Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 6. szám · / · Havas András Károly: Árnyékok
Anna Mihajlovna egy télvégi délután istenével folytatott hosszú beszélgetés után elhatározta, hogy többé nem iszik és nem jár koldulni.
- Uram irgalmazz! Uram teremtőm és Mária, Istennek anyja és te kazáni boldogságos szent Szűz! Meghal a fiam!
Vánja már alig hasonlított emberhez. Kiszáradt, sárga arca ráncos lett, mint egy vén emberé, csak a nyaka volt duzzadt és a vörös sebhelyek világítóan égtek rajta. Éjjel-nappal köhögött és tüdeje borzalmasan sípolt. Már mozdulni sem tudott.
- Már két esztendeje, hogy a lányomat eltemettem. Mindenért megbüntettél már Uram teremtőm! Még nem elég! Annyi bűnöm van?
Már egyszer virágzott a szagos müge Léna Oszipovna temetőszéli sírján és a nyírfák már kétszer szórták rá a horpadt dombra aranysárga leveleiket. Semmi jel sem volt a sírdombon, maga Anna Mihajlovna sem találta volna meg. Köröskörül gyermekek voltak eltemetve, az apró kettős keresztek ilyenkor ki sem látszottak a hóból.
Anna Mihajlovna még soha nem gondolkodott afelett, miért is cipeli tovább ezt a nyomasztó, rettenetes életet. Ha gondolkodott volna, akkor már rég ott feküdt volna a kettős keresztek közt, de a másik oldalon, ahová a szegény öregasszonyokat temetik.
- Miért is élek! Uram teremtőm!
De a Vánja, a Vánjuska, az ő galambocskája! Annak nem szabad meghalni. Addig ő is él és dolgozni fog. A Vánjuska még boldog lesz, gazdag ember és nagy kőházban fognak lakni. Hogy hogyan megy majd végbe az a csoda, azon még nem gondolkodott Anna Mihajlovna, de biztosra vette, hogy Vánja még boldog lesz és ő is.
- És Alexej Oszipovics.
Persze! Alexej Oszipovics! Erre nem gondolt! Már pedig Alexej Oszipovics él és egészséges. Az esze persze meg van zavarodva. Alexej Oszipovics is boldog lesz. Annyit kap enni, amennyit akar. Mert mindig vigyorog és nyújtogatja a kezét: "Enni, még enni!" De ha nincs! Már két esztendeje elmúlt, hogy a manók így helyben hagyták ott a mélyúton! Akkor a német orvos azt mondta meg fog halni és mégis él. Meghízott. A lába sánta, de már járni is tud egy kicsit. A német orvos! Az is eltűnt azóta.
- Azt mondják meggyilkolták! Uram! - vedd magadhoz a lelkét és irgalmazz meg neki, jó ember volt. Uram irgalmazz!
Biztosan meggyilkolták, mert egyszerre csak eltűnt és azóta sem hallottak róla, még odaát sem a többi urak. Azok is milyen kevesen vannak már. Mind elutaztak. Az egyik meg is halt. Arról meg azt mondják, hogy pap volt. Az a nagy erős ember, akinek annyi vágás volt a barna arcán. Mindig nevetett. Valami nő miatt halt meg! Moszkvai nő miatt... Megölte magát!
- uram irgalmazz bűnös lelkünknek. És az enyémnek és minden bűnösnek... Uram irgalmazz! Ha már magadhoz veszed az erőseket és egészségeseket, hagyd a nyomorultakat élni. Ámen!
Ilyen hosszan még sohasem beszélt Anna Mihajlovna az ő különös istenével, akit a maga gondolkodása szerint formált. Elmondott neki mindent, ami történt, mindent ami gondolatait foglalkoztatta, minden vágyát és bánatát. Megnyugodva kelt fel a hideg kőpadlóról és hazafelé indult.
A tél már vége felé járt. A hideg engedett, délben már olvadt is egy kissé.
- nemsokára Húsvét! Takarítani fogok! Dolgozni járok!
A megtért bárány mindig kapós. Anna Mihajlovna reggeltől estig járta a házakat, ahová eddig koldulni ment. Mindenütt akadt munka. Súrolt és mosott, szárnyast kopasztott és mint javasasszonynak is nagy közönsége volt.
Esténként boldogan tért haza. Már volt tej Vánjuskának, orvosságot is vehetett neki, sőt a húsvét előtti héten a piacon báránybőr süveget vásárolt.
Boldogan vitte haza. Vánja először megijedt a hatalmas, nehéz és szőrös sipkától, de az anyja fejébe erőszakolta:
- Ugye milyen meleg, bogaram, galambocskám! - mondta boldogan. Gügyögött és hosszan becézte. - Ebben jössz velem a templomba húsvétkor.
Vánja felsóhajtott. Dehogy tud ő menni. Még lélegzeni sincs ereje.
De ahogy közeledett a tavasz ő is mindig jobban érezte magát,
Húsvét vasárnapján Anna Mihajlovna tiszta ünneplőt öltött magára. Már egyenesen járt és szeme sem könnyezett többé. Hajnalban ment a misére és mire az egyházfi felébredt ő már hazatért a megszentelt húsvéti kenyérrel. Megállt a tisztára söpört szoba közepén és megnyugodva nézett körül.
A nap már melegen sütött, a hó teljesen elolvadt és a ház előtti keskeny árok szennyes vize már apadóban volt.
Anna Mihajlovna meleg rongyokba, takarókba burkolta fiát, segített az egyházfinak tisztába öltözni és kivitte mindkettőjüket a ház elé a meleg napsütésre.
Alexej Oszipovics szája még szélesebb mosolyra húzott mint rendesen:
- A nap! A napocska - mondta örvendezve és feléje kapdosott. Nyál folyt le a szája széléről elhanyagolt, csaknem teljesen ősz szakállára.
Vánja borzongva ült a meleg napsütésben. Pergamentsárga arcában ijesztően mélyek voltak a szemgödrök, bőre ráncos volt mint egy öreg emberé, duzzadt nyakán égő vörös sebhelyek húzódtak végig.
Mindenfelől harangzúgást hozott a szél, valamennyi templomban hajnal óta szakadatlanul szóltak a harangok. A tó felől sirályok jöttek és búgó asszonyi kacagással repültek el a ház felett, a háztetőn boldog, szerelmes galambok enyelegtek. A hosszú, düledező pajta alján üde zöld hajtások ütköztek ki a nedves földből, a levegő tele volt fiatal nyírfák bódító illatával. Az udvar közepén Csorna kullogott a napsütésben és nehezen húzta maga után szélütött farát...
... Minden tavasszal, mikor melegebben tűzött a nap így ültek egymás mellet az eszelős egyházfi és Vánja, mint a nyomor, a pusztulás és a szenvedés, amely diadalmaskodik az élet, az erő és a tavasz felett!
- Vége -