves.
Köpenyt borított fehér atlasz ruhájára, s sietve indult meg a San Marco kolostor felé, hogy bevádolja Finicellát és talán-talán a fráterrel is beszélhet.